Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

VÁSÁRHELYI VERA

Hazajáró lelkek

A tágas kocsiszín ajtaja sarkig tárva. Idebent: lószerszám, kocsikenőcs és a szomszédos istálló szúrós szaga. Odakint: fehéren vakító augusztusi napfény.

Szemben velem, rézveretes bőrládán, Boróka ül kékpettyes ruhában. Zsemlyebarna lábszára meztelen. Lábán sárga szandál. A kisleány, amióta utoljára láttam, megnyúlt, nyakigláb lett, ahogy itt vidéken mondják. Ovális arca sápadt, szeme alatt mély árnyékok. Vékonyszálú, gesztenyebarna haja sisakként simul fejére. Zárt, fegyelmezett ez az arc, hiányzik belőle a gyereknél oly sokszor észlelt fesztelen nyitottság. Ezt az eltökélt, szinte fájdalmas komolyságot kell most ecsetemmel élethűen visszaadnom.

— Nézz ram, Boróka! Ne ilyen mereven! A fejembúbja fölé nézz. így! Most jó. Beszélgethetünk, miközben fölvázollak.

A kislány engedelmesen magasabbra emeli a fejét, — de hallgat. Gyors, könnyű vonásokkal fölvázolom az ülő gyermek körvonalait. Törlők, javítok. Ami legszebb ebben a kislányban, a művész szemével nézve, az finom csontjainak harmóniája melegbarna bőre alatt. Szépsége csontjaival kezdődik... De még sose észleltem gyermeknél ilyen súlyos, szinte kortalan komolyságot.

— Szólj, ha fáradt vagy, akkor abbahagyjuk, s a Marcit veszem sorra.

— Nem vagyok fáradt, — szól halkan s a mögöttem lévő falat nézi mereven. — Szabad itt maradnom, amíg Erzsébet néni a Marcit festi?

— Nem bánom, maradhatsz. Mi ez a szomszédból megismétlődő, tompa dobbantás?

— A Csillag. Ma még nem járatták meg, — ideges.

A kocsikat összébbtolták a színben, hogy több helyünk legyen: a Krúdy-világába illő, soha nem használt fedeles határt, a könnyű lengyelfutót, az elegáns Eszterházy-kocsit és a gyerekek pónikocsiját. Én választottam műteremnek a kocsiszínt. Itt kedvemre dolgozhatok, senki nem zavar. Szeretem ezt az orrcsiklandozó, erős bőrszagot, a szabályos, tompa lódobbantást, a szorosan egymásmellé tolt kocsik különösen sötétedő körvonalait... Igaz, lehetne több világosság, oldalfény világítja meg a gyereket... de Borókához félhomály illik.

Amikor Daisy meghívott, hogy jöjjek le hozzájuk pihenni s azalatt fessem meg a két gyerek arcképét, örömmel elfogadtam. Nem csak a füllesztő meleg segített elhatározásomban — városban levegőtlenebbek a nyári éjszakák, mint falun — hanem az a meggyőződésem is: nem fog ártani Miklós és én közöttem az a pár száz kilométeres távolság. Kap- 5 -