Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. július JZIÎÎVAKOlfcî 7. oldal

1942. január 20-án a „ Wannesee-i Konferencia” elnevezésű összejövetelen 15 német tisztségviselő néhány órán keresztül nagy vonásokban megvitatott egy programot, amely a zsidóknak Európából való kitelepítésével kapcsolatos, és - mivel ezzel meg kellett várni a háború végét - átmenetileg a program azzal is foglalkozott, hogy a zsidók közül a munkaképes férfiakat és nőket kényszermunkára kell fogni. Ugyanezen értekezlet során előirányoztak egy zsidó „ megújulást” valahol Európán kívül a háború után, egy „csírasejtből”, amely a legjobb elemekből jön majd létre. A háború előtt, és még a háború korai stádiumában is a németek komolyan foglalkoztak azzal a megoldással, hogy az európai zsidókat kitelepítik Madagaszkár szigetére. Ezt az elgondolást 1937-ben tanulmányozták a lengyel, francia és brit hatóságok, sőt még az amerikai zsidó Joint Distribution Commitee (Egyesült Elosztási Bizottság) is, de a konfliktus kiéleződésével el kellett vetniük. A németek az európai zsidók Palesztinába való telepítését végig határozottan ellenezték. Már 1944 januárjában a britekkel való tárgyalás alatt a Német Külügyminisztérium megállapította, hogy ha a britek tényleg beleegyeznének, hogy befogadnak egy 5000 zsidóból álló konvojt, amelynek 85%-át gyermekek, és 15%-át őket kísérő felnőttek alkotnák, ez csak azzal a feltétellel valósulhatna meg, hogy végleg befogadják őket és megtiltják a későbbi kivándorlásukat Palesztinába.

„A Birodalmi Kormány nem vehet részt olyan manőverben, amely azt a célt szolgálja, hogy megengedjék a zsidóknak, hogy a nemes és bátor palesztin népet kiűzzék szülőföldjükről, Palesztinából. Ezek a tárgyalások csakis azzal a feltétellel folytatódhatnak, ha a Brit Kormány kijelenti, hogy kész a zsidókat befogadni Nagy-Britanniába és nem Palesztinába, és garantálja számukra az angliai végleges letelepedést”. (Von Thadden emlékeztetője, Német Külügyminisztérium, Belföldi II. Csoport, Berlin, 144. április 29. Ezt a dokumentumot az angolszász szövetségesek NG-1794 szám alatt katalogizálták, és Franciaországban másolatot készített róla Henri Monneray, a Nürnbergi Per francia vádhatóságának egykori segítője, a „ La persécution des juifs dans les Pays de l’Est („A zsidók üldözése a keleti országokban”) című könyvében, dokumentumgyűjtemény, Párizs, a zsidó dokumentációs központ kiadványa, 1949-169-170. o.)

1945. január 18-án Heinrich Himmler a svájci követtel, Jean Marie Lusy-ve 1 való tárgyalás után a következőket írta egy személyes feljegyzésben (a svájci követ az amerikaiak felé közvetített):

„ Újra, pontosabban kifejtettem neki a nézetemet [a zsidókról]. Mi a zsidókat munkára fogtuk, beleértve természetesen a nehéz munkákat is, mint út- és csatorna-építés, bányász-munka, és ennek következtében magas volt a halálozási arányszám. Mivel tárgyalások kezdődtek a zsidók helyzetének javításáról, átlagos munkára alkalmaztuk őket, noha természetesen a fegyverkezési iparban kellett dolgozniuk, a németekhez hasonlóan. Álláspontunk a zsidókérdéssel kapcsolatban: mi egyáltalán nem vagyunk érdekeltek Angliának és Amerikának a zsidókat érintő álláspontjában. Egy dolog világos: az [első] világháború utáni, több évtizedes tapasztalatunk alapján mi nem óhajtjuk jelenlétüket sem Németországban, sem a német élettérben, és e témával kapcsokban nem megyünk bele semmilyen vitába. Ha az amerikaiak igényt tartanak rájuk, üdvözöljük ezt. Nem engedhető meg, hogy a zsidók, akiket mi kiengedünk Svájcon keresztül, valaha is Palesztinába kerüljenek. Mi tudjuk, hogy az arabok éppen annyira elvetik a zsidókat, mint a németek, és mi nem engedjük meg azt a helytelenséget, hogy még több zsidót küldjenek ahhoz a szegény néphez, amelyet már meggyötörtek a zsidók”. (Eredeti dokumentum, Himmler saját kezű feljegyzései, Werner Maser által reprodukálva, a „Nürnberg, Tribunal des Sieger” című könyvében, Dr. Ömer Knaur, München-Zürich, 1979. 262-263. o.).

