Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-09-01 / 5. szám
2008. május «lîîVAKÔfeî 3. oldal Major Tibor: NÉPIRTÁS ATOMBOMBÁVAL A második világháború idején a római és a reneszánsz kultúra színhelyén ágyúk ugattak, és a kereszténység egyik legnagyobb fellegvárának, a Monte Cassino-i kolostornak és templomnak csak az alapjai maradtak meg. Budapest, a kereszténység védőpajzsa romokban hevert. Drezdában egyetlen éjszaka és a rá következő nappali órák alatt óvatos becslés szerint is legalább kétszázezer ember pusztult el. Nem katonák, nem hadfiak, halálra kész fiatalok, hanem asszonyok, gyermekek, öregek betegek és sebesültek. És az emberi fájdalmon kipróbálták az emberiség legöngyilkosabb találmányát - az atombombát. A japán Hirosima volt az áldozat. Mikor a város felől elvonult az atombomba okozta füst, közel kétszázezer ember hevert összeégve, emberi méltóságában meggyalázva az ötezer fokos izzásban. Azután, hogy véget ért a második világháború és az emberiség örömrivalgással üdvözölte volna a békét, a háború tovább folytatódott - immár jogi paragrafusokba burkolva. Kitalálták a „bűnös nemzetek”fogalmát, amely nemzetek kizárólag a vesztesek közül kerültek ki. Nürnbergtől Budapestig rogyásra dolgozták magukat a győztesek hóhérai és Európa országútjai hasonlítottak a Spartacus lázadás leverése utáni Via Appiára, ahol is Rómától egészen a tengerpartig keresztre feszített rabszolgák bitói szegélyezték az utat. De a rómaiak nem ismerték az Atlanti Chartát, ami minden nemzet és minden ember számára biztosítja az emberi élethez szükséges jólétet és szabadságjogokat. Legalább is papíron, mert a Charta meghozatala után alig két esztendővel ugyanazok az emberek, akik megfogalmazták és kötelezően aláírták a Potomac hajón a nemes gondolatokat tartalmazó okmányt, Európának idegenhatalmi érdekkörökre való szétszakításával nemzetközileg engedélyezték, hogy az istentagadó „marxista-leninista” uralom iszapja öntse el a nyugati kultúrkörökből letépett országokat. Soha nem látott kegyetlen iróniája a sorsnak és az emberi képmutatásnak, hogy a Charta aláírói fél Európát lökték oda martalékul annak a világnézetnek és zsarnokságnak, amit úgy hívnak: moszkovita bolsevizmus. Orosz-szláv-bolsevista fennhatóság alá került az európai földrész kétharmad része, ami átmenetileg és gyakorlatilag annyit jelentett, hogy a nyugati kultúrkör közép-európai védőgátja teljes hosszában beomlott, és a Kelet-Római Császárság történelmi hagyatékán megtelepült „bizánci kultúrkör” a Szovjetunió összeomlásáig szinte teljes egészében a pánszláv-nagyorosz átnevelés közvetlen és kíméletlen hatása alá került. Pontosan úgy, ahogyan azt a nagypéteri politikai végrendelkezés a cári imperializmus dicsőségére megálmodta. A második világháború hadi eseményeit bizonyos körök még napjainkban is szeretik a lehető legegyszerűbben elkönyvelni: az agresszív Hitler megtámadta a nagy és dicsőséges Szovjetuniót, a még agresszívabb japánok pedig Pearl Harbournál tönkrebombázták az amerikai flottát. Tehát a békeszerető és humanista Rooseveltnek be kellett avatkoznia a második világháborúba. Az amerikai politikai és katonai irodalom viszont feltárta mindezek ellenkezőjét. Wedwmeyer tábornok és Kimmel admirális tudományosan és történelmi alapon kimutatták, hogy Roosevelt mesterségesen rendezte meg a Pearl Harbour-i katasztrófát, hogy így alkalma legyen beavatkozni a második világháborúba. Az amerikai Saturday Evening Post-ban jelent meg erről egy rendkívül alapos tudósítás. A cikk abból indul ki, hogy