Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-11-01 / 6. szám
12. oldal «IttVAKÜkt 2008. június ► Építési telkekre igyekeztek a munkások, az áruházakba az alkalmazottak. Aki autóval érkezett, nem ment tovább. Mindenki mindent tudni akart, mindenki mindent hallani akart. Emelkedett érzés volt átélni, hogy a nép miként készül azok mellé állni, akik a gyalázatnak, a nyomornak, a halálos golyóknak gátat akarnak vetni. Déli 12 óra volt, amikor a Feldherrnhalle előtti tágas téren több tízezer ember tapsa közepette befejeztem a beszédemet. Egy napsugár éppen áttört a komor felhőkön és a Theatiner templom előtt szálló vöröses-barna galambot még vörösebbé tette. Mint egy sejtelem mondatta velem: „Nézzétek ott fenn a galambot! A vérvörös ruházata hirdeti a most következő percek nehézségét!” Egy órával később a horogkeresztes zászló, amely a beszédem alatt mellettem volt, azok vérében ázott, akik vitték. Ez lett a mozgalom „vérzászlója”. Amikor gyors menetben a „Polgári Söröző” pincéjéhez siettünk, készen álltak azok az ezrek, akik készek voltak a városban menetelni. Én a negyedik sorban meneteltem. Amikor a Ludwigsbrückét megközelítettük, a menet élére siettem. A rendőrök, akik fegyvereiket védekezésül élesre töltötték, továbbengedtek minket. A felvonulók élén maradtam. Mögöttem volt a vérzászló, és mögötte volt az első sorban Erich Ludendorff és Adolf Hitler. A menet szinte ünnepélyes volt. Az út mindkét oldalán a falhoz támaszkodva álltak az emberek. A férfiak igen komoly, kérdő tekintettel, a nők, csecsemőjükkel a karjukon. Sokan karlendítéssel köszöntöttek minket. Örömkönnyeket lehetett látni, de az aggodalom könnyeit is amiatt, hogy valahol a halál vár valamenynyiünkre. De a közelünkben álló fiatal fiúk és lányok erőteljesen kiáltották: „Heil Hitler!”, „Heil Ludendorff!”, „Ébredj Németország!” Az ablakokból bizonyos polgárok minden megindulás nélkül figyeltek. Számukra ez a menet olyan esemény volt, amelyről az ember kíváncsiságból tudni akar, amelyből azután visszatérhet a hétköznapok üzleti menetéhez. Sok ablakba kitették a horogkeresztes zászlót, Hitler zászlaját! Amikor a menet a Max Joseph Platzhoz ért és azután tekintetét a Ludwigstrassera szegezve továbbhaladt, mindenki tudta, hogy most különleges bátorságra lesz szükség: a Residenztől a Feldherrnhalleig és a Ludwigstrasse kijáratánál rendőrkordon zárta el az utat, és a rendőrök lövésre kész fegyverekkel álltak. Láttuk a veszélyt és tudtuk, hogy mégsem lehetséges a visszakozás. Egy hatalmas mágneshez hasonló titokzatos erő mozgatott minket, és egy belső hang ezt parancsolta: Tovább! Tovább! Revolverrel a kézben rohantam a fal felé: „Ne lőjetek! Mögöttünk van Ludendorff és Hitler!” De már ropogtak is a fegyverek. 16 halott feküdt az utca kövén. Az „örök őrhely” halottak A horogkeresztes zászlót, amelyet a menet élén vittek, a halottak vére szentelte fel. A fegyverek elhallgattak, és amikor az utolsó „gyilkosok” kiáltás is elnémult, rémítő csend borult az útra. Adolf Hitler egyenes testtartással ült be az autójába, jobb kezével a sérült bal karját tartva, de mellette hordágyon egy vérző gyermek feküdt. így hagyta el a teret, amelyen egykor emlékművet kell emelni, ezzel a felirattal: „És ők mégis győztek!” Még ugyanennek a napnak az éjszakáján a Nürnberg felé tartó