Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-07-01 / 4. szám
2008. április «lîîVAKÔfcî 3. oldal Colin Jordan: ADOLF HITLER, AZ IDŐVEL SZEMBESZÁLLÓ EMBER ( Colin Jordan ismert brit nemzetiszocialista író és kommentátor. Lincoln Rockwell-lel együtt egyik alapítója a Nemzetiszocialisták Világszövetségének.) Száztizenkilenc esztendővel ezelőtt, 1889. negyedik hónapjának 20. napján, kevéssel este 6 óra után egy igen jelentős esemény történt Ausztriának egy kicsiny, mindaddig jelentéktelen, határmenti városában. Ezen a napon született Braunauban egy hasonlóképpen jelentéktelen csecsemő, aki magában hordta azt a képességet, hogy az idővel szembeszálló férfivá váljék. Ezzel azt akarjuk mondani, hogy vele született képessége volt, hogy olyan emberré legyen, aki egy teljes megfiatalodást hozó folyamat segítségével megszakítja kora dekadenciájának egész trendjét, és így egy új korszakot iktasson közbe az egyes korszakok élet-halál körforgásán belül. Később, tizenéveskénti linzi élete során történt - ahogy életszerűen leírta gyermekkori barátja, August Kubizek (The Young Hitler I knew, 1954, Allan Wingate Kiadó, London, VIII. fejezet) -, hogy a Freinberg csúcsán, a csillagokkal való bensőséges érintkezésének éjjelén, az ég feltárta előtte élete titkát, és Adolf Hitler felismerte magában az idővel szembeszálló embert. Ettől kezdve olyan valaki volt, akit megszállva tartott rendeltetésének hajtóereje, és ez vitte a magasabb szintű észlelés területére. Ez mutatkozik meg hipnotikus erejű szemének rendkívüli ragyogásában és ellenállhatatlan szavainak rendkívüli hangszínében. E képesség erejénél fogva ő több lett, mint egy átlagos megjelenésű ember. Ezért volt képes csodálatosan mozgósítani a degenerált demokrácia alatt sínylődő, legyőzött nemzet elégedetlenségét, útnak indítva az induláskor egy maroknyi embert. Ennek lett az eredménye, hogy az egyre nagyobb gyűléseken, tagságon és a nép támogatásán keresztül olyan erővé vált, amely át tudta venni a hatalmat az állam fölött, létrehozta a nemzeti akarat földrengésszerű megnyilatkozását a nürnbergi pártnapokon, ezt az akaratot megvalósította az egész történelem legnépszerűbb rendszerében, és közel, nagyon közel jutott ahhoz, hogy elérje a végső célt: a fehér ember biztonságához szükséges világhatalmat. Ami itt a leginkább szembeszökő, az nem az, hogy oly sok, oly hosszú életű és oly messzire menő teljesítményt sikerült elérnie, hanem az, hogy kísérletének sem azelőtt, sem azután nem volt párja az egész világon. Messze felülmúlva minden csupán politikus személyiséget, Hitler próféta és „pap” is volt, ugyanakkor művész is, akinek művészete a legmagasabb rendű formában, az emberfelettiségre való törekvésben rejlett. Ez volt a korszak dekadenciája visszaszorításának egyedüli biztosítéka. Az emberfelettiség volt az ő végső eszménye, mivel minden valóságosan jobb társadalom leginkább nem a jobb rendszertől, hanem az azt betöltő jobb emberektől függ; a jobb emberek létrehozása pedig leginkább nem az oktatásuk és képzettségük függvénye - noha ezek szerepe is fontos -, hanem elsődleges tényező a tiszta vérű szaporodásuk. A legnagyobb előrehaladás kulcsa egyszerűen ez. Ami elszomorító, az az, hogy a nemzetiszocializmuson kívül ezt a tényezőt nem használják ki eléggé. Ez a mi világnézetünk kizárólagos és legfőbb érdeme. Hitler két módon törekedett az emberfelettiségre. Elsődlegesen a fehér embernek, mint a legmagasabb szintű képességekkel rendelkező emberi lénynek védelmével foglalkozott. Az ehhez vezető eszköze az állampolgároknak, a nemzet tagjainak nem pusztán a tartózkodási hely (és így csupán a földrajz), hanem a faj anyagává, és így a fehér népközösség tiszta vérű tagjaivá való alakítása. Másodszor, a fehér népközösségen belül a pozitív eugenikának, a faj legjobbjainak gyarapítására, a kevéssé értékes vonások csökkentésére és a fogyatékos, legrosszabb vonások kiküszöbölésére irányuló gyakorlatával foglalkozott. Itt rejlik Hider üdvözítő üzenetének lényege és veleje, a nemzetiszocializmus megváltó világnézetének lényegi összegzése, minden bírálattal szemben a legfőbb igazoló bizonyítéka. A bosszúálló korszak a romboló erők formájában a fehérek Messiásának csupán hat esztendőt engedélyezett arra, hogy megkezdje e dekadens kor aranykorrá való átalakításának hatalmas munkáját. A háború ugyanekkora időszaka a halálát okozta és megsemmisített mindent, amit alkotott. Mondhatjuk-e félévszázaddal később, hogy ez a csodálatos ember és az ő ügye örökre eltávozott? Örökre legyőzték-e, érvénytelenítették-e, az elutasításnak, a teljes elátkozásnak külső területére száműztéke őt és ügyét? Az alacsonyabb rendű ember indítékai, a hitványak sötét hitvallása véglegesen és mindörökre száműzték-e világnézetét a világosság