Roosevelt tudatosan provokálta a japán támadást, amit már 1946-ban is bizonyított George Morgenstran „Pearl Harbour” című könyvében. Professzor Thomas A. Baily, a Stanford University tanára „Az utca embere” című könyvében szintén azt állítja, hogy Roosevelt szinte belekényszerítette a Harbour-i támadásba a japánokat, amiből az következik, hogy Rooseveltnek ez a tette az amerikai csendes-óceáni flotta felébe és 3000 derék amerikai tengerész katona életébe került. A fent említett cikk, amely a legsúlyosabb vádirat Roosevelt és a mögötte felsorakozó világhódító politikai vezetés ellen, főként Robert A. Theobald admirális „Pearl Harbour utolsó titka” című könyvére támaszkodik. Eszerint a japán titkos kód, tehát a katonai Chiffre-könyv már 1941. szeptember 24-én az amerikai admirális kezében volt. A japánok minden táviratát elfogták, megfejtették, azonban Roosevelt elnök a jelentéseket sohasem továbbította a szárazföldi hadsereg és a tengerészet amerikai főparancsnokainak. „Pearl HarbourraT — írja William H. Standley admirális a US News and World Report-ban — a legmagasabb washingtoni körök megtalálták azt az incidenst, amelynek segítségével az amerikai közvéleményt éretté tehették a háborúra. ” A Saturday Evening Post külön vezércikkben ezt írja: „Ha Theobald admirálisnak igaza van, akkor Rooseveltet meg kell terhelni a második világháború súlyos következményével: nevezetesen a szovjet hatalom mérhetetlen kiterjedésével. Az országunkba szivárgott kremli ügynökök pontosan ezt akarták. Az 1941. nov. 20-ról keletkezett amerikai ultimátum szövege, amely lehetetlenné tett minden további békés tárgyalást Japánnal, Whitaker Chambers szerint Harry Dexter White egyik memoranduma alapján készült. White-ról, aki ekkor a pénzügyminisztérium helyettes államtitkára volt, kiderült, hogy a Szovjetunió ügynöke volt. A Szovjetuniónak így sikerült Roosevelt agytrösztje révén háborúba kergetni Amerikát, megnyerni a háborút, és 900 millió emberre kiterjeszteni a szovjet hatalmat. " Ezek után miként lehet még állítani Németország, Japán, vagy éppen Magyarország „háborús bűnösségét”. A zsidó és szabadkőműves pénzforrásokból táplálkozó háború utáni könyvkiadás mindent elkövetett, hogy teljesen hamis tükröt hagyjon örökségül a későbbi koroknak az európai történelem legvéresebb és legtragikusabb korszakáról. A magukat függetlennek nevező „történészek” kész anyagot és utasításokat kaptak az események feldolgozásához. Sok esetben és sok államban még arról is gondoskodtak, hogy a könyvtárakból eltűnjenek azok a könyvek és más dokumentumok, amelyek ennek az irányított történelemírásnak éppen az ellenkezőjét bizonyítanák. A szélsőséges sztálinista Hja Ehrenburg könyveit a demokráciák legnagyobb kiadói dobják piacra, vagyis nyugodtan terjeszteni lehet Európában az európai éleformát tagadó és azt megsemmisíteni kívánó Ilja Ehrenburg és egyéb szovjet írók könyveit. Ugyanakkor a baloldali francia, angol és német írók művei előtt a szovjetek minden egyes esetben felhúzták a világokat elválasztó vasfüggönyt. Néha már túl gyanús az a vehemencia, ahogyan ezek a lapok és magazinok a hitlerizmus állítólagos bűneit viszik a világ elé, miközben ugyancsak túl gyanúsan megfeledkeznek a zsidó bolsevizmus bűneiről. A varsói Koch-ügyet a legkülönbözőbb tálalásokban nap mint nap említették, figyelmeztetve a világot, hogy íme ilyenek „voltait” a hitleri gyilkosok, miközben csak a napilapok hírrovatában emlékeztek meg arról az olasz jelentésről, hogy az olasz kormány akciót indított a Trieszt mellett