Adolf Hitler és Hajj Amin Al Husseini, jeruzsálemi főmufti egyfelől a britek, másfelől a szovjet kommunizmus elleni közös harcukban szövetségesek voltak. Olyan SS-alakulatok, mint a „Hanschar” (görbe élű hosszú kard) és a „Szkander bég” hadosztályok, részben vagy egészben moszlimokból álltak, és Európa különböző pontjain (Franciaországtól kezdve) csatlakoztak arabok a német ügyhöz. Irakban Rashid Ali, és Indiában Subhas Csandra Bőse, az Indiai Nemzeti Hadsereg létrehozója is részt vett Németország oldalán a britek elleni harcban.

Napjainkban a zsidó és cionista propaganda be akarja szennyezni ezeknek az embereknek a nevét, mint ahogy beszennyezi a világ többi részét. Ez a propaganda vádolja a szövetségeseket, hogy közömbösök maradtak a zsidók szerencsétlen sorsa iránt. Megrója a semleges országokat, hogy nem vettek részt a Németország elleni keresztes háborúban. Vádolja a Vatikánt. Vádolja a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságát. Vádolja azokat a zsidókat, akik a háború alatt a „ Zsidó Tanácshoz” tartoztak és kapcsolatot tartottak a németekkel. Vádolja a Stem Csoport cionistáit, akik 1941-ben katonai szövetséget ajánlottak fel Németországnak a britekkel szemben. Megrója mindazokat a cionistákat, akik korábban letelepedtek Palesztinában, a sajtójukkal együtt, mivel a háború alatt kétkedéssel fogadták a zsidók a Babi Jarban és másutt végbement tömegek lemészárlásával kapcsolatos szóbeszédeket, vagy a gázkamrákkal kapcsolatos híreket. Vádolja csaknem az egész világot.

Legfőbb ideje, hogy véget vessünk a vádaskodás ezen áradatának, amely a „holocaust” mítoszából származik. Az 1980-as évek óta jelentős történészek és más szerzők, akik néhányan zsidó származásúak, végre tudatára ébredtek a revizionista érvelés megalapozottságának, és ennek következtében megszűntek hinni a „holocausf’-tanban, a „gázkamrákkal” kapcsolatos hamisításban, annak állítólagos „hatmillió áldozatával” együtt. Ezzel párhuzamosan a cionizmus rangidős képviselői lassanként arra kezdenek késztetést érezni, hogy szakítsanak a „Nagyobb Izrael” utópiájába vetett hitükkel. Ez a két hit, ez a két mítosz, amely végeredményben egy és ugyanazon dologra vonatkozik, a történelem szemétdombjára fog kerülni.

Irán és annak elnöke, Mahmud Ahmadinedzsád e kettős mítosz elleni küzdelem élvonalához csatlakozott. Nemcsak Palesztina és az arab-mohamedán közösség tartozik hálával nekik, hanem szemmel láthatóan csaknem az egész világ.

(Ford.: Tudós-Takács János)

Jürgen Graf

A HOLOCAUST-REVIZIONIZMUS RÖVID TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉSE

195O: Paul Rassinier, az egykori francia ellenálló és a buchenwaldi koncentrációs tábor egykori lakója közzéteszi a „Le Mensonge d’Ulysse” („Odüsszeusz hazugsága”) című könyvét, amelyben azt állítja, hogy Buchenwaldban nem voltak gázkamrák. Rassinier úgy gondolja, hogy némely más táborban kétségtelenül léteztek gázkamrák, de az elgázosított áldozatok száma viszonylag kicsi volt.

1964: Rassinier a „Le Drame des Juifs européens” („Az európai zsidók drámája”) című művében a gázkamra- és zsidó megsemmisítési sztorit „minden idők leghátborzongatóbb hazugságának nevezi, és kimutatja a hatmilliós szám lehetetlenségét.

1967: Meghal Paul Rassinier, a revizionizmus atyja.

1972: Richard Harwood: „Did Six million really dia?” („Valóban hatmillió halt meg?”) Noha ez a nagysikerű brosúra nem tökéletes, számos kényszerítő érvet tartalmaz a hagyományos holocaust-sztori ellen.

