Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

6. oldal

«lîîVAKÔfcî

2007. július

Prof. Robert Faurisson

A REVIZIONIZMUS JELENTŐSÉGE

A „holocaustnak”, illetve a „soahnak” a mítosza az alapja Izrael Állama létrehozásának 1947 1948-ban, és ez idővel ennek az államnak pajzsává és kardjává vált. E mítosznak és ártalmas következményeinek leküzdésére a történelmi revizionizmus adódik az egyedüli lehetséges eszköznek. A revizionizmus, mint ilyen a szegények és gyengék atomfegyvere e világ gazdag és hatalmas embereinek Nagy Hazugsága ellen. Anélkül, hogy bárkit is megölne, a revizionizmus képes volt alapjáig megsemmisíteni minden idők egyik legveszélyesebb történelmi hazugságát az európai zsidók ellen elkövetett állítólagos népirtásról (annak több milliónyi „túlélőivel”!) és az állítólagos hitleri gázkamrákról (amelyek a valóságban sohasem léteztek, sem Auschwitzban, sem sehol másutt!).

A második világháború befejezése után, 1945-től kezdve a nyugat-európai hatalmak látták, hogy a gyarmataik hamarosan elvesznek. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy pontosan ebben az időszakban keletkezett és kapott erőre paradox módon két különös jelenség. Mindkettő 1948-ban, a gyarmatok általános megszűnésének kellős közepén jött létre: Dél-Afrikában az apartheid intézményesülése, és a Közel-Keleten egy rasszista és gyarmatosító ország erőszakos létrehozása, amely magát „ Zsidó Államnak” nevezte, és ellátta magát egy „Zsidó Hadsereggel”.

A dél-afrikai apartheid olyan negatív reakciókat provokált az úgynevezett nemzetközi közösség részéről, hogy eltűnt a történelem színpadáról. De Izrael Állama a maga határai között fenntartotta magát Palesztina földjén, és ma jobban, mint valaha a nagy nyugati hatalmak pénzelik és látják el fegyverrel, elsősorban és legnagyobb mértékben Németország és az USA. Sőt atomhatalommá vált.

A gyarmatok világméretű megszűnése folyamatának közepén a Palesztina brutális gyarmatosításában rejlő visszásság könnyen megmagyarázható. A nyugati világ népei, a zsidó-cionista propagandagépezet által rászedve, engedték magukat meggyőzni, hogy a második világháború alatt Adolf Hitler megkísérelte kiirtani a zsidókat, mégpedig különösen kegyetlen, szisztematikus módon. Hitlernek a látszat szerint sikerült 6 millió ártatlan zsidót megölni, főleg a „gázkamráknak” nevezett kémiai mészárszékekben. Ezért az 1947-ben létrehozott ENSZ tagállamainak érvelése a következő volt:

1) a legutóbbi háborúban a németek egy előzmény nélküli mártíromságig terjedő csapást mértek az európai zsidókra;

2) ezért parancsolóan szükséges, hogy e közösség túlélőinek segítséget nyújtsanak; 3) ezeket az embereket minden lehetséges eszközzel kárpótolni kell; 4) kivételes szenvedésért kivételes jóvátétel jár: természetesen, nem szokás egy népnek egy másik nép országát akárcsak részlegesen is odaadni, de a zsidók számára, akik oly sokat szenvedtek, kivételt kell tenni, ... a palesztinok kárára. („ Miért nem az európai bűnözők kárára?” - tűnődött hangosan Arnold Toynbee, a

brit történész, aki maga is hitt a holocaustban.)