vonaton letartóztattak és egy középkori börtönbe zártak. Sok ezer ember gyülekezett a nürnbergi pályaudvar előtti téren, és amikor felszálltam a fogolyszállító járműbe, szünet nélkül kiáltozták: „Streicher Heil!” „Heil Streicher!” Amikor a cellámban az álmatlanság hosszú óráiban fel s alá jártam, váratlanul megpillantottam egy sötét sarokban vörös krétával a falra írva: „Legyen napfény a szívedben, akár vihar van, akár hull a hó!” Boldogan szorítottam volna meg e buzdítás szerzőjének kezét! A nevetve szenvedő ősi dac újra belém költözött. És amikor később egy közeli cellából egy női hang a magányomban hallhatóvá vált, azt énekelve: „Hol virágzanak az alpesi rózsák?”, szívesen adtam volna át ennek a dalos ajkú nőnek egy csokor alpesi rózsát. „Ön szabad! Azt a parancsot kaptam, hogy Önnek megmondjam: tüstént haza kell mennie, anélkül, hogy feltűnést keltene.” Már éppen arra gondoltam, hogy mint „fő áruló” évekig tartó börtönbüntetést kapok, amikor íme, a meglepetés! Mint egy madár, amely hosszabb időn át elszokott a szabadságtól, megpróbáltam magamat először ráhangolni a szabadságra. De azután felsiettem a kőlépcsőn, és kiléptem a börtön kapuján 1923. november 10-én éjjel. Rögtön a kiáltás: „Heil Streicher!” Néhány pillanat múlva ott álltam a boldogságtól elérzékenyült nők és férfiak között. A következő pillanatokban egy asztal mellett álltam, a „Cimbalomkert” híres termében. „Hider él! A vér nem hiába folyt!” Azután siettem haza a gyermekekhez és az anyjukhoz. Amikor ebédeltem, telefonon hívtak: „Az utca tele van emberekkel, és ők újra és újra az Ön nevét kiáltják!” Nem tudtam magam tovább türtőztetni, beugrottam az autómba, és a városba hajtottam, el a plakátok mellett, amelyek hírül adták a statáriumra vonatkozó rendeletet. És a kocsiból beszéltem a Königstrassen csoportosuló emberekhez. Csupán még egy szó lett volna szükséges, és kitört volna a vihar. 1923. november 11-e volt. Landsbergben Elmenekültem a városból. Amikor egy alkalommal újra rokon érzelmű társaimmal egy titkos tanácskozáson együtt voltam, elárultak, elfogtak és Landsbergbe hurcoltak. Itt a cellaszomszédja voltam Amann párttársamnak, Hühnlein őrnagynak és még számos más embernek. Mivel annak a cellának a kukucskáló ablakába, amelyben Adolf Hitlert fogságának kezdetén elhelyezték, „Heil Hitler!” köszöntéssel kiáltottam be, büntetésül eltiltottak a fogház udvarán engedélyezett sétáktól. Az igazgató nem akarta megérteni, hogy egy művelt ember miként követhetett el ilyen fegyelemsértést. A müncheni kormány azt tanácsolta a landsbergi börtönorvosnak, hogy nyilvánítsa Adolf Hitlert lelki betegnek. Az orvos vonakodott, nyugdíjba vonult, majd tisztességes emberként halt meg. Hitler ismételten megemlékezett erről a börtönorvosról és nagy tisztelettel beszélt róla. A fogságban írta meg Adolf Hitler nagy felismerését, a „Mein Kampf’-ot. Egzisztenciális megsemmisítés és becsületsértés A pártokat november 9-étől feloszlatták és megtiltották nekik a nyilvános tagtoborzást. Ezért örvendetes meglepetés volt, amikor engedélyt kaptam arra, hogy 1924 tavaszán részt vegyek a bajor tartományi választásokon, és a mentelmi jog védelmében hirdethessem a nemzetiszocialista meggyőződésemet. Olyannak tűntem a magam számára ebben a Házban, mint egy csuka a meghízott pontyokkal teli