Szittyakürt, 2008 (47. évfolyam, 1-6. szám)
2008-07-01 / 4. szám
2. oldal «lîîVAKÔfcî 2008. április ► az 1945-ös választásokon megnyilvánuló népakaratot erőszakos nyomással és rafinált módszerekkel megsemmisítette, az első esztendőkben látszólag nem avatkozott a magyar belügyekbe, arról viszont gondoskodott, hogy a végrehajtó hatalom a Moszkvából hazatért kommunista vezetők kezében összpontosuljon. A „magyar” moszkoviták munkáját igen megkönnyítette az a nem is másod-, hanem harmadosztályú társaság, amely bármilyen koalícióra és együttműködésre hajlandó volt. Kellő történelmi távlatból nézve az eseményeket, világossá válnak azok az indítóokok, amelyek 1945-től 1950-ig az akkori magyar politikai élet arculatát meghatározták. Tisztán áll előttünk annak a szellemileg és politikailag gyönge társaságnak a működése, amely a vesztett háború után a „felszabadulás” meséjét hangoztatva, szinte tárt karokkal vetette magát a „felszabadító” vörös hadsereg karjaiba. Ezeken a tényeken semmit sem változtatnak azok az önigazoló és a régi bűnöket feledtetni kívánó emlékiratok, amelyeknek szerzői annakidején együtt haladtak a moszkovita szálláscsinálókkal. Sehonnaiak voltak, akik az ország háborús küzdelmét valamilyen formában szabotálták és felelősséget vállaltak az ellenséges megszállás alá jutott ország politikai irányításában. Ők voltak a judeobolsevizmus szálláscsinálói, akiket nemzetirtó munkájuk elvégzése után kifacsart citromként hajítottak el. 1942-ben, írja önvallomásában Nagy Ferenc, már együtt meneteltek a szociáldemokratákkal, közös titkos üléseket tartottak. „ 1943-ban a kisgazdák aláírták a németekkel való szakításról szóló jegyzőkönyvet, s ettől kezdve — olvasható Baráth Tibor: A külföldi magyarság ideológiája c. történelempolitikai tanulmányában — a Tildy körüli kis csoport a szovjet megszállás előérzetében tudatosan kereste a kommunistákkal való szövetkezést. Tildy Zoltán volt az első nemzeti oldalról jött politikus, aki lélekben kommunista kollaboránssá lett. 1944október végén megtörtént Kállai Gyula és Bajcsy-Zsilinszky Endre között az a megbeszélés, amelynek értelmében megvalósult a kisgazda-kommunista paktum, s így immár mind a két kimondottan marxista párt - az egymás között már korábban paktumot kötött „szocdempárt” és kommunista párt — a független Kisgazda Párt háta mögé bújva végezhette országfelforgató tevékenységét. Létrejött tehát a magyarországi marxista népfront, és fedőszervéül a Független Kisgazda Párt szolgált. Egy vonalba felsorakozva a marxistákkal várták tehát a keresztény nemzeti és demokratikus programmal választott pártvezérek az ázsiai hordát”. Az 1945-ös tisztának, szabadnak és igaznak mondott választásokból a „németekkel való kollaborálás, a fasiszta beállítottság vagy a rokonság” címén oly nagy tömegeket zártak ki, hogy azok semmiképpen sem tekinthetők a népakaratnyilvánításnak. E törvény kizárta a nemzeti akaratnyilvánításból a jobboldali pártokat. Nem szavazhatott sok ezer hadifogoly és a vörös áradat elől külföldre menekült tömeg. Kétségbevonhatatlan, hogy a „szabad választásokat” orosz parancsra a Kun Béláék bukása után Moszkvában képzett szovjet állampolgárságú zsidó emigránsok irányították. Pedig a Kisgazda Párt a választás előtt nem osztálymandátumot kapott, hanem nemzeti megbízatást, amely az ország bolsevizálásának feltartóztatását kívánta. A történelem döntötte el, hogy szabotálok, árulok vagy egyszerűen ostoba emberek voltak-e a kisgazda vezérek. A tehetetlen és szellemileg alacsony színvonalon álló félpolgárok és félemberek hazaárulása jellemzi ezt a korszakot. Nem akarjuk mentegetni az örökre elsüllyedt Horthyrendszer hátrányait, de nem szabad együtt üvöltözni azokkal a nemzetárulókkal, akik azt állítják, hogy a Horthy-rendszer a terror és az elnyomatás birodalma volt. Akármit mondottak is a Nagy Ferencek és a Tildy Zoltánok — a kis trianoni Magyarország becsülettel állta meg helyét Európában. A