Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
12. oldal ___________________________flit TVAKVfeî __________________________ 2007. július Max Shpak A NEO-KONZERVATÍV „ANTI-KOMMUNIZMUS” CSALÁSA (A „jobboldal”, „baloldal” irányításának ideológiája és a kapitalista jóléti állam trockizmus) Az alábbi fontos cikk kifejti a trockista kommunizmus uralkodó szerepét a globális hatalomban. Trockisták irányítják a Demokrata Pártot az Új Baloldal által és a Republikánus Pártot a neo-konzervatívok által. A zsidó marxista Leon Trockij (1879—1940) (eredeti vezetékneve: Bronstein) úgy lépett a nyilvánosság elé a Szovjetunió alakulásának kezdetén, mint a mensevikek vezére. A Lenin és Sztálin által vezetett bolsevikek gyors forradalmat akartak, amelynek érdekében az orosz nemzsidók tömeges legyilkolása szükséges eszköz volt az egy országban (a Szovjetunióban) létrejött zsidó állam abszolút hatalmának konszolidálása végett. A mensevikek olyan forradalmat akartak, amelyet a nemzetközi zsidó hatalom fokozatos konszolidációja követ minden országban, amelynek érdekében a tömeggyilkosság öncél A bolsevikok mintegy 80 millió oroszt gyilkoltak meg állami terrorral A mensevikek talán 1 milliárd embert öltek meg a világméretű állandó háború által A baloldal nem-zsidó emberei között tevékenykedő trockistákat arról lehet felismerni, hogy azt állítják: a bolsevizmus nem tiszta formája a marxizmusnak, és az ellenségeiket, mint fasisztákat” támadják. A jobboldaliak közötti trockistákat zsidóimádatukról lehet azonosítani arról hogy Izrael zsidó államát mindenek fölé helyezik. A trockisták mindkét csoportja a marxi „történelem végét”, vagyis a civilizált emberiség végét igényli. (A szerk.) A neo-konzervatívok és az apologétáik azt akarnák a nagyközönséggel elhitetni, hogy a neokonok korábban, olyan baloldaliak voltak, akik jobb belátásra tértek, és odáig jutottak, hogy elvetették a liberális, illetve a marxista ideológiát meggyőződésből és elvileg. Ez a hivatalos vonal sajnálatos módon elfogadott bölcsességgé vált, kétségtelenül az arra irányuló neokon törekvéseket tükrözve, hogy elrejtsék azt a tényt, hogy az ő átalakulásuknak sem a motívuma, sem a megtörténte nem volt őszinte. Annak érdekében, hogy megérthessük az igazi cselekvési tervüket, ami a neo-konzervativizmust nagyrészt ösztönözte, és folyamatosan ösztönzi, vissza kell tekintenünk a mozgalom kezdetére és a vezetőinek kulturális hátterére. Vitathatatlan tény, hogy a neo-konzervativizmus kezdeti szellemi nagyságai közül sokan korábban marxisták voltak (közülük a leghíresebb az 1940-es években Irving Kristol, újabb híres példa David Horowitz), és a neo-konzervativizmusnak (mint magának a marxizmusnak) mind a kezdete, mind a folytatódása nagyrészt zsidó intellektuális jelenség. A XX. század elején a marxizmus aránytalanul sok zsidó hívet vonzott magához, számos kézenfekvő okból. A vonzerőnek számos összetett pszichológiai és szociális oka van, és mind főleg abból a tényből ered, hogy a marxista nemzetköziség olyan ideológia, amely természeténél fogva követőket a gyökértelen, vallástalan városi intelligencia köréből talál. Mindazonáltal ezen elemzés céljai szempontjából fontosabbak a bolsevizmus iránti zsidó rokonszenvnek a gyakorlati okai. Az európai és amerikai zsidók egyformán mélyen gyökerező gyűlölettel viseltettek az európai kontinens a hagyományos rezsimjei és vallásai iránt, különösen a cári Oroszországgal és a különböző kelet-európai népekkel szemben, a (valódi és képzelt) „üldözés” és „pogromok” miatt, amik ott előfordultak. így, amikor a bolsevikok megdöntötték a cárt, megsemmisítették a gyűlölt ortodox egyházat, tehetetlenné tették a vallásos földbirtokos parasztságot és a hagyományos orosz hatóságokat a