Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

csolatunk olyan krízisen ment keresztül, ami már bajosan gyógyítható... Bár ki tudja? Nem először távolodunk el egymástól, csak ez most komolyabb, mert ingerült veszekedés helyett köves hallgatásba merevedtünk.

— Erzsébet néni?

— Igen...

— A Marcit is ezen a ládán fogja lefesteni?

— A Marciról még nem határoztam. Mit tanácsolsz?

— Ha azt akarja, hogy a Marci csöndben maradjon, ültesse az Eszterházy-kocsi bakjára.

— Marcihoz inkább a pónikocsi illik...

Előző este érkeztem a kései gyorssal. Nővérem, sógorom az állomáson vártak. Szeretem Királypusztát, amely csak a vasútállomásból és Károly birtokából áll. Sziget, egy tenger közepén, ami más szigetcsoportokkal együtt süllyedésre van ítélve. De ezt még messzinek éreztük, nem akartunk rágondolni. Amikçr a csillagos augusztusi éjszaka gyöngyházfényében elnyúltam a ház előtti fekvőszékben nővérem beszámolóját hallgatva, — tudtam, hazajöttem.

— Valami bántja ezt a gyereket, csak azt nem tudom, mi, — sóhajtott Daisy. — Tudod milyen érzékeny, zárkózott. Beszélgess vele, Erzsébet. Veled mindig bizalmas volt.

Nézem az előttem ülő kislányt. Meghökkent ez a komoly, önmagát s ugyanakkor a világot fürkésző tekintete. Hogyan fogom visszaadni Boróka kettősségét? Gyermekségének és kortalan komolyságának különös, érdekes keverékét? Ösztönösen érzem, megnyílna előttem, ha meg tudnám találni vele a kapcsolatot. Ha megérteném benne azt, amit mások nem tudnak megérteni. De hogyan kezdjem el? Mennyivel könnyebb gyerek a felületes Marci.

Szótlanul dolgozom, az ihlet fájdalmas izgalmával. Visszaadni csont, hús, bőr harmonikus egységén túl ennek a gyereknek titokzatos, zárt világát. Nem fényképet akarok, se vászonra festett papírfigurát. Olyan ösztönös meglátással kell dolgoznom, hogy az, aki a képre néz, megérti magát Borókát is...

— Elkészültem a körvonalakkal. Most pihenünk egy kicsit.

— Megnézhetem? — kérdezi élénken.

— Még semmit sem látsz, csak halvány, vázlatszerű vonalakat. Ezeket kell most csonttal, hússal megtöltenem. Veled!

Könnyedén leugrik a ládáról, — sírna haja mozdulatával együtt lendül. Szorosan mellém áll. Megcsap bőrének száraz mogyorószaga.

— Ráismerek a fejformámra, — szól elgondolkozva.

— Én is úgy érzem, hogy ezekben a halvány vonalakban már van valami belőled. Látod, így, lassan, fokozatosan támad életre egy arckép.

Felémfordul töprengő tekintettel. Figyeld meg cirmos, tigrisbarna szemét, — figyelmeztetem önmagamat, — fecskeszárny ívelésű szemöldökének vonalát, a szája sarkában megbúvó, kékes árnyat, figyeld-6-