választási eredmény dacára a magyar polgári gondolat, a demokratikus államszemlélet érvényesülése hajótörést szenvedett. A szovjetorosz államfelfogás világnézeti ellenzékiséget a saját országában nem tűr meg. Az általa megszállva tartott Magyarországon pedig — a bolsevizmusba vezető átmenetként — a hatalmat egy törpe választási kisebbségnek juttatta, s ezzel a választók akarata ellenére az ország bolsevizálásának kaput nyitott. A személyes szabadság, szólásjog, a sajtószabadság és az egyesülési jog kezelése a szovjetorosz államfelforgatást tükrözte vissza. Annak, hogy a régi alkotmányos világ hamvaiból ne támadhasson fel, a kormány úgy kívánt gátat vetni, hogy e világ elképzelt vagy elképzelhető vezetőinek a háborús bűnös gyűjtőnevet adományozta. A többi a hírhedt népbíróság dolga... A Mindszenty-per pillanataiban a magyar nép fölötti uralomnak már egészen nyíltan zsidó arca van, ugyanúgy mint 1919 elhamarkodott proletárdiktatúrájában. 1945 kegyetlen telén majd félmillió magyar vette kezébe a vándorbotot. Bujdosnia kellett és takargatnia múltját, hogy elkerülje a Szovjettel szövetséges győztes hatalmak fogdmegjeinek, himlermártoni kopóinak éberségét és elvegyüljön a szürke névtelenségben. Minden nap félnie kellett, hogy visszaviszik Hazájába, ahol akkor már azok a koalíciós nagyferencek voltak az urak, akik ebben az időben Rákosi Mátyásékkal együtt hirdették, hogy „minden más népnél keményebben büntették meg háborús bűnöseinket. ” Magyarország elnökévé előlépett Tildy Zoltánnak, az egykori szeghalmi papnak elfáradtak az ujjai a benyújtott kegyelmi kérvények elutasítását jóváhagyó akták aláírása miatt. Mennyi vád, rágalom és aljasság ölelte körül a második világháború utolsó magyar eseményeit és azok szereplőit. A rágalmak, nemtelen vádaskodások és ítélkezések még ma is tartanak. Éppen most jelent meg a Magyar Fórum február 14. számában Csurka István: „Üzenetek Voltegyszerből” c. „népbírósági” ítélkezése. Idézzünk az ítélkezésből: „Bárdossy László miniszterelnököt pedig, elsőként, mint a legértelmesebbet és mint a magyar értelmiséget leghívebben reprezentálót, a legképzettebbet kivégezték. Szálasi Ferencet is, és több fővezérét, akik 1944. október 15-e után német segítséggel, puccsal átvették a hatalmat és folytatták a már kilátástalanná és értelmetlenné vált háborút, csak Bárdossy után akasztották fel. Ők és velük több magas rangú katonatiszt megszegték a kormányzónak tett esküjüket, aki fegyverletételt parancsolt nekik. Szálasit és garnitúráját természetesen nem soroljuk a történelmi vezetőosztály értékes emberei közé, ők megérdemelték a sorsukat, de Bárdossy László perújrafelvételét mi, a MIÉP adtuk be kiváló tanulmányírók közreműködését és munkásságát felhasználva a Legfőbb Ügyészségnek. Kérelmünket visszautasították.” Szálasi Ferenc a Hungarista Eszme megalkotója a magyarság számára célt jelölt és utat mutatott, keresztény valláserkölcsi alapon álló nemzeti és szociális program megvalósításáért dolgozott. Majd becsületes érzésű, igaz magyar munkatársaival, akiknek a hősiségés a mártírium fenségesen ragyogó glóriája jutott, megakadályozta a Haza elárulását. Megkérdezhetnénk Csurka Istvántól, hogy a magyar értékek megmentése, a vörös vihar elöl nyugatra szállított magyar menekültek és honvédségi alakulatok megóvása a bolsevista pokol rémségeitől miért nem sorolhatóak a hősi cselekedetek és fegyvertények közé? Pirul az ember arca, amikor egy író a magyarországi zsidóság térhódítását ostromolva, állításait a nyilasok gyalázásával próbálja falazni. Azok a mártírjaink, akik elindultak a Golgotára, hogy megváltsák a magyar nemzetet, csak egyetemes nemzeti célokat láttak. Pártkülönbség nem is lehetett közöttük, hiszen világosan látta bárki, hogy a világnézeti ellenség szemében egyenlő bűnös volt valamennyi. „Ez a világnézeti ellenség határozta meg - írta M. Katona Mária 1958-ban a Hungarista Tájékoztatóban — hogy azok a