baromi módon meggyilkolt és a karszt kavernáiba élve eltemetett 20 000 német és 10 000 olasz hadifogoly holttestének a kiásására. A Koch-ügy Európa gyalázata volt, de nem volt más a Trieszt melletti 30 000 halotté sem. Annak a 30 000 katonának az élete épp oly értékes volt, mint a Koch által meggyilkolt zsidók és lengyelek élete. A halál nagy demokráciájában nem tehetünk különbséget ember és ember között. Jose Augustin Martinez kubai származású nemzetközi jogász és szaktekintély „Les proces criminels de l’apres-guerre” című Párizsban megjelent könyve a magyar olvasók előtt alig ismert Petain és Laval elleni perrel kezdődik, amely perekről annak idején csak elferdített hírek jelentek meg a világsajtóban. A kubai szerző munkája az első, amely fellebbenti a függönyt a francia népbíróság által halálraítélt államférfiak peréről. Az, hogy milyen volt a bíróság összetétele nem lehetett kétséges azok előtt, akik ebben az időben a „magyar népbíróság” előtt álltak. De nemcsak a bírák személyi jellemzői, hanem a törvények és a peres eljárások is teljesen azonosak voltak Franciaországban, Magyarországon vagy bárhol Európában, ahol a kommunista pártok által szabadjára engedett csatornatöltelék foglalta el mind a végrehajtó hatalmat, mind a bírói széket. Magyarországon a nemes karakterű Bárdossy Lászlót, a legeurópaibb magyar koponyát, Imrédy Bélát és az elveihez haláláig hű Szálasi Ferencet ítélték halálra ugyanazon típusú emberek, akik Franciaországban a verduni hőst, a francia katonaeszme megtestesítőjét Petain marsallt és a lelke minden rezdülésével csak a hazája érdekeit néző Lavait állították az ún. népbíróságok elé. Petain tábornokot magas korára való tekintettel nem végezték ki, és a halálos ítéletet élefogytig tartó börtönre változtatták. Laval volt miniszterelnökkel szemben a háború igazi bűnösei nem találtak enyhítő körülményt és nem sokkal perének lezajlása után 1945. október 15-én reggel a kivégző cölöphöz kötötték és kivégezték. Könyvek és röpiratok tízezreivel kellett megbélyegezni azokat az európai politikusokat, akik a III. Birodalom mellé álltak, mert tudták, hogy Berlinnél sokkal nagyobb veszélyt jelent a moszkvai diktatúra. így tették el láb alól a zavaros idők kezdetén Quisling norvég antibolsevistát, akinek nevét azután jelzőszerűen használták a „háborús bűnösökkel” kapcsolatos politikai perek folyamán. Laval a francia, Tiso a szlovák, Szálasi és Sztójay a magyar „quislingek ” voltak, úgy állítván be mindannyiukat, mint közönséges hazaárulókat, akiket a hatalom démona hajtott a berchtesgadeni sasfészek tárgyalótermébe. Ez a hamis történelemszemlélet mindenkit hazaárulással vádolt, aki annak idején a III. Birodalom védelmét kereste a bolsevizmus ellen, miközben „kilóra” adták-vették a „háborús bűnös” nemzeteket, és rablógyilkosként akasztották a népek legjobbjait, mégpedig nemcsak Magyarországon vagy Németországban, de egész Európában. Tépték, rombolták az európai gondolatot és kegyetlen, biztos kézzel segítették azt a másik világot - a bolsevizmust. Hatvanhárom éve, május 8-án hallgattak el a fegyverek Európa csataterein, és a némaság azt jelentette: győztek! A szövetségesek győzelme a népek egészsége szempontjából a halált jelentő politikai elvek győzelme volt. Ebben a győzelemben elveszett a lélek, az igazság és a krisztusi erkölcs tisztelete. Jaltában a területi kérdések szabályozásánál a józan észt és az önrendelkezési jogot, Potsdamban, a németek kiűzésének szentesítése által a szívet és emberi becsületet árulták el. Nürnbergben a