Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-11-01 / 6. szám
2008. június «ItTVAKÖfcT 11. oldal Ahol azonban fény van, ott árny is van, és ahol gyalulnak, ott hullnak a forgácsok is. Természetellenes lenne, ha a „Der Stürmer” nem hibázott volna. Csak azok az emberek, akik maguk nem élnek benső életet, és képtelenek lennének 25 éven át a „Der Stürmer-nél” szokásos munkát elvégezni, nem függnek ettől vagy attól a melléfogásuktól, és azzal tetszeleghetnek, hogy a részletekkel együtt az egészet és a nagyságot is figyelmen kívül hagyják. Ezek a kritikusok egyáltalán nem veszik észre, hogy ily módon mennyire kicsinységükről és silányságukról tesznek tanúságot. Munkám legnagyobb elismerése az ellenség szájából hangzott el. Elfogatásom után egy zsidó rendőrtiszt ezt mondta: „A maga Stürmere egy egész világot borított lángba!” Adolf Hitler beszél! „Hallotta már Adolf Hitlert beszélni?” - egy bizonyos idő elteltével ezt újra és újra megkérdezték tőlem. Amikor azután ez egyszer megtörtént, úgy hatott rám, mintha a sors egy felhívást intézett volna hozzám. Az esemény az 1922-es év egyik téli napján történt meg. Ott ültem ismét az egyik nyilvános gyűlésen — ismeretlenként az ismeretlenek között. A tömeggyűlésre a Polgári Söröző termében, a müncheni Rosenheimer utcában került sor. A várakozás roppant feszültsége nehezedett a hatalmas gyűlésteremre. Váratlanul jött kívülről a kiáltás: „Jön Hitler!” Mintha egy titokzatos erő sugara érintette volna őket, úgy emelkedett fel a sok ezer férfi és nő a székéből, és karlendítéssel köszöntötte őt. Mint egy őserő kiáltása hangzott az üdvözlés a jövevény felé: „Heil Hitler”. Nagy nehezen utat törtek neki kísérői a feléje nyomuló embertömegen keresztül. Amikor ott állt az emelvényen és örömtől sugárzó arccal letekintett a tomboló lelkesedésre, megéreztem, hogy ebben az Adolf Hitlerben valami különösnek kell lennie! A lelkesedés viharát egy csodálatos, várakozó csend váltotta fel. Beszélni kezdett. Először lassan és halkan, de azután egyre gyorsabban és erőteljesebben, majd végül a hangja hatalmas erővé növekedett. Amit mondott, mély felismerése volt annak az oknak, amely a német népet szerencsétlenségbe döntötte és kinyilatkoztatása volt egy mélységes hitnek Istenben, aki a német lélek erejéről és a német szívekről le fogja törni a rabszolgaság láncát, amikor eljön az ideje. A több, mint három órás beszéde alatt gondolatainak hatalmas gazdagsága áradt felénk. Mindenki érezte: ez az ember isteni elhivatottságból beszél, úgy szól, mint az ég küldötte, ráadásul olyan pillanatban, amelyben a pokol feltárul, hogy mindent elnyeljen. És mindenki megértette őt, aggyal és szívvel, a férfiak és a nők is. Mindenkihez szólt, az egész német néphez beszélt. Éjfél előtti utolsó óra volt, amikor a beszéde ünnepélyes figyelmeztetéssel ért véget: „Szellemi és fizikai munkások! Nyújtsátok ki kezeteket a szív és a tett német népi közössége felé!” „Isten elé visszük imádkozni az igazat!” Soha azelőtt nem hallottam ilyen bensőleg könyörögve, és hittel meg reménnyel enynyire eltelve énekelni ezt a dalt, és sohasem fogtam fel olyan mélyen a német himnusz dallamát, ahogyan ez azon a tömeggyűlésen történt, amelyen Adolf Hitlert először láttam és hallottam beszélni. Éreztem: engem a sors ebben a pillanatban másodszor szólított meg! Áttörtem magamat a tapsoló tömegen keresztül az emelvényhez, és ott álltam előtte: „Hitler úr! Julius Streicher a nevem! Ebben az órában jól tudom: én csupán segítő lehetek, de Ön a Vezér! Ezennel átadom Önnek az általam Frankföldön létrehozott mozgalmat.” Kérdően nézett rám mély tekintetével. Hosszú pillanatok