Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

gyításban nincs munkaidő. A problémák felsorolásakor nem kerülhetem ki a szakmai oldalt sem. Tételezzük fel, hogy egy osztályon dolgozik tíz orvosnő: ebből kettő gyesen van, ez pótolható, de amikor még három marad otthon váratlanul, mert lázas lett a gyerek, ezt a betegek sínylik meg. A nővérhiány is komoly gond, volt ahol emiatt be kellett zárni osztályokat, s hová vezet, ha ezt az orvosnők is súlyosbítják.

— Milyennek tartja a munkájuk színvonalát?

— Hát... pontosak, precízek, lelkiismeretesek, ám igazán tehetséges kevés akad közöttük. Bár jól dolgoznak, de hiányzik belőlük az ötlet, a kutatási vágy. Legtöbb panasz — a betegek részéről — a modorukra van. Ügy akarnak rendet tartani, tekintélyt szerezni, hogy kiabálnak, káromkodnak. Noha, kevésbé lényeges, azért megemlítem: negatív vélemények tömegét hallom az öltözködésükre, a külső megjelenésükre vonatkozólag. Sokan úgy mennek a rendelőbe, kórházba, mintha az színház lenne. Kifestve szemük, szájuk, körmük, lakk csillog hajukon. Legyenek ápoltak, csinosak, de ne tévesszék össze az intézetet a belvárosi korzóval. A másik véglet: amikor farmerosan, csapzottan járnak. Erre ugyan nincs szabály az etikai kódexben, konzervatív sem vagyok, de egy orvosnak a külsejével is nyugalmat, biztonságot kell árasztania magából, különben nem bíznak benne a betegek.

— Sok baj van az orvosnőkkel: az sem jó, ha magányosak, az sem, ha férjhez mennek! Lát ebből kiutat, tud megoldást?

— A medicinának szüksége van a nőkre, bizonyos szakterületek specializálódnak, kisebb részlegek alakulnak, ahol kevesebb fizikai megterheléssel, ügyeletek nélkül dolgozhatnak, de nem annyian, mint most vannak. Mielőbb ajánlatos lenne megfordítani az arányt: kétharmad legyen a fiú, s csak tényleg azok a lányok jelentkezzenek, akik a hivatásért minden áldozatra képesek.

Epilógus

A szociográfusi hagyományoknak megfelelően „körbejártam” a témát, de egyre inkább azt éreztem, hogy úgy haladok előre, mint az önmagába visszatérő egyenes. így „gyógyszert” sem tudok ajánlani, csupán a figyelmet szeretném felhívni arra, a napjainkra különösen jellemző jelenségre: az emberek elmennek egymás gondja-baja mellett, gyakran csak a külsőségekből ítélnek, következtetnek, saját normáik szerint vélekednek rosszról-jóról. A pályakezdő diplomás nők problémáira számtalanszor — „Magukra vessenek, ha olyan igényesek lettek...” — módon reagálnak. Ám alapvetően hibás az a következtetés, hogy illúzióik áldozatai lettek ők, a „maximális igényük” miatt nem találnak társat. Joggal merülhet fel a kérdés: miért nem élhetnek úgy az orvosnők, mint a többi nők? Miért kell olyan magatartási formát felvenniük, ami nem azonos az egyéniségükkel? Kinek vagy kiknek a tör-50-