pártok, amelyekből a mártírok kikerültek, mind útjában állottak. Szálasi, Bárdossy, Imrédy, Kassai, Rajniss és a többi vértanú hosszú sora. Egyformán az örök nemzetért haltak meg!” A hősiség fogalmát ne akarja megváltoztatni az elfogult ember értéktelen véleménye, mert a Haza szent földjéért kiontott következetes jobboldal vére éppen olyan értékkel bír, mint a „közép” vagy „jobbközép” hősi áldozata. Ez a keresztény és magyar hitvallás! Markó Ferenc, a Nyugati Magyarság 1950. januári számában megjelent naplótöredékében mint a Nyilaskeresztes Párt esztergomi pártszolgálatának vezetője Esztergom első szovjet megszállása utáni első napjainak emlékeit írta meg: „a hercegprímás magához kérette a pártszolgálat vezetőjét, hogy maga köszönje meg a fegyveres nemzetszolgálat alakulatainak a katolikus papság érdekében tett felelősségteljes intézkedéseit. ” Ilyenek voltak a „nyilas csőcselék” rosszemlékű kísérletezései. A „felszabadulásról” szóló mesének, a hazugságnak és a tudatos ferdítésnek olyan magasiskoláját olvashatjuk a hazai „magyar” sajtóban, hogy szinte alig hiszünk a szemünknek. Az ember nem is tudja, hogy min csodálkozzék jobban: a szemtelen „felszabadulási” mesén vagy azon a bosszantó pökhendiségen, amely olyan ostobának tartja a magyar népet, amely el is hiszi mindazt, amit az országhódító sajtó tálal neki. A zsidó szellemi taposómalom tovább is őrli az ostoba és átlátszó hazugságok kifogyhatatlan ocsúját. Sulyok Dezső az Imrédy-per népügyésze, Imrédy Béla hóhéra 1958-ban a New York-i Petőfi Kör egyik vitaestjén a következő kijelentést tette: „Vegyék tudomásul, hogy Budapest 1944-45-ös védelmet az októberi szabadságharc rehabilitálta, merta kettő teljesen azonos volt. Mindkettő irracionális is volt, de ha az 56-os szabadságharc jogosultságát elismerjük és felmagasztaljuk, ami helyes, akkor tudomásul kell venni, hogy ez igazolta a 44-45-ös koalíciós Szálasi-kormány küzdelmét. Akkor is, most is a bolsevizmus és a Szovjet ellen folyt a harc... ” Sulyok Dezső teljesen szembefordult önmagával, hiszen Nagy Ferenccel élükön azok a volt kollaboránsok, akik eddig a „felszabadulást” emlegették, annakidején a szovjet megszállást ünnepelték, és a Szovjet elleni harc megtorlásaként kivégeztették Bárdossyt, Imrédyt, Sztójayt és Szálasi Nemzetvezetővel az élen kormányának több tagját, ájuldozva hallgatták... Szabadságról, felszabadulásról beszélni ott, ahol az Aprók, Münnichek, Rákosi Mátyások, Révészek a magyar néptől idegen diktatúrák rabszolgaságában tartottak 10 millió magyart, égbe kiáltó hazugság. Ismeretlen költő MEGHALNI LEHET... Testvér tudom, hogy kínoz a sorsod Kevés a kenyér, s tüzelni a fa S öregszünk, párolog erőnk Mint virág kelyhéből az illata És mégis bíztatlak, várlak, hívlak Kiáltó szóval vagy hallgatag: Meghalni lehet, de ebben a harcban Elfáradni Testvér nem szabad! Te tudod-e harc miért tombol? A fajtánk fekszik halálos ágyon S minket rendelt annak az Ür Aki küzdjön, aki megváltson, Mi vagyunk a mentség Testvér Két karunkból erő árad Csak mi tehetjük, hogy Hazánk újra éljen, Mi tehetünk csak csodákat, Mert csodákat csak a hívő tehet, A hívő lélek, a konok akarat: Meghalni lehet, de ebben a harcban Elfáradni Testvér nem szabad! Szorítsd össze, ha fáj: az öklöd Csikorogjon a felsíró fogad Lógjon rajtad az utolsó rongyod S az éhség marja a gyomrod, Tarts ki Testvér a mindenségit, Ez az egy mentség maradt: Meghalni lehet, de ebben a harcban Elfáradni Testvér nem szabad! Én nem fáradok! De néha-néha Lelkemre ül a kétkedés, Megfürdök gondolatban a Rába vizében, Vad érverés robog át rajtam, S konok leszek! Megtörölközöm a mosolyokban, Melyeket rám csillogó tiszta szemekből A magyarok hitéből fontam, Felöltöm az anyák álmából szőtt Gyémánt-aranybojtos ruhát S mint a mesék királya, hőse, Rohanok előre új harcok utján S a távolból, mint erdőzúgás Zeng utánam egy akarat: Meghalni lehet, de ebben a harcban Elfáradni Testvér nem szabad! 1958