római, krisztusi, amerikai jogot állították feje tetejére, az ENSZ-szel eltiporták a hazafiság, a nemzeti függetlenség elveit, s a világhódító titkos erőknek Keleten, Nyugaton egyaránt odadobták az egész emberiséget. A történelmi események meghamisítása többé nem csak a kommunisták sajátossága, a demokráciák megszokott fegyverévé is vált. Mennyi vád, rágalom és sunyi aljasság ölelte körül a második világháború utolsó magyar eseményeit és azok szereplőit. A rágalmak és a nemtelen vádaskodások még mindig nem ültek el, még ma is tartanak. Az 1956-os nemzeti forradalom és szabadságharc után került piacra Kun Béla kommunista sajtófőnökének, Göndör Ferencnek ajánlása alapján — az 1944-ben az USA Army of Strategic Service (OSS) magyar osztályának ezredesi rangban élére emelt, az USA-ba 1914 előtt kivándorolt magyar bányászok pénzének csalárd eltulajdonításával meggazdagodott — Himler Márton: „így néztek ki a magyar nemzet sírásói”című könyve. Himler Márton 1945-ben letartóztatta a magyar nemzetnek Németországba menekült antibolsevista vezetőit és elpusztításuk céljából kiadta őket Moszkva budapesti kollaboráns bérenceinek. Áldozatainak zöme 1946-ban bevonult a magyar nemzet halhatatlanjai közé. Ez a könyv akkor jelent meg, amikor az egész világsajtó a legnagyobb szimpátiával és megértéssel kezelte a magyar ügyeket, kiemelve a Duna- Tisza mentén élő e kis népnek heroikus küzdelmét a 200 milliós szláv-kommunista birodalom elnyomása ellen. Hasonlóan viselkedtek nemcsak az európai, de az amerikai könyvkiadók is, akik egymás után dobták piacra magyar vonatkozású könyveiket, amelyek mindegyike követendő például állította oda a magyarságot a szabadságszerető népek elé. E könyvek szerzői nem álltak meg az októberi szabadságharcnál, hanem visszatekintve a múltba a legnagyobb tisztelettel emlékeztek meg arról a hősi küzdelemről is, amelyet a magyarság tizenkét esztendővel a forradalom előtt vívott az egész Európát elöntéssel fenyegető vörös hadsereg ellen. Nem akarjuk itt részletesen ismertetni James Michener „Az andaui híd” vagy David Irving „Felkelés!” című könyveit, sem azokat a többieket, amelyek mind az elismerés pálmaágát helyezik a kommunizmus ellen küzdő magyar áldozatok soha nem feledhető sírjára. Himler Márton - aki Péter Gáborral, e berijafiókával való szoros barátsága bizonyságául vele együtt fényképeztette le magát, és a fényképet a világsajtóban büszkén közöltette — nem elégedett meg a magyar nemzet antibolsevista vezetőinek meggyilkolásával, de kivégeztetésük után 12 évvel a nagy magyar vértanúkról aljas rágalomhalmazt tartalmazó könyvet hazudott össze. Himler Márton valósággal dicsekszik, hogy a „háborús bűnösök” kiadására Jackson nürnbergi főbírót, Donovan tábornokot és rajtuk keresztül Eisenhower főparancsnokot is rávette. Ennek Himler még 1958-ban is örvend, boldog és büszke rá. Megállapítja, hogy Eisenhower táviratban mentette ki magát Moszkva budapesti bábkormányánál a „háborús bűnösök” kiadásának néhány napos késéséért, de előbb biztosítékot kívánt kapni, hogy addig nem végzik ki őket, míg a nürnbergi nemzetközi szövetséges főtörvényszék nem közli, hogy kihallgatásukra, tanúvallomásukra nincs szükség. A magyar nemzet 1956. okt. 23-án és az azt követő hetekben ettől egészen eltérő véleményt mondott. Az 1919-es és az 1944-45-ös antibolsevista küzdelmet 1956. okt. 23-án folytatta és mindhárom küzdelmének mártírjait a legmagasabb piedesztálra állítva, az ártatlan nemzeti vértanúk által kapott erkölcsi tőkére építi következő évezredes jövőjét.