Általában tilos elrabolni más tulajdonát, tilos kiűzni erőszakosan egy népet a saját földjéről, e nép rabszolgává tételére törekedni, megtagadni a jogot a saját államához, egy hadsereghez, saját pénznemhez, diktálni annak jogrendszerét, bezárni és olyan börtönben tartani, amelynek a falai jóval magasabbak és félelmetesebbek, mint a „berlini fal”. Mindazonáltal ez az, amit a diaszpórában élő zsidók, dacolva a legalapvetőbb törvényekkel és jogokkal, 1948 óta tesznek. Figyelmen kívül hagyták az ENSZ-nek tett, arra vonatkozó összes ígéreteiket, hogy részben tiszteletben tartják a palesztinok jogait, és később semmisnek tekintették az ENSZ összes felhívását a rendezésre. Napjainkban a zsidók és a cionisták mindazt, aki fegyveresen ellenáll nekik, „terroristának” nevezik. Mindaz, aki az ő gyarmatosításuk ellen szót emel, „antiszemitának” van minősítve. Végül, mindaz, aki bebizonyítja, hogy a „holocaust”, illetve a „soah” valójában csupán mítosz, „ holocaust-tagadónak” nyilvánítják, akit a kétség ördögi szelleme ösztönöz.

„ Terrorista”, „ antiszemita”, „ holocaust-tagadó” - ezek a szavak Káin bélyegét nyomják az Önök homlokára. De a történész kötelessége utánajárni, meglátni, megközelíteni a realitást, amely e sértegetések mögött rejtőzik. És a kérdéses realitás az, hogy a zsidók és a cionisták hazudtak és továbbra is hazudnak. Az ő állítólagos „holocaustjuk” történelmi hazugság, amely rendkívül hasznot hajtó a számukra, és amelyet az ő szempontjukból minden áron védelmezni kell. Ezen égbekiáltó hazugság és szinte csillagászati méretű csalás fényében mind a palesztinokat kirabló és gyilkoló cionistáknak, mind a cionizmust pártoló és pénzelő diaszpóra-zsidóknak a tettei rendkívül súlyosak.

Hitler hatékonyan törekedett kiűzni a zsidókat Európából. Németország előtt számos más ország ezer éven át egészen a modern időkig óhajtotta kiűzni a zsidókat a maga területéről. Ennek a szinte egyetemes elutasításnak a motívumaival kapcsolatban Bemard Lazare Antiszemitizmus: története és okai című, 1984- ben megjelent könyvében összegzésként azt írta, hogy minden helyen és minden időben a zsidók saját magatartásának következménye volt, hogy a kezdetben szívesen látott zsidók hosszú távon a hazai nép türelmetlenségét és ellenük való lázadását váltották ki.

A háború előtt és alatt, és még 1945 áprilisában is Hitler és a nemzetiszocialista vezetők számos alkalommal nyilvánosan azt a javaslatot tették, hogy az angolszász szövetségesek vigyék el az európai zsidókat a saját országukba. „Ha Önök ezeket a zsidókat olyan csodálatosnak találják, mi ezeket Önöknek átadjuk. Miért haboznak?”- a nemzetiszocialisták értelemszerűen, világosan ezt mondták. Néhány ritka esettől eltekintve, a szövetségesek vagy hallgatással vagy elutasítóan válaszoltak, mivel tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy Hitler egyáltalán nem szándékozik kiirtani a zsidókat. Például dokumentatív bizonyítékunk van arra vonatkozólag, hogy a rangidős ellenséges tisztségviselők: Churchill, De Gaulle, Eisenhower, Sztálin, Benes és mások nem hitték el a gázkamrák fantasztikus meséjét. Ez magyarázza azt a tényt, hogy a háború alatt és után rádión keresztül sohasem beszéltek ezekről a bohózatba illő szörnyűségekről. Hitler csupán „ a zsidókérdés területi végső megoldását” akarta elérni. Az udvari történészek szisztematikusan kitörlik a számukra kellemtelen „területi” melléknevet; inkább azt választják, hogy csak egy „végső megoldásról” beszélnek, és e rossz mondatrövidítésnek köszönhetően hagyják, hogy az emberek úgy értsék: itt a zsidókérdésnek egy módszeres megsemmisítés általi megoldásáról volt szó! A valóságban Hitler azt akarta elérni, bogy a zsidók számára egy terület legyen fenntartva valahol Európán kívül, de nem Palesztinában.