tóban. A szociáldemokrata képviselők között volt egy, aki különösen rasszistának tűnt, és akinek volt annyi bátorsága, hogy engem a parlament épületének elhagyásakor megtámadjon. Amikor a nemzetiszocialista hatalomátvétel után, 1933-ban munkanélküli lett, én szorgalmaztam, hogy számára Nürnbergben az idegenforgalomban vezetői állást juttassanak. A zsidó Alberti-Sittenfeld 1883-ban a „Gesellschaft” folyóiratban ezt írta: „Aki veszi azt a bátorságot, hogy a zsidók ellen a harcot felvegye, attól megvonják a megélhetési lehetőséget, és állati brutalitással, alávaló eszközökkel addig harcolnak ellene, amíg az idegei felmondják a szolgálatot, vagy feladja a küzdelmet.” Kénytelen voltam hamarosan megtapasztalni, hogy az illető az igazságot ismerte be. A Bajor Parlamentben egy különböző színezetű és vallású többség összefogott; és a mentelmi jogomat felfüggesztették, hogy a kormányzat állásvesztéssel járó büntetésemet szorgalmazhassa. Ezt követően a fegyelmi bíróság, amely maga is kényszer alatt állt, elbocsátott a tanítói állásomból. Az ítélet indoklása nagyon tisztességtudó volt. Az államügyész ismételten „istenkáromlással és vallási vétséggel” vádolt. A zsidók elérték, hogy a keresztény hitvallás védelméről szóló jogszabályt rájuk is alkalmazzák, amiből az következett, hogy a zsidó FAJ elleni harcom vallási vétségként lett értelmezhető és büntethető. Először pénzbüntetésre, majd szabadságvesztésre ítéltek. Voltak bírók, akiken látni lehetett, hogy szenvednek, amikor a jogszabálytól kényszerítve engem elítéltek. Számos ítéletben elismerték politikai harcom tisztaságát. Az egyik legnagyobb perem alkalmából, amelyen helyt kellett állnom, az ellenfelem egykor nagyon kiemelkedő és a demokráciában nagyon megbecsült személy volt. A Müchener Muster szerint az ellenfelem egy kézzel írt levélben az államügyésztől azt követelte, hogy engem hivatalos határozattal lelki beteggé nyilvánítsanak. Egy kishivatalnoknak lehet köszönni, hogy az ördögi tervet kellő időben megtudtam. Egy röplapon nyilvánosságra hoztam, és ezzel keresztülhúztam ellenfelem számítását. De az államügyészt, aki engem ebben a perben „közösségre veszélyes személynek” nevezett, és ezzel a hírhedt 52.§-ra célzott, a hatalomátvétel után Bambergben bírósági elnökké előléptetni javasoltam. Amikor az aranymárka létrehozásával megállították az inflációt, a zsidó oldalon azt hitték, hogy az anyagi gondok meg fognak puhítani. Közvetítőkön keresztül, akiknek magas összeget biztosítottak, több százezer aranymárkát és svájci villát ajánlottak fel számomra, ha a harcomat abbahagyom. Boldog voltam, hogy a harcomat már a kezdetén ennyire értékesnek találják. Mivel a megvesztegetési kísérletek eredménytelenek maradtak, a becsületsértés eszközét vetették be ellenem. Egy munkanélküli személy becsületsértési per keretében kijelentette, hogy én az ő elvált feleségével szexuális viszonyt folytattam. Az asszony viszont tanúsítani tudta, hogy engem a bírósági teremben ismert meg. A rágalmazót elítélték. Amikor egyszer újra börtönben ültem, az ügyvédem átnyújtott nekem egy röplapot, amelyet városszerte terjesztettek, és amely azt állította, hogy az első világháború alatt egy francia tanítónőt megerőszakoltam, amit e hír terjesztője látott. A becsületsértési per során a röplap írója esküvel erősítette