Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-07-01 / 4. szám
10. oldal JZlîTVAKÔfcî 2008. április ► igazság teljesen ismert a történészek előtt. Helmut Diwald, az erlangeni egyetem professzora 1978-as német történelmi áttekintésében ezt írta: „... A hírhedt Bergen-Belsen-i koncentrációs táborban állítólag 50 000 foglyot gyilkoltak meg. Ténylegesen mintegy 7000 fogoly halt meg a tábor fennállása alatt, 1943-tól 1945-ig. Legtöbbjük a háború végső hónapjaiban halt meg, betegség és rosszul tápláltság következtében, mivel a bombázások teljesen megszakították az egészségügyi készletek és az élelem szállítását. A brit parancsnok, aki átvette a tábor feletti uralmat a kapituláció után, azt tanúsította, hogy nagyszámú bűnök nem fordultak elő Bergen-Belsenben.” Martin Broszat, a müncheni Jelenkori Történelmi Intézet igazgatója ezt írta 1976-ban: „... Például Bergen-Belsenben a zsidó foglyok tízezreinek holttestét találták meg a brit katonák a felszabadít ás napján, ami azt a benyomást keltette, hogy ez volt az egyike a leghírhedtebb megsemmisítő táboroknak. A valóságban sok zsidó Bergen-Belsenben, valamint a dachaui kisegítő táborban a háború vége előtti utolsó hetekben halt meg, a zsidó munkásoknak a még mindig létező keleti gettókból, munkatáborokból és az auschwitzi koncentrációs táborból végzett improvizált kitelepítése és elszállítása következtében...” Dr. Russell Barton, angol orvos, aki a háború után egy hónapot töltött Bergen-Belsenben, szintén kifejtette az ott tapasztalt katasztrofális állapotok okait: „Legtöbben a foglyok körülményeit a németek és konkréten a tábor vezetői részéről egy megfontolt szándékosságra vezették vissza. A foglyok buzgón idézték a brutalitás és hanyagság példáit, és a különböző országokból odalátogató újságírók az otthoni propaganda szükségletei szerint értelmezték a helyzetet. Például az egyik újság a ’német urak’ gonoszságát hangsúlyozta, azzal a megjegyzéssel, hogy a 10 000 temetetlen halott közül néhányan meztelenek voltak. A valóságban, amikor a halottakat kihozták egy barakkból és a szabadban hagyták őket temetés végett, a többi fogoly lehúzta róluk ruhájukat. Német orvos tisztek mondták nekem, hogy a táborban az utolsó hónapokban egyre nehezebbé vált az élelmiszer szállítása. Mindent lebombáztak az utakon, ami mozgott... Meglepődtem, amikor 2-3 évre visszamenőleg olyan dokumentumokat találtam, amelyek azt bizonyították, hogy naponta nagy mennyiségű élelmet főztek meg és osztották ki. A közvélekedéssel ellentétesen meggyőződésem volt, hogy sohasem volt irányvonal a szándékos éheztetés. Ezt megerősítette a jól táplált foglyok nagy száma. Miért szenvedett hát oly sok ember alultápláltságban?... A belseni állapot fő okai a betegség, a központi hatóság részéről elrendelt túlzsúfoltság, a barakkokon belül a törvény és rend hiánya, valamint a hiányos élelmiszer-, víz- és gyógyszerkészletek voltak. Amikor értékelni szándékozunk a Belsenben tapasztalt állapotok okait, óvatosan kell kezelni a borzalmas vizuális látványt, és ismerni kell a kiéhezett emberek holttesteinek tömegét bemutató propaganda céljait.” A gázkamra mítosza Néhány történész és egykori fogoly azt állította, hogy Bergen-Belsenben a zsidókat gázkamrákba vitték meghalni. Például egy „tekintélyes” mű, amelyet röviddel a háború után tettek közzé „A History of World War II” címmel így tájékoztatta az olvasóit: „Belsenben Kramer (parancsnok) egy zenekart tartott fenn, hogy játsszon neki bécsi muzsikát, mialatt a kiszemelt gyermekeket elszakítják anyjuktól és elevenen elégetik. A gázkamrák naponta ezreket öltek meg.” Max Dimont zsidó történész a „Jews, God and History” című könyvében Bergen-Belsen-i „gázkamrákról” írt. Ez a félhivatalos mű, amelyet Lengyelországban 1981-ben tettek közzé, azt állította, hogy Belsenben nőket és gyermekeket „vittek gázkamrákba”. Az Associated Press hírügynökség 1945-ben ezt jelentette: „Lüneburgban (Németország) egy zsidó orvos, tanúskodván 45 férfinak és nőnek Belsenben és Auschwitzban elkövetett háborús bűnei perében, azt mondta, hogy a lengyelországi Lodz teljes gettóját képviselő 80 000 zsidót egyetlen éjszakán elgázosították és elevenen elégették a belseni táborban.” Ötven évvel később Robert Daniell, a tábort felszabadító Brit Hadsereg századosa úgy emlékezett, hogy látott ott „gázkamrákat”. Evekkel a háború után Robert Spitz, egy magyarországi zsidó úgy emlékezett, hogy 1945. februárjában Belsenben zuhanyozott: „... Élvezetes volt. Akkor nem tudtam, hogy más zuhanyozók is voltak ugyanabban az épületben, ahol víz helyett gáz jött a csőből.” Egy másik egykori fogoly, Mosé Peer arra emlékezett, hogy 11 éves korában csodálatosan megmenekült a haláltól a táborban. Egy kanadai újságíróval folytatott interjú keretében, 1993-ban, a franciaországi születésű Peer azt állította, hogy „őt legalább hatszor küldték be a (belseni) kamrába”. Az újságíró így folytatta a beszámolót: „Ő ezt minden alkalommal túlélte, borzalommal figyelve, hogy a vele együtt elgázosított nők és gyermekek összeesnek és meghalnak. Peer a mai napig nem tudja, hogyan volt képes életben maradni.” Arra törekedvén, hogy a csodát megmagyarázza, Peer eltűnődve ezt mondta: „Lehet, hogy a gyermekek jobban ellenállnak, nem tudom.” (Noha Peer szerint „Bergen-Belsen rosszabb volt, mint Auschwitz”, elismerte, hogy ő, öccse és nővére, akiket a táborba 1944-ben deportáltak, mindnyájan valamiképp életben maradtak.) Az ilyen gázkamramesék teljesen fantasztikusak. 1960- ban Martin Broszat történész nyilvánosan elvetette a belseni gázkamra-történetet. Napjainkban már egyetlen valódi történész sem támasztja alá az ilyen meséket. A halálesetek túlbecsült száma A Bergen-Belsenben elhunytak száma az évek folyamán tekintélyesen megnőtt. Sok becslés felelőtlen túlzás volt. Tipikus egy 1985. évi New York Daily News-jelentés, amely olvasóival azt közölte, hogy „valószínűleg 100 000 ember halt meg Bergen-Belsenben”. Egy hivatalos német kormányzati kiadvány 1990-ben kijelentette, hogy „több mint 50 000 embert gyilkoltak meg” a belseni táborban, német uralom alatt, és „további 13 000 halt meg a felszabadítás utáni első hetekben”. Közelebb áll az igazsághoz az Encyclopaedia Judaica, amely szerint 37 000 ember halt meg a táborban a brit hatalomátvétel előtt, és másik 14 000 utána. Bármennyi is a halottak száma, Belsen áldozatait nem „gyilkolták meg”, és a tábor nem volt „megsemmisítő központ”. A feketepiac központja 1945-től 1950-ig, a tábor végleges bezárásáig, a britek a menekült európai zsidók számára tartották fenn a belseni tábort. Ez alatt a tábor újból hírhedtté vált, mint jelentős európai központi feketepiac. A belseni zsidók „koronázatlan királya” Jossl (Josef) Rosensaft volt, aki az illegális kereskedésből félelmetes profitra tett szert. Rosensaftot különböző táborokba internálták, közöttük Auschwitzba, mielőtt a belseni táborba érkezett volna 1945 áprilisában. Sir Frederick Morgan brit altábornagy, az UNRRA-nak, vagyis a háború után Németországban élő „hontalan személyek” ENSZ-hez tartozó segélyszervezetének feje így írt emlékiratában: „Cionista védnökség alatt létezett Belsenben egy hatalmas illegális kereskedelmi szervezet, világszerte működő részlegeivel, amelyek különböző árukkal, mindenekelőtt nemesfémmel és drágakövekkel foglalkoztak. Az árukat titkosan jelzett konténerekben, ’UNRRA’ jelzéssel importálták az önkéntes zsidó ügynökségekhez.” Hagyaték Egyfajta emlék-központként jelenleg számos turistát vonz minden évben a tábor helye. Nem meglepő, hogy Bergen 13 000 lakosa nem nagyon örül városa rossz hírnevének. A polgárok arról számolnak be, hogy a külországokban tett látogatásaik alatt „gyilkosoknak” nevezik őket. Az eltitkolt (bár nyomasztó) történelmi valóság éles ellentétben áll Belsen széleskörűen elfogadott képével, amely lényegében a gyűlölködő