Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

ségeit, a tegnapok lelkes haladáshitét és a hó alatt szunnyadó mag, a borzalmak alá szorított emberség újra kisarjadásának reményét. Annak ellenére, hogy testileg-lelkileg felőrölte a háború, töretlenül őrizte meg költői személyisége autonómiáját, és tudott „a téboly szélén egyenesen / A réginek megmaradni / Vér: ős áldozat /.

Ady individualizmusának egyik gyökerét is ebben a személyiségőrző magatartásban látja Bosnyák István. „Az az Én, az a látszólagos narcisszoid Ős bennem Gőg, pogány ön-szerelmem”, rflely a rekapitüláló vallomásban hangot kap, egyrészt a századunkban — a személyiségőrző visszatestvériesülés helyett inkább az elszemélytelenítő visszanyájosodást szorgalmazó században — olyannyira értékes egyéni függetlenséget s a holt Istenek helyében kényszerű-kelletlen önmagát abszolutizáló konkrét egyediséget affirmálja.”3

Ki tagadná, hogy ez a művészi magatartás napjainkban is aktuális? Ki mondja, hogy a fasizmus, a nácizmus emberpróbáló időszaka után, mikor a totális diktatúrák még világszerte kísértenek, a költői szuverenitás, az emberiségért érzett felelősségtudat annyira devalválódott volna, hogy időszerűtlenné vált? Ennek ellentmond József Attila, Pilinszky, Lorca, Brecht, Eluard nagy népszerűsége napjainkban, és olyan kortárs írók és költők magatartása, mint Heinrich Böll, Sartre, Pilinszky, vagy akár a „lázadó” Allen Ginsberg és Gregory Corso. És az is világos, hogy korunk békéért reszkető közvéleménye elé nem tárhatnánk olyan művészi alkotást, mely egyértelműbben elrettent a háborútól, mint Ady háborús versei.

*

Nem mintha a személyiség válságának tünetei nem kísértenék meg olykor Adyt is. Aki a harcot választja életforma gyanánt, mint ő, az szükségszerűen meginog néha, pillanatokra kételkedik önmagában. De az ilyen válságtünetek nála nem annyira lételméleti szinten jelentkeznek, mint inkább külső behatások következtében, nagy sorsfordulók idején, mint a Titok-korszakban vagy a háború alatt.

Mikor a Léda-szerelem válsága idején belenéz a Csorbatóba, abban idegen arc tükröződik: „...s én nem tudom / ki vagyok én, éltem-e, élek? / Valakinek a neve vagyok / Vagy örököse egy halott / Szomorú nevének.” (A föltámadás szomorúsága). A külső világ és életének értékei között a háború alatt olyan mély szakadék tátong, hogy már-már megtagadja saját múltját. „Harcaimnak emléke sem remegtet, / Tán helyettem járt itt valaki, / Aki bűnös csodákat kezdett: / Nézem és nem ismerem meg az arcom: / Ez az én híres harcom.” (Nem csinálsz házat). A pénznek, melyet korábban gyűlölve istenített, és mely után esengve vágyott, később már elidegenítő, személyiségtorzító hatását hangsúlyozza: „Pénz, te átkos távoli / Pörölök, sírván, veled, / Mert miattad vagyok én / Magamnak tagadó mása.” (Mindent másképpen szeretnék).- 67 -