Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

láttuk, minőségi kérdés. Nem két-három szakterület túlfejlesztésére, hanem tucatnyi orientáció egyenletes és egybehangolt fejlesztésére van szükségünk. Hogy Magyarország megengedheti-e magának a szaktudományok egyoldalú fejlesztését, annak megítélése nem a mi ügyünk. Mi nem engedhetjük ezt meg magunknak.

A történettudomány mint szakterület mellett természetesen létezik történetiség is, mint módszer és ideológia. Ez ugyancsak nem újdonság: a többi kultúrtudomány, a germanisztika, anglisztika, szlavisztika is történetszempontúak. Megszívlelendő azonban az a tanulság, amelyet például a magyar kultúra meghatározására irányuló múltbeli kísérletek rejtenek magukban. Ismeretük nélkül fölösleges lenne megkísérelni a magyarságtudomány definícióját.

A gesták óta végighúzódik a kérdésföltevő és válaszadó kísérleteken két olyan megközelítési szempont, melyeket naív pozitivizmusnak és naív strukturalizmusnak, alapmódszerüket pedig induktívnak és deduktívnak nevezhetjük.

„Milyenek a magyarok?” — így hangzik a naív pozitivizmus főkérdése. A lényeg állítólag nem ismerhető meg, de a leírás magában hordozza a lényeget. Szellemes, érdekes, és dühítő sztereotípiák tucatjait ötlötték ki nemzeti jellegünkről az elmúlt évszázadok során, mind a magyar határokon belül, mind azokon kívül. Ha azonban eltekintünk a szórakoztatástól és mérgelődéstől, világossá válik, hogy a nemzeti jelleg tanulmányozása nem vezet messze. A sztereotípiákból legfeljebb azokról alkothatunk jellemképet, akik ezeket kiötlötték. Mert a magyar jellemről akkor is félrevezető általánosításokat közölnek, ha olyan nagyjainktól származnak, mint Petőfi („Magyar vagyok. Természetesen komoly...”). Arany („Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek, / Természete már ez magyar embereknek”), vagy Ady (parafrazálva egy verssorát: hős, borús, büszke, szertelen, ... ki elvérzik egy gondolaton). Jóllehet a költészet lehet tudományos értékű információ közvetett forrása, a magyar költészetben túlburjánzó „önismereti” elemeket ajánlatos olyan szkepticizmussal kezelni, mint amilyen a nagy költőgondolkodótól, Babits Mihálytól származó következő idézetből érezhető ki: „A magyar vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. De ha megkérdem a castiliait, vagy a szerbet, egészen bizonyosan az is vendégszerető, lovagias, harcias, büszke, bátor és nyílt. Sőt a japán vagy az arab is ilyen.”

Természetesen bizonyos tudományágaknak is alapkérdése az, hogy milyenek a magyarok. Bartucz Lajosnak all. világháború előtt, és Gáspárdynak, Henkeynek, Lengyelnek, Liptáknak, és Nemeskérinek a háború után végzett antropológiai alkatmérései sokkal többel járultak hozzá a kérdés megválaszolásához, mint a felületes történelmi, társadalmi, és lélektani általánosításokon alapuló kulturális sztereotípiák.

„K.ik a magyarok?” — kérdezik a naív strukturalisták, akik hisznek abban, hogy a lényeg megismerhető és ismeretében megérthetők a részév -