Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-07-01 / 4. szám
8. oldal «lîîVAKÔfcî 2008. április ► tömeggyilkossága a pápa, az Ön elődje számára öröm és szíve gyönyörűsége volt, aki felkelt az éj közepén, hogy lelkesen egy Te Deum-mal ünnepelje meg ezt a boldog eseményt. Sőt, megemlékezésül egy emlékérem veretését is elrendelte. És mi a helyzet a mintegy 30 000 úgynevezett boszorkánynyal, akiket a keresztény korszakokban ájtatosan megégettek? A legutóbbi évszázadban a pápaság még mindig erőltette a gettót Rómában. Lényegében véve, Szentséges Atyám, mi nagyon keveset érünk, legyünk bár pápa vagy ajatollah, párizsiak vagy poroszok, szovjetek vagy New York lakosai. Semmi dicsekvésre nincs okunk! Rossz korszakainkban ugyanolyan kegyetlenek voltunk valamennyien, mint bárki más. Az a tény, hogy mindnyájan hasonlók voltunk, nem igazol semmit és senkit, de mindazonáltal arra kötelez minket, hogy ne osztogassunk kiközösítéseket vagy feloldozásokat túlzott szenvedélyességgel vagy „jóindulattal”. Az emberi kegyetlenség csak úgy szorítható vissza, ha a gyűlöletet testvériséggel viszonozzuk. A gyűlölet önmagát fegyverezi le, miként minden alantas dolog, de nem egyre csípősebb szemtelenséggel vagy elkeseredettséggel, és nem — mint Auschwitz esetében — egy csomó holdkóros túlzással, hazugsággal és hamis „vallomásokkal”. Az utóbbiakat teletűzdelték ordító ellentmondásokkal, és kínzásokkal, valamint megfélemlítéssel csikarták ki mind a szovjet, mind az amerikai börtönökben. A nürnbergi perek borzalmas korszakában pontosan ezek történtek. Bizonyos emberek úgy gondolhatták, hogy a koncentrációs táborok exhibicionizmusának kalózai és azok a hamisítók, akik a „6 millió zsidót” az évszázad legjövedelmezőbb pénzügyi csalásává változtatták, véget vetnek ennek a kizsákmányolásnak. Csakhogy az Ön jelenlétében egy hamis játszma közepette hatásos vallási szertartás bontakozik ki az Auschwitz-i színpadon. E szertartás pompájának köszönhetően erőteljes igyekezetét fognak kifejteni, hogy Önt a televízió és a sajtó hatalmas össztüzének eszközével a gyűlölet megkérdőjelezhetetlen utalványának támogatójává változtassák. Az Ön neve aranyat ér minden gengszter számára. Mintha az első holocaust sem lett volna elég, az egész világ egy 2. számú holocaustot fog kapni örökül. Ez nem fog ez alkalommal ezer millió dollárba kerülni, mivel Szentséged a szemérmetlen producerek számára teljesen ingyen a legfényesebb mutatványt fogja nyújtani. Bármilyen lehetett is a forgalma és a hatása a becsapott emberek körében, az 1. számú holocaust nem volt egyéb, mint páratlanul közönséges, gigantikus hollywoodi rakéta. Mindenekelőtt a rosszul informált nézők százmilliói zsebének kiürítésére irányult. De a romboló hatása csak időleges lehetett, mert az emberek hamarosan kénytelenek észrevenni túlzásainak bohózatba illő természetét. E túlzásokat leleplezi a lelkiismeretes történészi vizsgálat. Másrészt, Szentséges Atyám, Önöknek ez a holocaustja magában Auschwitzban nagy ceremóniával lesz megalkotva. Ezt a hús-vér pápa, teljes főpapi méltóságának ornamentikájában, hitelessége birtokában fogja bemutatni. A szentségtörő manipulátorok által becsapott kereszténység szemében ez a 2. számú holocaust egy megszentelt oltárral szembenéző pápával együtt nagy valószínűséggel a gyűlöletkeltők és uzsorások által tervezett egész propaganda mintegy isteni megerősítésének fog tűnni. Ez különösen így lesz az Áldozat bemutatásának pillanatában. Már az Ön háborúra utalása a lengyel sírokkal szemben Monte-Cassinon számos hívőt megzavart. Ha hinni lehet az akkori sajtónak, úgy tűnt, hogy Ön a helynek csupán bizonyos töredékes, elfogult vonatkozásaira emlékezett. Szentséges Atyám, az Ön látványos