meg az állítását. Nyilván arra számított, hogy az általam állítólag megerőszakolt francia nőt ennyi idő után nem lehet kinyomozni és tanúként beidéztetni. Az ügyvéd eleget tett a kérésemnek és büntetőeljárást kezdeményezett rágalmazom ellen hamis eskü címén. Az immár meglehetősen idős tanítónő a tárgyaláson kijelentette, hogy engem soha életében nem látott, velem nem beszélt. A rágalmazót elítélték. Kiderült, hogy ez az ember Júdáspénzért rágalmazott meg: 30 márkát kapott érte! Hasonlóan ahhoz, ahogyan egykor Iskarióti Júdásnak is kifizették a 30 ezüstpénzt! De az újságok, amelyek korábban a rágalmat nagy hűhóval egész Németországban elterjesztették, elmulasztották, hogy a vétkes rágalmazó elítéléséről tudomást vegyenek. Az, hogy ezek az újságok milyen érdeket szolgáltak, ebből a magatartásból világosan kitűnik. Még más módon is ki akarták készíteni az idegeimet. A zsidóság egyik képviselője a nürnbergi rendőrségnél szolgáló állítólagos bizalmasának elárulta, hogy egyesek azon fáradoztak, hogy Németország különböző részein megtartott gyűléseimen egy bizonyos odaküldött Eszter engem behálózzon. Tucatszámra terjesztették az olyan röplapokat, amelyeken újra meg újra perverz szerelmi életemre utaltak. Végül azzal próbálkoztak, hogy homoszexualitással és „gyermekek megrontásával” vádoljanak. A becsületsértési akciók voltak a legsúlyosabbak, amelyeket 25 évnyi felvilágosító harcom során el kellett viselnem. Ellenségeim számára nagy meglepetés volt, hogy az idegeim nem mondták fel a szolgálatot és a munkatársaimat újra meg újra további küzdelemre szólítottam fel. A harc folytatódik! De egy utolsó eszközt is be kellett ellenem vetniük: a gyilkossági kísérletet! A Gondviselés jóságának köszönhetően az ilyen kísérleteket is túléltem, így pl. 1921- ben, amikor az egyik előadói körúton a vonatból kiszálltam, majd az előadóteremben, valamint az utcán, továbbá a késő esti órákban annak a bérháznak a bejárati ajtajánál, amelynek a negyedik emeletén laktam. A nekem szánt golyók mind a négy esetben célt tévesztettek. Mindamellett az ellenem irányuló rágalomhadjáratból pozitív propagandisztikus hatás is származott: ott is érdeklődőkkel telt előadótermekben tudtam beszélni, ahol erre nem számítottam. Olyan embereket hozott hozzám hallgatóként ez a propaganda, akiket csak a kíváncsiság tudott kiragadni a lustaságukból. A harc folytatódik A bíró mélyen megrendült, amikor Adolf Hitler odakiáltotta neki, hogy vádlott-társainak visszaadhatják a szabadságot, mivel ő egyedül vállalja a teljes felelősséget mindazért, ami történt. Kilenc hónap után „próbára bocsátással” ő is elhagyhatta a landsbergi börtönt. A szónoklást Münchenben még megtiltották neki, ezért Nürnbergbe jött. Leírhatatlan ünnepléssel fogadták, és a várost képviselő küldöttség a kíséretébe szegődött. Amikor a „Deutscher Hof’ szálloda előtti üdvözlő tüntetés nem akart véget érni, és a német himnuszt újra és újra elénekelték neki, mélyen megindult. Mindig újra kinyitotta az ablakot és hálásan köszöntötte a tömeget. Amikor nekem kezet nyújtott, ezt mondta: „Csak egy Nürnberg létezik.” A franciák betörése egész Németországot mélységes izgalomba hozta. A fehér és fekete katonák által elkövetett embertelenségekről szóló hírek napról napra gyűltek. A német ifjúság legjobbjai (az első világhá