1976: Arthur Butz: „The Hoax of the Twentieth Century” („A huszadik század megtévesztése”) Ez a könyv, amely nagy előrelépést jelez a revizionizmus irányában, klasszikussá fog válni, noha nem könnyű olvasmány. Butz, az elektromérnöki tudomány professzora ragyogóan bebizonyítja: lehetetlen, hogy a szövetségesek ne tudtak volna a tömeggyilkosságról a német befolyás alatt álló övezetben. Ha értesültek volna egy ilyen tömeges megsemmisítésről, reagáltak volna annak érdekében, hogy leállítsák. De nem tettek semmit sem, mivel tudták, hogy a zsidó szervezetek állításai csupán háborús propaganda szüleményei.

1978: Wilhelm Stäglich: „Der Auschwitz Mythos” („Az auschwitzi mítosz”). Stäglich, aki német bíró, mesterien elemzi az ortodox auschwitzi kártérítési igények alapját és bebizonyítja azok ürességét. Az utolsó fejezetben a hírhedt Auschwitz-pert boncolgatja, amelyet Frankfurtban tartottak 1963-tól 1965-ig, és kimutatja, hogy a német bírósági rendszer megszegte a törvényszéki etika összes normáit, annak érdekében, hogy „bizonyítsa” a zsidók állítólagos tömeges legyilkolását Auschwitzban.

1979: Robert Faurisson, francia revizionista professzor különféle cikkeket tesz közzé, amelyekben kimutatja az auschwitzi elgázosítási sztori technikai lehetetlenségeit. Ettől kezdve a revizionista kutatás a technikai szempontokra helyezi a hangsúlyt.

1980: Serege Thion francia revizionista közzéteszi a „Verite historique ou verite politikque? („Történelmi igazság vagy politikai igazság?”) című, nagyon fontos könyvét a revizionizmusról és a Faurisson-ügyről.

1982: Faurisson: „Response a Pierre Vidal-Naquet” („Válasz Pierre Vidal-Naquet-nek”). Faurisson, a francia zsidó tudós, Pierre Vidal-Naquet tisztán érzelmi antirevizionista ömlengésére válaszolva, kimutatja, hogy a revizionizmus ellenségeinek nincsenek komoly érveik.

1983: Walter Senning német-amerikai revizionista közzéteszi a „The Dissolution of Eastern European Jewry” („A kelet-európai zsidóság felbomlása”) című művét, amely kizárólag zsidó és angolszász forrásokon alapul, és mindeddig a legkomolyabb vizsgálata a második világháború alatti zsidó népesség veszteségeinek. Sanning arra a következtetésre jut, hogy mintegy 1,3 millió zsidó halt meg a háború alatt, de ennek a veszteségnek kevesebb, mint a fele tulajdonítható a német politikának; a zsidó háborús áldozatok több mint a fele úgy halt meg, mint katona a fronton vagy a szovjet deportálások során.

1984: Terroristák felgyújtják Kaliforniában az Institute for Historical Review épületét.

1985: Az első Zündel-per a kanadai Torontóban. Ernst Zündel német állampolgárt a „Did Six million really die?” című Harwood-pamflet terjesztéséért állítják bíróság elé. Mivel Kanadában nincs anti-revizionista törvény, a bíróság egy homályos angol középkori törvényt alkalmaz, amely megtiltja „hamis hírek terjesztését”. Noha Zündelt 15 hónapi börtönre ítélik, a per katasztrófa a holocaust-sztori hívei számára, mivel különféle első osztályú szakértők adhatják elő érveiket a zsidók állítólagos megsemmisítése ellen. Zündel ügyvédje, Douglas Christie könyörtelen keresztkérdéseknek veti alá a vád két sztár-tanúját: Raul Hilberg professzort és az egykori auschwitzi foglyot, Rudolf Vrba-t. Hilberg reménytelenül hozzá nem értőnek mutatkozik, míg Vrba lelepleződik, mint arcátlan hazudozó.

1986: A „Rouqes affair” Franciaországban. Henri Roques közzéteszi doktori disszertációját a Gersteinjelentéséről. Kurt Gerstein SS tiszt „vallomásait” tekintették a legjobb bizonyítéknak a belzeci táborban lévő embergyilkoló gázkamrák létezése mellett. Roques kimutatja a disszertációjában, hogy ennek a jelentésnek nem kevesebb, mint hat változata van, és ezek mindegyike tele van képtelenségekkel. A média fékevesztett mocskolódó gyűlölet-kampányba kezd a nantes-i egyetem ellen, amely elfogadta Roques disszertációját. Zsidó szervezetek és Izrael tiltakozásait követően végül Roques-t megfosztották a doktori címétől. Svájcban Mariette Paschoud tanítónő, aki támogatta Roques-t, ►