háborús propaganda terméke. Valójában a Bergen-Belsen-történet az egész holocaust-történet miniatűr tükrének tekinthető. (Ford.: Tudós-Takács János) Günter Deckert tudósítása: „A NÉMET JEANNE D’ARC” PER Sylvia Stolz ügyvédnő a Mannheimi Kerületi Bíróság előtt 2007. november - 2008. január. III. befejező rész ,Aki elárulja a régi kötelességét ma, el foga árulni az új kötelességét holnap. ” Tizenkettedik nap (2008. január 7.) A 9 óra 30 percre kitűzött tárgyalás 9 óra 34 perckor kezdődik. Glenz bejelenti, hogy a Sylvia ellen a vádiratban szereplő bűncselekményekhez a Bíróság most hozzáteszi az öt személy elleni „korlátozás” vádját. (Ez azzal kapcsolatos, hogy Sylvia a tárgyalás elején rámutatott arra: a nemzetközi jog értelmében a Birodalom törvényei még mindig érvényben vannak, mivel sohasem írtak alá békeszerződést, nem szerkesztettek új Alkotmányt, és ilyet nem hagyott jóvá a német nép népszavazással. A háború alatti 1944-es törvények szerint a „németellenes tevékenységek” halállal büntethetők. Világos, hogy a vazallus német kormány reagál arra, hogy Sylvia rámutat legitimitásának hiányára.) Miután Glenz lediktálja ezt a bejelentést a bírósági történésznek, megkérdezi a védelmet, vannak-e további indítványaik, kérelmeik. 9 óra 35 perckor Sylvia bejelenti, hogy szólni óhajt Glenz „szájkosári’-határozata ellen, amely megtiltotta neki, hogy folytassa Meinerzhagen kérdezését. A feszült, ideges Glenz igényli, hogy Sylvia nyújtsa be írásban a reagálását. Sylvia biztosítja őt, hogy reagálásának semmi köze a „holocaust”-hoz, de Glenz még mindig ragaszkodik az írásos reagáláshoz és hivatkozik a Bíróság „szájkosári’-határozatára. Sylviának a reagálást most kell beadnia. írásos reagálását ezzel a kommentárral nyújtja be: „Ön most még egy kis kiigazítástól is fél.” Erre Glenz: „Csak adja át nekem!” Ezután Sylviát támogatva Bock közbeszól: megjegyzi, hogy a közönségnek joga van hallani a kiigazítást. De Glenz fontosabbnak tartja a maga irányelvét: „Siettetni az eljárást!” Glenz 10 perces szünetet rendel el. Szünet után kihirdeti: ,A válasz még mindig: NEM!” Mindent írásos formában kell benyújtani, kivétel nélkül. Sylvia ragaszkodik ahhoz, hogy erre a határozatra is reagáljon. Glenz újabb 10 perces szünetet rendel el. Utána a határozat természetesen: NEM. 10 óra 22 perckor a Bíróság újra visszavonul és megtárgyal egy másik reagálást. Bocknak ugyanis megengedték, hogy ezt az egyet szóban terjessze elő, mivel a Bíróság nem rakott rá „szájkosarat”. A Bíróság határozata: amit Bock beterjesztett, nem ok arra, hogy a Bíróság a határozatát módosítsa. Majd Sylvia egy másik írásos reagálást terjeszt be a Meinerzhagen 2007. december 11-i, megkísérelt kikérdezésével kapcsolatos bírósági határozatra vonatkozóan. Be akar olvasni a jegyzőkönyvbe kiegészítő dokumentumokat Meinerzhagennek a Zündel-per során hozott, jogsértő, erőszakos határozataival kapcsolatban. Glenz azonnal nemmel válaszol. Mindent írásban kell benyújtani! Nincs kivétel! A Bíróság nem látja értelmét újabb határozatnak! Mindenki számára világos, hogy Glenz egyre gorombább és zsarnokibb, és a többi bíró őt követő vazallus. Nyilvánvaló, hogy be akarják fejezni a pert és kihirdetni az ítéletet, amelyet mindannyian kezdettől fogva ismernek. Most hosszabb suttogás következik Glenz, Bock és az előadó bíró között. Jelentős, hogy a suttogásba sohasem vonják be a többi bírót. Sylvia ennyit meghal a suttogásból: „Ez volt a legszokatlanabb per.” Ez hangos nevetést vált ki a közönségből. Sylvia 10 óra 32 perckor benyújt egy írásos reagálást Meinerzhagen törvénysértő pervezetésével kapcsolatban, és ezt a megjegyzést fűzi hozzá, Glenznek címezve: „Ön felelős mindenért, amit itt tesz.” Erre Glenz megkérdezi: „Mit akar ezzel mondani?” Sylvia válasza: „Csak azt, amit mondok.” Majd benyújt egy másik reagálást is, ami nem a „holocausttal, hanem a 2007. november 29-i bírósági határozattal kap