következtek. De azután nagy melegséggel megszorította a kezemet: „Streicher, köszönöm NEKED!” így hívott el engem másodszor a sors. Ez volt a legnagyobb hívó szó egész életemben. A nürnbergiek önfejű emberek, és azért voltak csak bajorok, mert őket a kék-fehér határkarókkal azzá tették. Mivel látták, hogy nincs ember hiba nélkül, nem hittek a pápa tévedhetetlenségében sem. Luther Márton náluk különösen baráti fogadtatásra talált, és ahogyan hozzájuk illett, elhatározták, hogy nem a katolikus Habsburgokhoz csatlakoznak, hanem a protestáns svéd Gusztáv Adolfhoz. Érzelmeikből nem csináltak titkot, amikor Bonaparte Napóleon Németországot bilincsbe verte, és az ő helytartóját a nép bosszantotta. A nürnbergi Friedrich Palm könyvkereskedő volt az, aki ezt az írást lefektette: „Németország a maga legmélyebb lealacsonyodásában”, és akinek azután a maga hitvalló bátorsága miatt vértanúhalált kellett szenvednie az Inn melletti Braunauban, ahol 85 évvel később Adolf Hitler megszületett. A frankok nagyon csodálkoztak, amikor értesültek arról, ami Münchenben történt. Némelyek azt mondták, hogy a frankokat elárultam a jezsuitáknak, mások pedig azt kérdezték, hogy valóban hiszek abban, hogy egy született osztráktól jó is származhat? A városukra büszke nürnbergiek mindenesetre úgy szidalmaztak, hogy az eseménynek fordítva kellett volna történnie: nem a nürnberginek kellett volna Münchenbe mennie, hanem a müncheninek kellett volna Nürnbergbe jönnie. Ezért Hitler fogadtatása az első nürnbergi nyilvános gyűlésen még nem volt nagyon vidám. De a „titkos jezsuita” Adolf Hitler elleni bizalmatlanság, aki utasításait közvetlenül a Vatikántól kapja, hamarosan átadta helyét a nép azon meggyőződésének, hogy itt nem egy „osztrák”, nem a „Vatikán megbízottja” és nem a „nagykapitalistáktól kitartott provokátor” beszél, hanem egy ember a népből, akinek helyén van a szíve, és világos a feje: tudja, hogy mit akar. Ezért Adolf Hitler első fellépése Nürnbergben nagy következménnyel járt: München és Nürnberg szívélyes szövetséget kötöttek! Hidat vertek Észak-Németország felé! Most kezd ébredni Németország! A szellemi és fizikai dolgozók szónokká válnak; olyan férfiak, akik soha életükben nem gondoltak volna arra, hogy egyszer még nyilvánosan beszélni mernek. Adolf Hitler nevéből csodálatos erő árad ki azokra a fiatalokra is, akik Adolf Hitlert, az embert sohasem látták. Ez a szívek mozgalma, amely mindent magában foglal, amely a nőket is hűséges, buzgó segítőkké teszi. De az ifjúság is felsorakozik egy barna frontba, és mosolygó szemükkel azt a boldogságot sugározzák, amely a német nép tulajdona kezd lenni. Ebben az időben Németország felett egy félelmetesen nyomasztó hangulat uralkodott. Kívülről olyan engesztelhetetlen ellenség fenyegette, amely 1919 januárjában Németországgal állítólag „békét” kötött. Belül, a megcsonkított Birodalom belsejében kitombolta magát az ördög. Németországot „Júda keze” eladósodottá tette. Mezőgazdasági és gyári munkája most csak a győzteseknek és a rabszolgatartóknak fizetendő jóvátétel teljesítését szolgálta. De szívesen dolgozott volna a német nép magának is és többet is, ha erre lehetősége lett volna. A gépek azonban még mindig álltak, mivel a nyersanyagok hiányoztak, de ott sem lehetett dolgozni, ahol az anyag is rendelkezésre állt, mert a sztrájkok titkos mozgatói így akarták. Kívülről zavarta az ellátást a szállítás blokádja, az pedig, amit a német mezőgazdaság megtermelt, nem jutott el mindenkihez. A csecsemők hasztalan markolták édesanyjuk mellét: az üres volt. Sok százezer férfi, nő és gyermek halt meg alultápláltságban: éhhalált szenvedtek. A dollár lett a