megjelenése Auschwitzban még több hívőt zavarhat meg, mivel kétségtelen, hogy Önt „elviszik sétakocsikázásra”, ahogy a népi szólás mondja. Ez nyilvánvaló. Biztos, hogy a vallási szertartás a koncelebráció alatt úgy tűnhet az Ön lelke számára, mint csupán felhívás, hogy az emberi gyűlölködés helyébe az emberi kiengesztelődés lépjen. De a sajtó és a tv kalózai szilárdan elhatározták, hogy Ön Róma püspökének süvegével, vadonatúj fehér reverendájában alámerüljön Auschwitz tátongó csapdájába. „Ember az embernek farkasa” — mondják a szektariánusok. „Ember az embernek testvére” - mondja minden keresztény, aki nem képmutató. Mindnyájan testvérek vagyunk: a szögesdrót mögött szenvedő internált és a marcona katona a tábor szélén a gépfegyvere mögött. Mindannyiunknak, akik életben maradtunk egészen 1945-ig, meg kell bocsátanunk egymásnak és szeretnünk kell egymást: Önnek, aki üldözött személy volt és pápa lett, és nekem, aki katona voltam és üldözött személlyé lettem, a sok millió embernek, akik végigéltük a második világháború tragédiáját, eszményeinkkel, emberségünkkel, gyengeségeinkkel és hibáinkkal. Nincs más értelme az életnek. Nincs más szándéka Istennek. Nos, végül is mi más számít? A szellemi oktalanságok ellenére, amik párosulhatnak egy nem lezárt történelmi vitában tett pápai állásfoglalásokkal és a gyűlölettől teli fanatikusok ellenére, akik ki fogják használni az Ön kételyek nélkül elmondott beszédének drámai természetét, távoli száműzetésem messzeségéből szeretném hódolatomat kifejezni Önnek Auschwitz-i szentmiséjének celebrálása napján. Szentséges Atyám, maradok fiúi tisztelettel híve: Léon Degrelle A száműzetésben, 1979. május 20. (Ford.: Tudós-Takács János) Mark Weber: AZ ELTITKOLT TÖRTÉNET 1945. április 15-én a brit csapatok elfoglalták a Bergen- Belsen-i koncentrációs tábort. Az ötvenedik évfordulót hivatalos külsőségek keretében széles körben és olyan újságcikkekben ünnepelték meg, amelyek — amint a következő esszé kimutatja - elferdítették a tábor igazi történetét. Nagyrészt elfoglalásának körülményei miatt a viszonylag jelentéktelen Bergen-Belsen-i tábor — Dachauval és Buchenwalddal együtt — a német barbárság nemzetközi szimbólumává vált. A brit csapatokat, amelyek a háború vége előtt 3 héttel foglalták el a belseni tábort, megrázta és undorral töltötte el a sok temetetlen holttest és az ott talált haldokló foglyok. A tábor kórosan lesoványodott holttesteiről és haldokló foglyairól készült borzalmas fényképek és filmek gyorsan körüljárták a világot. Néhány hét múlva a brit katonai megszállók újságja hírül adta: „Ember ember iránti embertelensége legnagyobb megnyilvánulásának története, a belseni koncentrációs tábor, ismeretes az egész világon.” A szövetséges fényképészek által 1945. április közepén készített és azóta mind máig széleskörűen terjesztett hátborzongató képei nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a tábor mint hírhedt megsemmisítési központ vált ismeretessé. Valójában a Bergen-Belsen-i halottak mindenekfelett a háborúnak és az azzal járó felfordulásnak, nem pedig a tudatos politikának voltak szerencsétlen áldozatai. Sőt, tulajdonképpen inkább voltak a szövetségeseknek, mint a német intézkedéseknek az áldozatai. A Bergen-Belsen-i tábor Északnyugat-Németországban, Hannover közelében volt, a korábbiakban a sebesült hadifoglyok számára létesített tábor helyén. Mint internáló tábor 1943-ban létesült az olyan európai zsidók számára, akiket kicserélni szándékoztak a szövetségesek által fogva tartott német állampolgárokért. 