Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

vényét kell betartaniuk ahhoz, hogy magánéletük miatt ne veszítsék el tekintélyüket a betegek előtt?

Megdöbbentő, hogy mennyire azonos bennük a keserűség, miközben lázadoznak, reménykednek vagy belenyugszanak. S hogy ilyenek lettek semmiképp nem ők az okai: sorsuk alakulásában jelentős szerepe van a statisztikának, hiszen az egyetemekre mind kevesebb fiút vesznek fel, és közülük később nagyon sokan „háztartásbelit” keresnek feleségnek, mintsem egyenrangú partnert. Mit csinálhatnak az egyedülmaradtak! Lázadozásnak nincs értelme, ettől még nem lesznek feleségek, anyák. Belenyugodjanak? Mást nem tehetnek, különösen addig nem, amíg nem változik meg a róluk kialakult rossz szemlélet, a mindenben ítélkezni akaró közvélemény. És addig? Legalább a letargiától kell félteni őket, mert ha magánéletük rendezettlensége nagatív módon határozza meg a munka minőségét is, az — különösen az orvosoknál — komoly konfliktusokhoz, netán tragédiákhoz vezethet.

S az sem lehet lényegtelen szempont: mivé lesznek azok a nők, akiknek korán elapad a mosolyuk!

Vendégkönyv, Kner Erzsébet és Kner Albert terve