valuták királya. A német márka értéke napról napra csökkent. A „proletárok” egyetlen éjjel milliomossá váltak, végül azt, ami tegnap még 1 millióért kapható volt, ma már 1 milliárdért, holnap pedig 1 billióért lehetett csak megvásárolni. Az ördög bolondot űzött az emberekből. És az űzött, hajszolt emberek ezt az ördögöt nem tudták felismerni. Mosdatlanul, pusztító erőszakkal és elsötétült arccal bolyongott a meggyötört „tömegember” az utakon, kereste a kínzóját és nem találta meg. Egy szörnyű vihar előtti fülledtség nehezedett Németországra. Az emberek azt mondták egymásnak „Ez nem mehet így tovább, jönnie kell valaminek, mégpedig hamarosan. Jobb a rettenetes vég, mint a rettenet vég nélkül.” De azok, akik újra kezdtek hinni, reménykedve néztek Münchenre, és aggódva kérdezték: betelt-e már a pohár? Megmeri-e már tenni azt, amit előbb-utóbb mindenképpen meg kell tennie? Hitler mentőkísérlete (Felvonulás a Feldherrnhallera) Borongós, hideg, nyirkos és ködös nap volt, amikor egy barátom autójában Münchenbe utaztam, hogy részt vegyek az ottani eseményekben. 1923. november 8-a volt. Adolf Hitler éppen egy figyelmeztető pisztolylövést adott le a „Polgári Söröző” pincéjének nagytermében, ahol egy önelégült polgári világ gyűlt össze, hogy meghallgassa von Kahr állami főbiztost nagy rendőri erők védelmében. Hitler akadálytalanul ment keresztül a halálra rémült tömegen és kihirdette világos, mély komolysággal és még mélyebb elszántsággal fogalmazott szavakkal a „nemzeti forradalom” kezdetét. Megváltásként hatott a gyűlés résztvevőire, amikor von Kahr úr kezet fogott Adolf Hitlerrel és biztosította együttműködéséről. A rendőrminisztere ugyanezt tette. A gyűlés feloszlatta magát, és a résztvevők eltűntek a novemberi éjszakában. De von Kahr még sokáig ült az egyik mellékterem asztalánál Ludendorff tábornokkal és Adolf Hitlerrel együtt, és amikor azután becsületszavát adva autójában eltávozott, mint egy tőrdöfés hatolt a szívembe: „Hitler! Láttad Kahr sötét szemének pillantását? Ô hitszegő, áruló!” Elváltunk, és amikor az éji órákban újra beléptem a terembe, amelyben a tábornok és a világháború őrvezetője tanácskozott, aggodalmat láttam az arcukon. Azután gyorsan jöttek a hírek. Amikor Hitler éjfél után 2 órával felderítő útjáról a városba visszatért, bizonyossággal állította: a becsületszó megszegve, szándékos árulás! A rendőri kerületek és a kaszárnyák megkapták a parancsokat, amelyeket von Kahr úr írt alá. Éjfél után 3 óra felé beszédet mondtam a Robert Wagner parancsnoksága alatti hadiiskola katonái számára a „nemzeti forradalom” kezdetéről. Fiatalos lelkesedést láttam az arcokon, amikor a beszédet befejeztem. Az egyik erkélyről Adolf Hitler hallgatta szavaimat, és amikor tekintete rám esett, mélységes fájdalom nehezedett szívemre. Amikor 1923. november 9-én a hajnal még gyenge fénysugara áttört a „Polgári Söröző pincéjének ablakán, Hitlernek azt javasoltam, hogy kíséreljük meg a tömegek forradalmi szenvedélyének felébresztését. Ö gépbe diktált egy parancsot, amely engem bízott meg a propaganda kifejtésével. Azután SA- embereket szállító autóoszlop érkezett emelkedett hangulatban a városba. A „Münchener Post” című marxista újság kiadóhivatala előtti téren tartottam az első beszédet. ,A nemzeti forradalom végigszáguld az országon. Nincsenek már pártok, csak németek vannak. Szellemi és fizikai munkások! Nyújtsátok a kezeteket! Törjétek össze a rabszolgaság bilincseit, amelyeket a zsidók világkapitalizmusa és segítőik raktak ránk! Ébredj, Németország!” Nem várt esemény történt: azok az ezrek, akik a vörös téren álltak, elénekelték velünk együtt a német himnuszt. ►