nagyrészt zsidókból álló népbiztosokkal helyettesítették, a zsidó világ (benne az olyan állítólagos „kapitalistákkal”, mint a Schiffek és a Rotschildok) magáévá tette mind a forradalom ügyét, mind a marxista ideológiát. Miközben Oroszország ténylegesen zsidó gyarmattá vált, ahol az „antiszemitizmus” halállal büntetendő bűntény volt, és a hazai nem-zsidó kultúrát gyakorlatilag kiirtották (a nagyrészt zsidókból álló vezetőségnek köszönhetően, amelyhez olyan személyek tartoztak, mint Trockij, Zinovjev, Kamenyev és Szverdlov, akiket a szolgalelkű filoszemita Lenin vezetése fogott össze), a zsidók mindenütt a világon hasonló forradalmak lehetőségében reménykedtek. Fegyvertársaik valóban keményen dolgoztak azért, hogy hasonló változásokat hozzanak létre Magyarországon (Kun), Ausztriában (Adler) és Németországban (Lisner). A fasiszta és náci mozgalmak hatalomra jutása csak arra szolgált, hogy még egyértelműbbé tette a zsidó támogatást a nemzetközi kommunizmus javára. Ez a szinte teljes egyetértés megváltozik két fejlemény következtében: egyrészt a szovjet kommunizmus jellegében végbemenő eltolódás, másrészt Izrael Állam megalapítása miatt. Az a tény, hogy Sztálin tisztogatásainak számos korábbi bolsevik kollégája áldozatul esett (közöttük Trockij, akit a száműzetésében meggyilkoltak), továbbá az 1939-es paktum Hitlerrel és a Sztálin zsidóellenes előítéleteiről szóló híresztelések sok potenciális támogatót habozásra késztettek. Amikor Hitler megtámadta a Szovjetuniót, világossá vált, hogy az orosz tömegek nem a bolsevizmus érdekében, nem egy olyan ideológiát támogatva fognak harcolni, amely őket a nyomorba taszította, hanem az orosz-vér és föld védelmében hajlandók fegyvert fogni. Ettől kezdve a szovjetvezetésnek azokra a valódi nacionalista elemekre kellett támaszkodni, amelyeket a korai bolsevikok olyan keményen törekedtek kiirtani. Ez eredményezett egyre növekvő toleranciát az orosz ortodox egyház iránt és egyre csökkenő zsidó jelenlétet a szovjet politbüróban és a KGB-ben. így a Szovjetunió éppen azokat az elemeket „árulta el”, amelyek olyan vonzóvá tették a zsidó vezető réteg számára, hogy együttműködni kezdtek vele. Talán még jelentősebb tényező volt a neo-konzervativizmus létrejöttében a független Izrael Állam megjelenése. Miközben sok zsidó marxista buzgón támogatta a cionista állomot, az intellektuálisan, következetesebb baloldal szemben állt a cionizmussal, mert minden nacionalizmus, köztük a zsidó nacionalizmus is, ellensége a globális proletár forradalomnak. így a zsidó baloldaliak, akik egykor az internacionalizmust támogatták a nem-zsidó népek irányában, arra kényszerültek, hogy kiegyezzenek a nacionalista ideológia burkolt tartalmával a saját nacionalista érzelmeikre való tekintettel. Ezért egy olyan ideológiára volt szükségük, amely lehetővé teszi számukra, hogy a káposzta is megmaradjon (ellenezhessék a nem-zsidó nacionalizmust), és a kecske is jóllakjon (támogassa Izraelt), és akkor kitalálták világnézetként a neo-konzervativizmust. Ugyanakkor, jóllehet a Szovjetunió a kezdetben támogatta Izraelt, az 1948-as függetlenségi háborúja alatt, az izraeli kormány számára világossá vált, hogy az USA és a Szovjetunió között kétsarkúvá vált világban az USA lesz a gazdagabb és tőle nagyobb anyagi támogatás remélhető. Az 1950-es években, majd a szuezi háború idején, tekintet nélkül a fennmaradó zsidó lojalitásra a kommunizmus irányában, a frontvonalak már kialakultak: Izrael az USA és általában a Nyugat táborához tartozott, és az arab népek arra kényszerültek, hogy érdekszövetséget kössenek a Szovjetunióval. Aligha véletlen egybeesés, hogy a szovjet kommunizmus jellegének megváltozása és Izrael Államnak USA-szövetségessé válása ugyanabban az időben