Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-09-01 / 5. szám
8. oldal «lîîVAKÔftî 2008. május ► majd határotok. Senki sem tud majd ellenállni nektek.” így történt később is. Senki sem állt ellen a zsidó hadviselés módszereinek. Az ókor nagy kultúráinak el kellett pusztulniuk, és velük együtt azoknak a népeknek is, amelyek alkották azokat. A faji kérdés a kulcs ezen események megismeréséhez. Amikor a rómaiak elkezdtek görög földön harcolni, a bomlasztás férge a görög népen belül a munkáját már elvégezte. Régóta tanúskodom amellett, hogy akik a bátor és alkotó északi faj leszármazottai közül nem haltak meg ebben az országban a testvérharcok során vagy a perzsa háborúkban, azok gyermekei az alsóbbrendű vérű asszonyoktól származtak. A nemes, arányaiban oly szépséges görög test és az abban lakozó istenközeli szellem ritkasággá vált. Görögország a keverékek és a zsidók küzdőterévé vált, amelyben a szellemi-lelki szörnyetegnek a maga szépségét szükségképpen el kellett veszítenie. De a Római Birodalom is már régóta a felbomlás állapotában volt. Ott is voltak testvérharcok, és különösen a Karthágó elleni megsemmisítő háború okozott érvágást az északi embernek, amelyből Róma nem volt képes többé erőre kapni. Az ezt követő erőkifejtés (amelynek eredménye lett a mély behatolás Afrikába és Ázsiába) nem volt képes a bekövetkező süllyedés kényszerlefolyását ellensúlyozni. Róma északi eredetű népének süllyedésében játszott zsidó szerep ismerete a nagy német történészt, Theodor Mommsent ,Á római történelem” című könyvében annak beismerésére késztette, hogy a zsidók a római népben a „bomlasztás kovászává” váltak. Mihelyt a Földközi-tenger melletti ígéretes országok elvesztették vonzerejüket, a zsidó tekintet a germánok északi szűz földjére irányult. A Rajna és a Duna melletti első római kolóniákban a germán népcsoportok már érintkezésbe kerültek a zsidókkal, akik különösen, mint a szőke emberek szállítói — mélyen behatolva Afrikába és Ázsiába — gazdag pénzbevételre tettek szert. De csak az akkor születő kereszténység nyitotta meg véglegesen a zsidók számára a germánok Birodalmának kapuját. A germánok ösztönösen erősödő védelmi akaratát akkor elnyomta az az egyházi tanítás, amely szerint a zsidók választott nép, és ez által üdvöt hoznak az emberiség számára. Aid a zsidók ellen vét, vétkezik a felebaráti szeretet törvénye ellen, és ez által Isten ellen is. [Ez az egyház tanításának téves értelmezése egyesek részéről. A ford.] De nem maradhatott el, hogy a zsidó uzsorakamattól megkínzott germánok mindig újra meg újra a véres önvédelemhez folyamodjanak, és ezek okozták a zsidók elűzéseit, amiket a zsidók és a zsidó szófordulatok még napjainkban is egy „sötét” középkor megnyilvánulásaiként tüntetnek fel. Ha Európa germán népei mindezidáig nem voltak képesek a zsidó kizsákmányolástól, valamint a testi-lelki mérgezéstől egyszer s mindenkorra megszabadulni, akkor ez annak a kornak az urain, a nemeseken, királyokon és császárokon múlt, akiknek eladósításához, a nekik adott tanácsokhoz és testük gyógyításához a zsidók értettek. A zsidók ekkor még önként választott gettóikban laktak, és még nem érték el azt, amire megszakítás nélkül törekedtek: a zsidótörvények megszüntetését, amelyek annak minősítették őket, amik a valóságban voltak: nép- és faj