Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-09-01 / 5. szám
2008. május «lîîVAKÔfcî 7. oldal „A faji kérdés a világtörténelem kulcsa.” Itt tehát a zsidóság egyik legnagyobb képviselőjének ajkáról hangzik el az a megállapítás, hogy a faji kérdés létezik, és ennek a kérdésnek ismerete megvilágítani képes a világ eseményeinek gyakran nagyon titokzatos lefolyását. E kulcs segítségével írásom minden olvasója számára, akik sok esetben még a tudásnak csupán előcsarnokában vannak, a világ eseményeiben működő építő és romboló erők egy rövid elmélkedés révén nyilvánvalóvá fognak válni. Mit értünk fajon? A tudomány válasza: „Fajon értjük az olyan emberek nagyobb életközösségét, akik a testi formájukban és szellemi-lelki lényegükben egymáshoz hasonlók, és testi jegyeiket, valamint szellemi-lelki sajátosságaikat az utódaikra átörökítik.” A tudomány fél tucat emberi fajt tart számon, de a legalkotóbb, legértékesebb az északi faj. Északi fajnak nevezi a tudomány azon nemes külsejű, magas növésű, hosszú koponyájú, szőke hajú, kék szemű, fehér bőrű emberek vérközösségét, akikre jellemzőek a halált megvető bátorság, állhatatosság, igazmondás, hűség, lelkiismeretesség és alakító erő szellemi-lelki adottságai. Ez az olyan emberek vérközössége, akik a kiválasztási folyamat során (amelyben a szellemileg-lelkileg alkalmatlanok elpusztulnak), a 12 000 évvel ezelőtt a Földre beköszöntő észak-európai jégkorszakot túlélték. Ez az északi faj a maga Istenhez közeli szellemével az emberiség számára maradandó értékeket alkotott. Ez a faj találta fel a vadon termő növényekből a gabonatermesztést, a házi állatok tenyésztését, az ekét, az ércek hasznosítását, és kinyilvánította a maga alkotóerejében az isteni ráhangoltságát arra, hogy kiválasztott faj legyen. Ebből az északi fajból vonult ki a ködös ókorban egyre több paraszti szekérkaraván délre és délkeletre, hogy új hazát keressen és újra telepessé váljon. Ha a későbbiekben az indiaiak, a perzsák és az elő-ázsiaiak magas kultúrája virágba borult, és a görög, valamint a római kultúra kialakulhatott, amelyeknek alkotásai a maguk szépségében és nagyszerűségében még romjaikban is boldogítóan sugároznak a jelenkorra, akkor ez az északi faj alkotói akaratának és alakító erejének köszönhető. A nép és a faj nem ugyanaz. Amíg egy faj a testileg és szellemileg-lelkileg hasonló emberek vérközösségeként mutatkozik meg, addig a nép nem hasonló emberek közössége. Egy népen belül vannak magas és alacsony növésű, hosszú és kerek koponyájú, fehér, sárga és barna bőrű, szőke, barna, fekete hajú, kék, barna és fekete szemű emberek. Hasonlóképpen a szellemi-lelki lényegük is különféle. Az évezredek folyamán az északi faj leszármazottai Európa déli népeiben majdnem teljesen eltűntek, míg Észak-Európa népeiben még jelentősebb számban fennmaradtak, amint Németországban is. Ha más népek a németeket „germánoknak” nevezik, akkor ez visszaemlékezés arra az időre, amikor a germánok mint az északi faj leszármazottai még az utolsó nagy vérforrást alkották, amelyből más népek mindig újabb alkotó vért merítettek. A germán nép volt az, amely az angol népnek a testileg oly nemes formáját, valamint lelkileg büszke és a maga céljai követésében oly szívós és állhatatos embertípusát létrehozta, amelynek szükségképpen az újkor legnagyobb birodalma létrehozójává kellett válnia. És ha megtörténhetett, hogy csupán néhány évszázad alatt Észak-Amerikában egy ilyen roppant nagy alkotóerejű és hatalmas Újvilág alakult ki, akkor ez is az északi formájú és északi lelkiségű embereknek a tette volt. Igazi ősrégi paraszti bölcsesség: a háziállatok használati értéke addig marad fenn, amíg az állatok kitenyésztett, nemes fajtája fennmarad. De a teljesítményük és a kinézetük is romlik, ha egy nemes fajt rosszabb teljesítményű fajjal párosítanak. így van ez az emberi fajokkal kapcsolatban is. Amíg az északi faj vérkeveredés nélkül szaporodott, megmaradt a testileg nemes formája, és lelki lényegét is és ezzel együtt szellemi alkotóerejét is átörökítette az utódaira. De abban a pillanatban, amikor az északi ember elkezdte a maga vérét más fajokéval