Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

ború végeztével gyakorlatilag megszűnt, a magyar intelligencia pedig immár közel negyven éve nem fogott össze hasonló célok elérésére, jóllehet az elmúlt években megújult érdeklődésének adta tanújelét. Nekünk, a diaszpóra magyar kultúrával foglalkozó szakembereinek, viszont megvan a maguk feladata, amely független attól, hogy mit csinálnak vagy mit nem csinálnak a magyarországi kollégák. Ez a feladat pedig a magyarságtudomány elvi és módszertani meghatározása, gyakorlati fejlesztése, és elfogadtatása a nyugati tudományos világgal.

Megvan a maguk nagy előnye is e törekvésünkben. Ez pedig éppen az a körülmény, hogy kívül állunk a tanulmányozott kultúra közelebbi földrajzi határain és intézményesített politikai, oktatói, és egyéb szervezeti keretein. Megtarthatjuk az objektivitáshoz szükséges távolságot a maguk megfigyelési pontja és a megfigyelt jelenség(ek) közt. Ez pedig a tudományosság alapfeltétele, bármely nehéz legyen is a kutatói lelkesültség vagy szimpátia miatt e távolság fenntartása. Úgy vélem, egy egész kultúra is vonatkoztatható az egzisztencialista filozófia egyik alaptétele: anélkül, hogy a tükörbe néznénk, nem alkothatunk képet önmagunkról. A tükörkép viszont távolságot és elidegenítést feltételez. Kívánatos értelemben vett elidegenítést, azaz objektivizálást, melynek objektivitás lesz a következménye.

Utolsónak hagytam a módszer kérdését. Sokféle kutatói módszer van, és helytelen lenne néhány kiválasztottal megkötni a magyarságtudomány fejlődését. A magam részéről a szubjektív értékítéletekbe tévelyedő kutatás egyik módszerbeli sajátságának a hermeticizmust: a befelé fordulást, az összehasonlító perspektíva eltűnését tartom. A múlt század egyik jeles gondolkodója írta, hogy a nagy nemzetek sosem húzódoztak a kölcsönös összehasonlítástól, míg a „kisszerű szatócs-népeknek” volt az egyetlen vigasza, ha egyedülállónak, összehasonlíthatatlannak kiálthatták ki magukat, — kizárólag mert féltek attól, hogy az összehasonlítás kedvezőtlen lesz számukra. Megszívlelendő megfigyelés! Míg manapság Bartókot a legnagyobb magyar zeneszerzőként ünnepeljük, aki távoli kultúrmúltba vezetett el bennünket, úgy érzem, nem vesszük eléggé figyelembe román és szerb zenei témákon alapuló nagyszámú kompozícióját, és elfeledkezünk róla, hogy Bartók az egész nyugateurópai zenei hagyományt is a magyarhoz hasonlóan kitűnően ismerte. A társadalmi és történeti vizsgálódások területén az összehasonlítás olyan „tények” sorát helyezheti új megvilágításba, melyeket úton-útfélen önsanyargatóan idézgetünk. Ilyenek például József Attila keserű sorai az Amerikába kivándorolt másfél millió magyarról. Hasonlítsuk össze ezt az adatot a nemzetközi statisztikával, és azt találjuk, hogy ez a másfél millió (valódi számuk közelebb volt az egymillióhoz) a történelmi Magyarország népességének 8 százalékát tette ki, míg viszont az I. világháború előtti fél évszázadban a norvégoknak közel 30 százaléka, az íreknek pedig 1847 és 1854 között, hét év alatt, a hihetetlennek- 59 -