idegeneknek. Csak az erőszak, a forradalom tudta nekik az utat véglegesen szabaddá tenni ahhoz, hogy felemelkedhessenek az állam kulcspozícióiba. így következett be az első nagy európai forradalom, a francia forradalom. Joggal dicsőítik a zsidó történetírók a francia forradalmat, mint nagy vívmányt. A francia forradalom nemcsak az állampolgári egyenjogúságot eredményezte számukra Franciaországban, hanem ennek a forradalomnak voltak a következményei az 1848-1849-es forradalmak is, amelyek nyomán azután a többi nagy európai államban is eltörölték az utolsó olyan védelmi törvényeket, amelyeket a zsidóknak az állami életben való előnyomulása ellen hoztak. Az a felismerés, hogy a francia forradalom a zsidók érdekét szolgálta, íratta meg Wolfgang Goethe-vel ,Áz éves falusi ócskapiac” című versében: „Ez a ravasz nép csak egy utat lát nyitva: amíg áll a rend, nincs semmi reménye.” Miután a zsidó nép elérte a goj okkal való egyenjogúságának elismerését, nekilátott, hogy a pénzhatalom mellé a politikai hatalmat is megszerezze. „Oszd meg és uralkodjál felette!” A gojokat felosztja a zsidó nacionalista és antinacionalista, konzervatív és liberális, hitvallásos és szabadgondolkodó pártiakra. A zsidók minden pártban a titkos mozgatók és haszonélvezők. Ahol szükségesnek bizonyul, ott a zsidók kereszténynek álcázzák magukat. Ezzel szerezte meg a zsidó a maga számára minden nép esetében a parlamenti többséget, amit azután - mint mindent - a maga politikai céljaira használ. Ez a többség nem veszi észre, hogy kiket szolgál a szavazataival. De a zsidó Kari Marx a zsidó népet a proletariátus vörös Internacionáléjának megszervezésével tette a leghatalmasabb fegyverré. Abban a hiszemben, hogy megszabadítja magát a világkapitalizmustól, a nemzetközi proletariátus öntudatlanul a forradalom rohamcsapatává vált, mégpedig mindig csak saját hóhérainak világméretű érdekeit szolgálva. De ha egy népnek még van ereje, amely belülről nincs felemésztve, akkor felemészti azt a háború érvágása a rá következő forradalommal, amely most kerül alkalmazásra. Fr. Jónak von Freyenwald a „Zsidó beismerések” című könyvében összegyűjtötte olyan vezető zsidók ezernyi kijelentését, akik brutális nyíltsággal ismerik el, hogy az első világháború nemcsak a nemzetközi finánctőke óriási gazdasági vállalkozása volt, hanem egyfajta eszköz is, amellyel a zsidó világhatalmi törekvésekkel szemben még mindig ellenálló német népet a hatalmától meg kellett fosztani. A védekezést, amelyet a zsidók minden népben kifogásolhatónak látnak, „antiszemitizmusnak” nevezték el. A zsidók és barátaik azt állították, hogy az „antiszemitizmus” a német nemzetiszocializmus rosszindulatú találmánya. Erre válaszol Theodor Herzl zsidóvezér. „Napló” című könyvében ezt írja: „Antiszemitizmus mindenütt létezik, ahol zsidók nagy számban találkoznak nem-zsidókkal. De azokban az országokban, ahol még nincs antiszemitizmus, a zsidókkal együtt az is megjelenik.” Ezzel a beismeréssel Theodor Herzl azt állítja, hogy van zsidókérdés és a zsidókkal szemben a goj okban jelentkező védekezés okát a zsidók mivoltában kell keresni. Ez a felismerés vezette őt ahhoz a szándékához, hogy - azzal a céllal, hogy nemzeti otthont teremtsen az egész zsidóság számára - létrehozza a cionista mozgalmat. A harc megkezdődik A tudásnak és