keverni, elvesztette utódaiban az északi formát és az északi lényeget. Ez természeti törvény: a magasrendű csak a magasrendűben marad meg. A szent csak a szentben. Amikor ennek a természeti törvénynek a korlátáit átlépik, a fajok értéktelenebbé kezdenek válni, hogy azután a magasabb rendű fajok sajátos értékei elsüllyedjenek az alacsonyabb rendű, értéktelen fajok mocsarában. Az ördög volt az, aki az első embereknek, Ádámnak és Évának azt sugallta, hogy az ember olyan lehet, mint az Isten. S mivel ők hittek az ördögi sugallatnak, elvesztették a Paradicsomukat. Az is ördög volt, aki a minden ember egyenlőségének tanát a világban elültette. Abban a pillanatban, amikor az északi ember vérének keveredése az alacsonyabb rendű faj vérével elkezdődött, végbement az első bűn a vér ellen. Megkezdődött a lelki meghasonlás, az elégedetlenség és ezzel együtt a boldogtalanság az emberek között. Julius Streicher cellájában a háború után Most tehát a titok nem titok már, hiszen tudjuk: az északi faj vérének a színes bőrű emberi fajok vérével való keveredése következtében a test északi nemes formájával együtt az északi alkotó lélek is a déli és előázsiai faji mocsárba süllyedt. A fajkeveredés országaiból az északi fajhoz tartozó emberek eltűnésével azok kulturális alkotásainak is szükségképpen el kellett tűnniük. Ha tehát az ókori kultúráknak csupán a romjai maradtak meg számunkra, akkor ez annak a faji drámának a bizonyítéka, amely évezredekkel ezelőtt játszódott le: bizonyítéka ez az északi faj lesüllyedésének. Madison Grant, az USA nagy látnoka az 1913-ban megjelent, „A nagy fajok hanyatlása” című könyvében kijelentette, hogy Észak-Amerika olvasztó tégelyében is, amelyben az északi fajjal a színes fajokhoz tartozó emberek is párosodni kezdtek, az északi fajhoz tartozó alkotó emberek a faji mocsárban menthetetlenül elsüllyedtek, és ezzel az elsüllyedéssel kialudt az a nagy fényesség is, amely az északi faj embereit a világba vitte. Israel Lord Beaconsfield-nek tehát igaza van, amikor azt mondja, hogy van faji kérdés, és annak ismeretével eloszlatható az a homály, amely a világtörténelmet számos eseményében számunkra érthetetlennek mutatta. A világromboló A zsidó nép az elő-ázsiaiak faji káoszából származik, ahol az északi emberek az új hazájuk keresése során sárga, barna és fekete emberekkel találkoztak, és a vérük is ezekkel a színes emberekkel keveredett össze. Ezt beismeri Otto Weininger, a zsidó gondolkodó a „Nem és jellem” című könyvében. Ezt írja: „A mongol vérrel való keveredés sok zsidónak sárga bőrszínt kölcsönzött, és a néger vérrel való keveredés a zsidóknál gyakran található duzzadt ajkakat és göndör hajat hozott létre.” Egy nép sincs, amelynél a fajkeveredés sokszínűsége annyira látványos, mint a zsidó népnél. A zsidó nép minden faj vérét magába olvasztotta, így nagymértékben az északi faj vérét is. Minden vérkeveredésnél a szellemi-lelki értékek keveredése is végbement. A zsidó nép vérének sokfélesége teremtette meg azt a testi és szellemi-lelki faji típust, amelyet mi zsidónak nevezünk. De a zsidó vér sokfélesége határozta meg azt a szokatlan utat is, amelyen a zsidóság megindult, amikor kiválasztottsága isteni törvénnyé magasztosult, és ezzel megteremtette azt az elkülönülést, amely a zsidóságnak, mint népnek és fajnak a fennmaradását a jelen időkig biztosította. Az Ószövetség ebbe bepillantást nyújt. Az lMóz 17, [4] beszámol arról, hogy Jahve a zsidó nép ősatyjával, Abrahámmal szövetséget kötött, amely egyszersmind az egész zsidósággal lett megkötve minden időkre: „Azt a szövetséget kötöm meg közöttem és közötted és utódaid között... örök szövetségül, hogy Istened leszek neked és utánad a te utódaidnak.” Mivel a szövetség örök időkre lett kötve, és ez által felbonthatatlannak kellett lennie [a zsidók értelmezése szerint — a ford.], egy ugyanolyan felbonthatatlan szövetségkötési jel lett elrendelve [lMóz 17,10-11]: „Metélkedjék körül közöttetek minden férfi. Metéljétek körül előbőrötök húsát, hogy ez legyen a jele a szövetségnek köztem és közietek. ” Nincs kétség, hogy csak a körülmetélteket volt szabad szövetségkötési