Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

— Sokan?!

Kinyitja a dossziét, aztán becsukja. Már-már kimondja az adatokat, de a „kebelbeliek” szolidaritása győz: nem válaszol a kérdésre.

— Az ilyen eseteket nem szokás MTI (Magyar Távirati Iroda — H.L.G.) hírként leadni, sőt, illik titkolni, mert nem vetne jó fényt az „orvostársadalomra”. Maradjunk annak elemzésénél, hogy kik és miért maradnak egyedül. Főleg a munkás-paraszt szülők gyerekei (hiszen a „funkció-csemeték” sorsát már a bölcsődétől egyengetik), vagyis azok a fiatalok, akiknek a diploma önmagában is karriernek számít. Ők csak ennek megszerzésére koncentráltak és nem vettek figyelembe egy nagyon lényeges tényezőt. Nevezetesen: a többgenerációs értelmiségi családok gyerekeit végzés után ritkán „száműzik” az eldugott falvakba, kisvárosokba, oda főleg a protekció nélküliek kerülnek, szépen megideológizált szavak kíséretében: Ott is szükség van orvosra... A betegek mindenütt egyformák... Kapnak kacsalábon forgó palotát... Gyorsan vehetnek autót... stb. Ez mind igaz, de a professzorok lánykáit ilyesmivel nem lehet csábítani, mert mire befejezik az egyetemet, van lakásuk, kocsijuk, klinikusi állásuk — most ne részletezzük a pályázati rendszer kiskapuit —, még a férjnek valót is kinézik nekik. A munkás szülők viszont ritkán adnak a diploma mellé slusszkulcsot, berendezett garzont, ezért a gyerek kénytelen vidékre menni. Aki szakvizsgát akar tenni, az négy évig maradhat valamelyik kórházban — persze nem a fővárosban —, s közben nyomoroghat az orvosszállón vagy albérletben, de utána csak kevesen kapnak ott státuszt. „Közkatonák” lesznek, ha nincs patrónusuk. Körülbelül harmincévesek, mikor kikerülnek egy teljesen idegen környezetbe, ahol szinte képtelenség korban, végzettségben hozzájuk illő partnert találni. A férfi orvosoknak könnyű: elveszi az asszisztensét, vagy a tanácstitkár butuska lányát, ám az orvosnő nem mehet hozzá következmények nélkül egy „ekeferkóhoz”. Hp ezt teszi, vége a tekintélyének és az életét is elrontotta, hiszen alig akadhat közös témájuk, nem tudnak azonos színvonalon beszélgetni. Mi marad vigaszként, a pohár.

— Mennyi az alkoholisták száma?

Bizonytalanul széttárja a kezét, s ezen nem csodálkozom, mert erről nincsenek olyan pontos adatok, mint az önkézzel véget vetett életekről, amelyekből ki tudja mennyi kezdődött piálással. És ezek a nők nem kísérletezgetnek az öngyilkossággal, nem ijesztésnek szánják: a halálos dózist mindig pontosan adagolják!

— Az iszákosság egyre súlyosabb probléma, mint ahogy az elváltak számának rohamos gyarapodása is. Bár sokan férjhez mennek az egyetem utolsó évében — esetleg utána —, de ha egészségügyi dolgozó a férje és esetleg keresztbe ügyelnek, alig találkoznak, ki vigyáz a gyerekre, ki mos, főz, takarít... Valamelyik nagyszülő? Ez hosszú távon rossz megoldás. Aki nem orvoshoz megy, ott pedig az a baj, hogy kevés férfi viseli el sokáig az örökös készenlétet, a gyakori „hosszú műszakot”, hiszen a gyó-49 -