Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

nemcsak az ősi vallás hitelveiből, nemcsak kora intellektuális válságából táplálkoznak, hanem a radikális forradalmár űzöttségét, viszonylagos magányosságát, a megújuló hajszák miatt szinte paroxizmusig fokozódó érzékenységét is tükrözik. Forradalmi verseinek nyelvi elemeiből viszont egész szakrális szótárt lehetne összeállítani. A munkásoknak frigyládát küld szolidaritása jeléül, a galileista fiatalságot hozsannával köszönti, az eljövendő proletárforradalomban pedig „minden harcos egy Krisztus”.

Ennek a látszólagos következetlenségnek oka a költőnek mindig jelen lévő törekvése és képessége, hogy a világot a maga bonyolultságában, teljességében élje át. Ezért van nála az ellentétnek, az ellentmondásoknak olyan nagy szerepe a kifejezés nyelvi elemeitől egészen a ciklusépítkezésig, a ciklusok elrendezéséig, hogy méltán tekinthetjük az ellentmondást költészete egyik legfontosabb formameghatározó elvének. Ez volt az állandó feszültség forrása is költészetében. De ezek az ellentmondások a szuverén művésznek azt a következetes magatartását is tükrözik, mellyel Ady erkölcsi imperatívuszként vállalta a lázadást, a harcot minden ellen, amit rossznak, károsnak, a fejlődés gátjának tartott. Erre az erkölcsi kényszer tudatosságával vállalt harcos szerepre utalnak jellegzetes önmitizációi: a muszáj-Herkules és a kényszerűség fája.

Ennek a költői magatartásnak folyamatosságára legjellemzőbbek Ady háborús versei. A világháború katasztrófája élete legnehezebb megpróbáltatása elé állította. Egy pillanatra sem kételkedett az imperialista háború esztelenségében, dehumanizáló jellegében. Jól tudta, le is írta, hogy ebben a háborúban nem lesz győztes, csak vesztes: „Most a mezőn mindenki veszt”. Akkor, amikor a legnagyobb szellemek, egy Thomas Mann, egy Anatole France, egy Hauptmann vagy egy Verhaeren is megingott, ő a mártír Jaurès emlékét élesztette versében. Úgy érezte, hogy minden érték, amit az emberiség és ezen belül saját népe kulturális és anyagi javakban, demokratikus vívmányokban eddig felhalmozott, a háborúval egy csapásra megsemmisült. A megváltó forradalom lehetősége is bizonytalan távolba tolódott ki. De még ebben a csüggedt hangulatban sem adta fel a harcot. Számára a helytállás, a meg nem alkuvás olyan kötelező erkölcsi magatartás volt, mely elől reménytelenül szenvedve sem akart, nem is tudott volna kitérni soha.

A háború borzalmai között is megőrizte önmagát: nemcsak a háborús lelkesedőkkel, de a háborús pánikban elmerülőkkel sem azonosítja magát, és a vad soviniszta gyűlölködés helyett az egész emberiség sorsáért aggódik: „Külön szenvedek emberként, magyarként”. Ekkor fogalmazza meg két szóban azt az elévülhetetlen erkölcsi parancsot, mely a legnehezebb helyzetekben is képessé tesz az emberi teljesség megőrzésére: ember az embertelenségben.

A háború poklán keresztül is átmenti verseiben a megőrizni érdemes értékeket: a megbecstelenített gondolatot, az élet bárhol fellelhető szép- 66 -