a felismerésnek ilyen fegyverével vetettem bele magamat a harcba. Ha a német népnek a maga népi és nemzeti életét illetően újra önrendelkezéshez kell jutnia, akkor ennek a népnek fel kell ismernie az ellenségét, amely a boldogtalanságát okozta, és fel kell ismernie, hogy az az erő, amely azon bilincseitől való megszabadulásához szükséges, amelyekbe ellensége kívülről és belülről verte, illetve az újjászületéséhez szükséges erő csakis önmagából eredhet. „Gyertek mindnyájan!” — újra és újra így kiáltottak a vérvörös plakátok a hirdetőoszlopokról és a házak faláról a „tömegemberekhez”. És ők jöttek mindannyian. A Herkules-kerékpárpálya egyik épülete, a szervezett marxista munkásság összejöveteleinek színhelye mindig színükig megtelt a gyári munkásokkal, férfiakkal és nőkkel, idősekkel és fiatalokkal. A novemberi forradalmárok küldötte arról beszélt, amiről mindenki tudott, hogy a számukra létrejött hatalom csak addig tartható meg, amíg sikerül a proletariátust a hitében megtartani: abban a hitben, hogy a forradalom a gyári munkást valóban megszabadította a kapitalista szolgaságból. Az ismeretlenek ezrei között ültem én is, mint ismeretlen. Elcsépelt jelszavak hangzottak el, amiket a marxista sajtóban nap, mint nap lehetett olvasni. Vad hajsza volt minden ellen, ami nemzeti, és szégyenletes dicsőítése zengett a „nemzetköziség” által véghezvitt hazaárulásnak. Észre lehetett venni a szónokon, hogy maga sem hisz abban, amit mond, és ezért a szíveket a beszéde hidegen hagyta, nem volt képes azokat megmozgatni. Ezért a taps is, amelyben a végén részesült, hideg és mesterkélt volt. „Vitára” jelentkeztem. Sok ezer szem szegeződött rám, amikor a vörös fúggönynyel bevont tribünre felmentem és beszélni kezdtem. Nem tudom már, hogy mit mondtam. De sohasem fogom elfelejteni azt a tapsvihart, amely engem körülvett és kikísért az 1919. januári csillagfényes éj békességébe. Nyolc nappal később. Ismét felszólítás „mindenkihez”, és ismét taps a szónoknak, az egymáshoz oly hasonló proletárszónokok egyikének. És ismét jelentkeztem vitára. „Egy bizonyos Streicher úr jelentkezett szólásra. Engedjük beszélni?” A válasz: „Engedjük.” És én újra beszéltem. De még mielőtt kimondtam volna az első szavakat, az első sorból ez a tiltakozó kiáltás hangzott: „Vége legyen! Ez provokátor! A munkások ellensége! Ki vele!” És leköpve, szidalmazva az egyik „tömegembertől” hagytam el elgondolkozva azt a házat, amelyben nyolc nappal korábban körülrajongtak. De a gyárakban és a kocsmákban körüljárt a beszéd: „Itt van egy ember, aki nem enged. Kidobták a teremből, mert azt mondta, hogy a munkásokat becsapták, a kapitalizmus az orruknál fogva vezeti őket, és a kapitalizmus azonos a zsidókkal. Ezért ezzel semmi igaztalant nem mondott.” És újra eljött ez az „egy ember”. Amikor a tömeggyűlés vörös elnöke újra meg akarta adni nekem a szót, százak tiltakoztak: „Leszavazni! Leszavazni!” És ők leszavazták, hogy az elnök beszélni akart engedni. A többség azonban a szabad vita mellett volt. E pillanattól kezdve hétről hétre a szociáldemokraták, a függetlenek, a kommunisták és a spartakisták gyűlésein mindig újra taps szakíthatta félbe néhány percig az általam megfogalmazott politikai véleményt. Az első vetés szárba szökkent! Eközben Versailles-ban aláírták a diktátumot, a gyűlölet és bosszú eszközét, amelynek a német nép számára a szolgaság kényszerzubbonyát és ezzel együtt a nemzeti és népi pusztulást kellett előkészítenie. Eljött az én napom! A városban vérvörös plakátok ezt adták hírül: „Gyertek mindnyájan! 