fiainak Atlantiszára? A látszat valóban így mutatja, legalább is első pillanatra és felületesen. Sőt még a mélyebb megfontolás is arra látszik utalni, hogy utoljára neki volt esélye egy újjászületésre, mielőtt az atomkatasztrófától, a környezet elhasználásától és a fajkeveredéstől széthullott emberiség lezárja e korszakot. Lehetségesnek látszik, hogy ez nemcsak egy korszaknak lesz a vége, hanem magának a világnak is, amelyet majd egy másik bolygón zajló élet követ. Az idő fogja elmondani, hogy meddig fog élni a Messiás a követőiben! Bármi is a válasz, egy dolog biztos: egy ilyen hatalmas ember számára a „halál” nem lehet a teljes megsemmisülés, mindaddig, amíg élnek olyan emberek, akik elmondják a történetét. Ehelyett az Ő halála egy átmeneti időre korlátozódik, amely alatt a látással és a hallással alkotott kép az emberről teljesen az emlékezet képernyőjére megy át. A keresztények Krisztus-képe eleven maradt 2000 éven keresztül, és a létezésnek ezen a szintjén nem kisebbé, hanem sokkal nagyobb valamivé vált, mint a kor számtalan zsidó Messiása egyikében az ő prototípusa. Ez bizonyosan hasonlóan végbemehet Adolf Hitlernél, a fehér ember Messiásánál is. A szóban forgó átalakulást illetően döntő fontosságú az a tény — amelyet sohasem szabad figyelmen kívül hagyni —, hogy őt nem erkölcsileg, hanem csupán anyagilag győzték le, mégpedig hatalmas emberi és fegyveres túlerővel, és olyan ellenállás után, amelynek nagyszerűségéhez hasonlót a világ korábban sohasem látott. Világnézetét csupán a végzetes háború fegyvereinek a segítségével feszítették keresztre, anélkül, hogy ezt bármely értékesebb eszme szentesítette volna. Az övé volt a szellemi győzelem. így a szellemileg alacsonyabb rendűek okozta katonai veresége és a tőlük elszenvedett minden rágalmazás csak növelni képes a valódi képét, biztosítva, hogy ő nemcsak arra képes, hogy szellemileg életben maradjon, de arra is, hogy a jövendőt szellemileg meghódítsa. Ez a következtetés foglalja össze az emberi élet magasabb rendű értelmének teljességét. Ez: a szellem harca az anyag felett aratott győzelméig. Ellenségei nem kételkednek abban, hogy ő képes feltámadni, feltételezve igazi tanítványainak türelmes és ötletes küzdelmét, akik számára a becsület a hűség. Hegyi otthonát, a Berghofot bombazáporral romba kellett dönteni, majd a romokat apró darabokra kellett szétrobbantani, nehogy a csupasz kövek szent emlékhellyé váljanak; és ezután a puszta hely fölé dús növényzetet kellett növeszteni, nehogy maga a terület zarándokhellyé legyen. A szülőföldjén a katonai hódítók demokráciájának be kellett ismernie erkölcsi vereségét azáltal, hogy nemcsak az NSDAP bármilyen újjászületésének, hanem a nemzetiszocializmus jelképeinek és énekeinek is örökös tilalmát parancsolták meg. Mindezen ellenségei fölött, még félévszázaddal azután is, hogy őt halottá nyilvánították, és naponta sugallják a véget nem érő gyalázását, ott kering Hitler kísértő látványa, akinek a hatalma dacol a halállal, és akinek a szelleme tovább élve fenyegeti a jövőjüket. Az övék egy valamiképpen haldokló, szellemileg megsebzett, a megváltás reménye nélküli világ, amely így képtelen a ciklikusan bekövetkező halál elhárítására. Hitler szellemétől való őrületes félelmükben a legjobb úton vannak ahhoz, hogy a másnak ásott verembe maguk essenek bele, azáltal, hogy rágalmaik meghaladják a hihetőség határait, még a médiájuk által fogva tartott csorda számára is. így reakciót váltanak ki — Hitler javára. A bosszúállás nemcsak lehetséges, de nem is túlságosan távoli — és mi ezt reméljük. Bizonyos értékelhető katalizátora ennek a kiábrándulásnak származhat a születése évfordulójáról való világméretű megemlékezésből, amikor is - az ő ellenségeinek legfájdalmasabb nyugtalanítására - dacosan feltartunk egy fáklyát az emlékére, azzal a harsogó állítással, hogy mindannak ellenére, amit ők tettek és mondtak, számunkra Hitlernek igaza volt. Ez az évforduló valójában számunkra az elmélkedés ideje hitünk valóságos szentségéről a nemzetiszocializmusban, amely a természetének mélyén mindig politikai vallás volt. Most ezt a tulajdonságát felszínre kell hoznunk, és el kell terjesztenünk mindenfelé e hit lényegét, annak érdekében, hogy legyen erőnk küzdeni és meghódítani a jövendőt. Amikor gondolatainkat hitünk alapítójára összpontosítjuk, magunkhoz ölelve az ő szellemét, emlékezetünkbe idézzük mindazokat, akik az ügyéért éltek és haltak, lelki közösségben velük és mindazokkal, akik napjainkban bárhol aktív módon szolgálják ezt az ügyet. így szellemi bajtársiasságban szent hidat teremtünk a múlt és a jelen, valamint a jelen és a jövő között. És ebben a percben megszületik bennünk a legyőzhetetlenül megújuló győzelmi akarat. Heil Hitler! (Ford.: Tudós-Takács János)
