Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

A személyiség válságából azonban mindannyiszor kisegíti karizmatikus küldetéstudata. A magyar értelmiség legjava előtt csaknem a háború kitöréséig egyre reálisabbá vált egy forradalmi perspektíva, míg a monarchia másik felében, Ausztriában, az anakronisztikus államforma közvetlen nyomása alatt élő, a polgári demokráciából is kiábrándult intellektuel számára ez lehetetlennek látszott. Míg a bécsi művészek az elidegenedés ábrázolásával, a kifejezhetetlen artikulálásával tiltakoztak az elembertelenítő világ ellen, legfeljebb mint Karl Kraus az egyéni morál hirdetésével, addig a magyar költő még „Isten szörnyetege” lehetett, aki abban bízott, hogy egy csapásra megváltoztatja a világot.

Újabban szeretik költészetének egzisztencialista vonásait is kiemelni, különösen a háborús korszak verseivel bizonyítva ezek jelenlétét. Ebben van is igazság. Aki a lét szomorú titkait olyan mélyről és makacsul fürkészi, aki nem hisz dogmákban és tekintélyekben, aki annyiszor magára marad a harcban, annak szükségképpen el kell jutnia az abszurd átéléséhez. A világkép felbomlásának élménye már a „Minden egész eltöltött” rezignációjában is kifejezésre jutott. A meghívott halál szabadságával Ady is kacérkodott, és a félelem, a szorongás hozzátartozott lényéhez. Erről vall egy szép prózai tanulmányában: „Félek, tehát vagyok, félek, mert jaj, élet adatott nekem, s olyan nagyon tudok félni, hogy félek a félelem bevallásától is.”4 Ez a fenyegetettség legerősebben a háború alatt ébred fel benne. Az „Egész világ szőttje kibomlott” látomása és a képtelen világgal szemben tehetetlen egyén / „S én egy nyomorék fonál hurkán / Még mindig csak bénán zsibongok” 5 / óhatatlanul felkelti bennünk a világ abszurditásának képzetét.

De éppen mert tudatossá lesz benne a világ abszurditása, ebből is reményt csihol ki. Vajda Gábor elemzi ennek a tragikus tudatnak a jelenlétét Ady késői költészetében: „S itt tulajdonképpen arra a reménytelen reményre gondolunk, melynek esszéisztikus fejtegetése két évtizeddel később Albert Camus nevéhez fűződik. Ady egyetemes hiábavalóságtudatát ui. az időben meghatározott emberi sors kilátástalanságának élménye kísért. De ő állhatatosnak bizonyult, és élete végéig hordozta a csúcsra az állandóan visszagördülő sziklát: tragikus tudattal optimista módon cselekedett.” 6

De igaza van Bányai Jánosnak is, mikor azt írja, hogy „a veszélyeztetettségnek ez az egész világot megragadó helyzete azonban nem, legalábbis nem elsődlegesen egzisztenciális eredetű. Hanem határozottan történelmi.” 7

Az eltévedt lovas, akit a reménytelen, céltalan, soha véget nem érő „vak ügetés” közben már-már Sziszüphosz rokonának hinnénk, elsősorban mégiscsak a háborúba sodort magyar nép reménytelen sorsának szimbóluma. Emellett szólnak a költemény hazai tájra valló képei is / „Kisértetes nálunk az ősz, stb. / És az is elsősorban a konkrét történelmi helyzetből fakad, hogy a kétségbeesést, a reménytelenséget ezekben a- 68 -