társnak elismerni. Meg van írva [lMóz 17,14]: „Az a férfi, akinek előbőre húsát körül nem metélik, irtassák ki a népből.” Az isteni kiválasztottság megállapításával álcázta magát a zsidóság, ami a kereszténység részéről a zsidóság felé gyakorolt türelemhez nagymértékben hozzájárult, sőt bizonyos ideig a zsidó érdekek védelmezését is okozta. Egy nép, amely magát Isten kiválasztottjának jelenti ki, kell, hogy magának életcélt is adjon. Az lMóz [22,17] szerint Jahve így szólt Ábrahámhoz: „Megáldalak és megsokasítom ivadékaidat, mint az ég csillagait és a tengerpart fövenyét: utódaid birtokolni fogják ellenségeik kapuit.” Az ellenség kapuit! Ezzel az ígérettel Jahve, a zsidók Istene megparancsolta a zsidó világuralom megteremtését. [A zsidók értelmezése szerint — a ford.] Miután a zsidók 400 éves egyiptomi tartózkodás után Egyiptom földjét elhagyni kényszerültek, igyekeztek az ígéret Földjét, Kánaánt a maguk számára hasznosítani. Ez olyan ország volt, amelyet az északról jött parasztok oly virágzóvá tettek, hogy a zsidók azt tejjel és mézzel folyó országnak nevezhették. A háláról, amelyet a zsidók az Egyiptomból való kivonulásuk előtt az őket vendégül látó ország iránt kimutattak, a 2Móz 12 [29-30]-ban beszámoló található: „Az Űr megölt minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, a trónján ülő fáraó elsőszülöttjétől kezdve a börtönben ülő rab elsőszülöttjéig... Nem volt ház, amelyben halott ne lett volna.” Az Egyiptomból való kivonuláskor Mózes lett a vezérük. Nem mulasztotta el, hogy a népét rábírja arra, hogy az egyiptomiak arany- és ezüstkincseit magukkal vigyék. Már abban az időben is volt a gojoknak egy aljas rétege, amely a zsidókkal tartott. A [2Móz 12,38- ban] ez olvasható: „Nagyszámú gyülevész nép is ment velük, valamint igen sok juh, marha és mindenféle jószág.” Azután ez a „gyülevész nép” lett az, amely a Kánaánba, az ígéret Földjére való betöréskor a zsidókért a vérét áldozta. A zsidók Istene, Jahve átvette a Kánaán földjének meghódítását tervező haditanács vezetését. A 4Móz 33 [50-34]-ben meg van írva: „így szólt az Úr Mózeshez: Ha majd átkeltek a Jordánon és bementek Kánaán földjére, pusztítsátok el annak a földnek valamennyi lakóját, zúzzátok össze jelképeiket, törjétek össze bálványszobraikat, pusztítsátok el minden magaslatukat, s tisztítsátok meg azt a földet és telepedjetek meg rajta... Sors által osszátok szét nemzetségeitek között.” Az 5Móz 20 [10-13]-ban Jahve még világosabb utasítást ad: „Ha egy várost megvívni mégy, először kínáld fel a békét. Ha elfogadja, s megnyitja előtted a kapuit, akkor az egész nép, amely benne van, maradjon életben, fizessen adót és szolgáljon neked. Ha azonban nem akar szövetségre lépni, s hadat kezd ellened, akkor vedd ostrom alá, s ha kezedbe adja az Úr, a te Istened, hányj benne kardélre minden férfit.” És a zsidók úgy tettek, ahogy Isten nekik Mózes által megparancsolta. A 4Móz 31 [9- 10]-ben ez áll: „Izrael fiai foglyul ejtették a médek asszonyait és gyermekeit, elzsákmányolták minden jószágukat és minden holmijukat, amijük csak volt, és lángba borították városaikat, falvaikat és majorjaikat egyaránt.” De Mózes, a zsidó hadvezér ezzel nem elégedett meg, mivel a [4Móz 31 15,17- 18]-ban ez áll: „Miért hagytátok életben az asszonyokat?... Öljetek meg a gyermekek közül is minden fiúgyermeket, s pusztítsatok el minden asszonyt, aki férfit ismert, és csak a leánykákat meg a szűz nőket tartsátok meg magatoknak.” Két kérdés merül fel itt. Először: Lehete egy olyan Isten, aki kizárólag a zsidó néppel kötött szövetséget és ennek a népnek megparancsolta más népek legkegyetlenebb kifosztását és megsemmisítését, ugyanakkor a keresztények Istene is, aki a maga papjai által a felebaráti szeretetet hirdeti? [A keresztény istenfogalom lényegesen különbözik a zsidók istenfogalmától. - A ford.] Másodszor: Ha valaha is kellett „háborús bűnösnek” lennie, hol kell annak tanítómesterét keresni? Az 5Móz 11 [24-25]-ben Jahve a következő ígéretet teszi: „Minden hely, amelyre lábatok lép, a tiétek lesz: a pusztától Libanonig, a nagy folyótól, az Eufrátesztől a nyugati tengerig terjed ►