1943 végén és 1944-ben Lengyelországból, Franciaországból, Hollandiából és Európa más részeiből több mint 9000 zsidó érkezett, latin-amerikai államokból származó állampolgársági papírokkal, ill. útlevelekkel, Palesztinába szóló vízumokkal vagy más olyan dokumentumokkal, amelyek az emigráció szempontjából fontosak voltak. A háború utolsó hónapjaiban ezeknek a „csere-zsidóknak” különböző csoportjait telepítették át a tengely által megszállt Európából. A német hatóságok több száz zsidót telepítettek át a semleges Svájcba, és legalább egy — 222 zsidó fogolyból álló - csoport (a semleges Törökországon keresztül) érkezett a brit uralom alá tartozó Palesztinába. 1944 végéig a körülmények jobbak voltak, mint más koncentrációs táborokban. Marika Frank Abrams magyarországi zsidó nőt Auschwitzból 1944-ben szállították oda. Évekkel később így emlékezett vissza Belsenbe érkezésére: Mindannyiunknak adtak két takarót és egy csészét. Volt folyóvíz, és voltak latrinák. Kaptunk ehető ételt enni, és nem kellett azzal számolni, hogy órák hosszat kell várni az étkezésre. A körülmények olyan jók voltak Auschwitzhoz viszonyítva, hogy gyakorlatilag szanatóriumban éreztük magunkat.” A foglyok normálisan háromszor kaptak naponta enni. Reggel és este kávét és kenyeret szolgáltak fel, sajttal és kolbásszal. A déli főétkezés 1 liter főzelékből állt. A családok együtt éltek. Egyébként a férfiakat és nőket egymástól elválasztott barakkokban szállásolták el. Gyerekeket is tartottak a táborban. Mintegy 500 gyermek volt az „1. számú női táborrészlegben”, amikor a brit erők megérkeztek. A háború utolsó hónapjaiban a zsidók tízezreit evakuálták Auschwitzból és az előrenyomuló szovjet csapatok által fenyegetett más táborokból. Belsen súlyosan túlzsúfolttá Josef Kramer a Bergen-Belsen-i tábor parancsnoka vált, mivel a foglyok száma az 1944. decemberi 15 000-ről 1945 márciusáig 42 000-re nőtt, majd egy hónappal később több mint 50 000-re rúgott. E zsidó foglyok közül sokan választották azt, hogy inkább német fogvatartóikkal menekültek nyugatra, mint hogy a keleti táborokban maradjanak, bevárva a szovjet felszabadító erőket. Olyan katasztrofális állapotok voltak a háború utolsó hónapjaiban, hogy a Belsenbe 1945 februárjában és márciusában evakuált foglyok mintegy egyharmada útközben vagy a táborba érkezésekor meghalt. Amikor a rend ezekben a kaotikus végső hónapokban egész Európában felborult, leállt az élelem és a gyógyszer rendszeres szállítása a táborba. Takarmánygyűjtő teherautókat küldtek a közeli településekre összeszedni némi kenyér-, burgonya- és répakészletet. Járvány A betegséget az új jövevények rutinszerű fertőtlenítésével tartották kézben. De 1945. február elején a magyarországi zsidók nagy csoportját engedték be a táborba, amikor a fertőtlenítés lehetőségei már nem voltak biztosítva. Ennek következtében kitört a tífusz, és hamarosan kezelhetetlenné vált a terjedése. Josef Kramer parancsnok vesztegzár alá helyezte a tábort az életmentés érdekében, de az SS berlini vezetősége ragaszkodott hozzá, hogy Belsen továbbra is nyitva legyen még több keletről menekült zsidó befogadására. Az elhalálozási arányszám hamarosan napi 400-ra emelkedett. A legkegyetlenebb gyilkos a tífusz volt, de a tífusszal együtt járó láz és hasmenés is sok életet követelt. Súlyosbította a helyzetet az utolsó hónapok alatt az az irányelv, hogy a már betegeket más táborokból Belsenbe szállították, amelyet akkor hivatalosan betegtábornak, illetve lábadozó tábornak jelöltek ki. Például a beteg nőket 1944 novemberében és decemberében három csoportban szállították át Auschwitzból Belsenbe. Amikor Heinrich Himmler, az SS főnöke tudomást szerzett a Bergen-Belsenben kitört tífuszjárványról, azonnal kiadott egy parancsot az összes megfelelő tisztségviselőnek: ,,A járvány leküzdéséhez szükséges minden egészségügyi eszközt alkalmazni kell... Nem lehet takarékoskodni