300 ember, ők, akik egymást kölcsönösen ismerik, és titokzatos módon szövetségesek, irányítják a világgazdaság sorsát! Ezt beismeri a fő zsidó, Walther Rathenau! Jöjjetek el a Herkules-kerékpárpályára! Julius Streicher fogja leleplezni a titkot, ő fogja Nektek elmondani, hogy kik azok, akik minden nép alkotó embereit rabszolgává teszik!” És ők jöttek, jöttek mindannyian. Már 2 órával a gyűlés kezdete előtt a Herkuleskerékpárpálya zsúfolásig megtelt kíváncsi emberekkel. Tízezrek már nem tudtak bejutni. Ók megtöltötték a tágas teret és utcát, sőt a Főpályaudvart is. Gyalogos és lovas rendőröket mozgósítottak rendfenntartás végett. Derűs voltam, mivel ilyen eseményben volt részem, és azután az éljenzéstől felvidítva az általam egybehívott első nyilvános tömeggyűlés szónokaként léptem fel a Herkules-kerékpárpályán. És beszéltem. Rögtönözve szóltam. „Beszéljen tovább! Beszéljen tovább!” Éjfélig beszéltem, és amikor befejeztem és izzadtságban fürödve el kellett tűrnöm a tapsvihart, a szívemből egy csendes hálaadó ima szállt fel az ég felé. Azt éreztem: most szabaddá lett téve az út a megtévesztettek, a gyári munkások és a nép szíve felé. Rés lett ütve abban az épületben, amelyet a zsidó Kari Marx a munkás emberek agyában épített fel. Az általunk egybehívott második tömeggyűlésen a terroristák robbantottak. A beszédem véres teremharccal ért véget. Közben kialakult körülöttem az olyan férfiakból álló csoport, akik készen álltak a politikai bűnözők terrorjától megvédeni engem. Amikor az általam egybehívott harmadik tömeggyűlésen a felbérelt terroristák ismét robbantásra készülődtek, az embereim az előkészített tűzoltó fecskendőkkel az ajtókon és ablakokon át eltávolították őket. Ennek a hideg zuhanynak meglett az eredménye: soha többé egyetlen tömeggyűlésünket sem zavarták meg. De a Herkules-kerékpárpálya bérlőjét megfélemlítették. Ő megtagadta tőlem a terem használatát további összejövetelek céljából. Ennek megint meglett a maga haszna. Ettől kezdve a „Kultúregyesület” nagytermében beszéltem. Ide az olyan emberek is el mertek jönni, akik magukat túlságosan előkelőnek tartották ahhoz, hogy a „proletárok” csarnokába elmenjenek és ott testi veszélynek tegyék ki magukat. Voltak emberek, akik magukat „polgároknak” nevezték. Nekik most hetente (számukra elviselhető módon) „injekciókat” adtak be, azzal az eredménnyel, hogy most a „jobb” emberek törzsasztalánál is arról vitatkoztak, vajon nem lenne-e jó bent az új ember beszédét meghallgatni. Nem telt el olyan hét, amelyen vagy egy szabadtéri ünnepi gyűlésen, vagy a létrejött baráti társaság előadó estjein ne mondtam volna beszédet. így csakhamar kialakult egy sok ezer férfiból és nőből álló pártoló társaság. Az elveiket legbátrabban megváltók és a legaktívabbak készen voltak szervezett közösség tagjaiként magukat bejegyeztetni. Ők „Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak” nevezték el magukat. Hozzájuk minden becsületesen dolgozó német ember tartozhatott, bármilyen volt is az állása, foglalkozása vagy a vallása. Folytatjuk (Ford.: Tudós-Takács János)