történt, amikor a neo-konzervativizmus befolyásos politikai mozgalommá vált. Összes beszédük a „kapitalizmusról”, a „demokráciáról”, a „szabadságról” és a „szabad piacról”, és az a tény, hogy oly sok zsidó baloldali vált egy gyors fordulattal az USA támogatójává a hidegháború során, mivel Amerika szolgálhatott életmentő rendszerül Izrael számára, és védőbástyául az újjáéledő orosz „antiszemitizmus” ellen, az ő igazi cselekvési tervüket teljesen áttetszővé tette. Ugyanennek a jelenségnek lehetünk tanúi napjainkban, mivel számos zsidó liberális demokrata vált pártot és csatlakozik a Republikánus Párthoz, mivel az utóbbi jobban támogatja Izraelt és keményebb politikát hirdet az arab népek felé. Minden „kirakatrendezés” az újonnan feltalált „patriotizmusukkal” és „amerikanizmusukkal” kapcsolatban színlelés, amely azt a célt szolgálja, hogy elfedje azt a tényt, hogy a neokonok kérdése mindig az volt, és mindig az lesz: „jó-e az a zsidók számára?” A különböző cselekvési tervek, amelyek ösztökélik a neokon hidegháborús harcosokat, ahogy szembeállnak egykori régi jobboldali szövetségeseikkel, megfigyelhetők a frontok minden területén. A legnyilvánvalóbbak voltak a két tábor különböző reakciói Oroszország irányában a hidegháború befejezése után. Amíg a paleo-konzervatív hajlamú hidegháborús harcosok normalizált kapcsolatokat sürgettek Oroszországgal, addig a neokonok folytatták a hidegháborút, lelkesen támogatva a csecsen szeparatistákat, mint „szabadságharcosokat”, és támogatva a NATO kiterjesztését. E különbözőség okai teljesen világosak. A régi jobboldal ellensége a kommunista ideológia volt, míg a neo-konzervatív zsidók gyűlöletet tápláltak az orosz nacionalizmussal szemben. így a posztkommunista Oroszország, még mindig nagyon nagy fenyegetés az utóbbiak számára, különösen az újjáéledő orosz „ultra-nacionalizmussal” és „antiszemitizmussal” párosulva, míg a kommunista uralom hiányában a fentiek nem nagyon érdeklik a régi jobboldalt. Az „anti-kommunizmussal” kapcsolatos összes szólamuk ellenére az igazi hajtóerő, ami ösztönözte a neokon hidegháborús harcosokat, a gyűlölt orosz gojok megbüntetése volt az „antiszemitizmusuk” miatt, nem pedig bármely ellentét a marxizmus maradványaival, vagy a rejtett marxizmussal szemben. További bizonyítékaként annak, hogy erről van szó, elég megfontolni azt a tényt, hogy míg a régi jobboldal olyan keresztény disszidenseket támogatott, mint Szolzsenyicin, addig a neokonok számára az egyedüli legitim “disszidensek” olyan cionisták voltak, mint Ivatan Saranszkij, éppen úgy, mint ahogy az egyedüli „menekültek”, akiket támogattak a neokonok, mindig zsidók voltak (köztük a mostani szégyenletes Ogyessza maffiózók). Szolzsenyicin az orosz nacionalizmust és az ortodox egyházat képviselte, amely a neokonok oly sok elődjét a bolsevizmus támogatójává tette, ezért Szolzsenyicin és a keresztény disszidensek helyzetét befeketítették a neokon publikációkban, míg a cionista zajongókat hősként üdvözölték. Ebben a tekintetben a neokonok hűséges örökösei Leon Trockijnak, aki Sztálint és a követőit nem a brutalitásuk miatt ítélte el (Trockijtól, mint a Vörös hadsereg parancsnokától és Lenin terrorista CSEKÁ-jának felügyelőjétől nem volt idegen a brutalitás és a szadizmus), hanem az „antiszemitizmusuk” és a „forradalom elárulása” miatt. Úgy tűnik, Trockij fő kritikája a sztálinizmussal szemben az volt, hogy Sztálin Oroszországot nacionalista irányban tolta el, és nem egy nemzetközi „proletár” élgárda uralmának kialakításán dolgozott. Az tény, hogy a neo-konzervativizmus intellektuális őseinek egy rossz szavuk sem volt a bolsevizmussal kapcsolatban, amíg a leninista-trockista célok teljesültek, azt mutatja, hogy nem annyira az ideológia