Mindazonáltal, mivel gyakorlatilag lehetetlen volt néhány millió zsidótól megszabadulni, illetve számukra területet találni a háború alatt, elhatározta, hogy bizonyos számú zsidót (nem mindet!) koncentrációs táborokban, illetve munkatáborokba zár, azt remélve, hogy a „ zsidókérdés” megoldódik a háború befejezése után. A táborok vezetőinek és az orvosoknak az egészségügy és a higiénia területén kifejtett erőfeszítései ellenére félelmetes járványok pusztítottak a táborokban, különösen a tífusz. Meg kell mondani, hogy néhány nemzedéken át a tífusz helyhez kötötten gyakori volt a keleti zsidók között. A háború utolsó hónapjaiban, különösen az angolszász légitámadások és a szovjet csapatok folytonos betörései következtében Németország apokalipszisen ment keresztül, az ipar és közlekedés megbénulásával mindenkinek a sorsa jelentősen rosszabbodott. Amikor a szövetségesek felszabadították a táborokat, állhatatosan lefényképezték a halottakat és a haldoklókat, és a fényképeket terjesztették világszerte, míg maguknál tartották azokat a felvételeket, amelyek azokat az internáltakat mutatták, akik mindennek ellenére jó egészségnek örvendtek. Lefilmezték a krematóriumkemencéket, mintha a németek ezeket emberek meggyilkolására használták volna, holott ezek a kemencék holttestek elhamvasztására szolgáltak, lévén a hamvasztás egészségesebb és modernebb módszer, mint a temetés, különösen az olyan helyeken, ahol a járványok és fertőzések veszélye fennáll. A szövetségesek a fertőtlenítő gázkamrákat is bemutatták, mintha azok a foglyok meggyilkolására lettek volna alkalmazva, pedig azokat a valóságban a ruhák fertőtlenítésére használták, és így mindenki egészségét védték. Bemutatták a rovarirtó Zyklon-B kannáit is, mintha ezt a terméket emberek gyilkolására alkalmazták volna, holott ezzel tetveket (a tífusz hordozóit) irtották. Bemutattak haj-, cipő-, szemüveg- és ruhakötegeket, mintha ezek a tárgyak az elgázosított személyekhez tartoztak volna, holott közismert volt, hogy a háború alatt az egész blokád alá helyezett Európában, amikor

szinte mindenből hiány volt, minden lehetséges anyagot újra hasznosítottak, köztük az emberi hajat is, amelyet felhasználtak az akkori iparban. Ezért megszokott gyakorlat volt, hogy mind a táborokban, mind a táborokon kívül számos áruházat, illetve üzletet létesítettek, amelyekben a hatóságok megpróbálták újra hasznosítani mindezeket a tárgyakat és anyagokat. Más szóval, összegezve: azt a tevékenységet, amelybe Németország, mint modern állam azért kezdett, hogy megmentse az emberek életét és biztosítsa a túlélését egy katonai és gazdasági háborúban, a szövetséges hatalmak a maguk ügyes propagandájukkal úgy állították be, mint emberi lények megsemmisítésére irányuló tevékenységet. Ez a propaganda tudta, hogyan kell kiaknázni a régi babonákat, amelyek szerint az orvos, a kémikus és a tudós kéz a kézben járnak az ördöggel.

Ami Németországot illeti, teljesen tönkretett állapotban nem volt más lehetősége, mint az, hogy alávesse magát a győztesek akaratának. A Nürnbergi Perben és száz másik kirakatperben megakadályozták, hogy szabadon felhozzon érveket a maga védelmében, és minden hitelre méltó bizonyíték nélkül, minden hitelre méltó technikai és tudományos vizsgálat nélkül a győztesek kinyilvánították hihetetlen gaztettekben a bűnösségét. Németország meghajolt előttük, hatvan éven át bűnösként vádolta önmagát, vezetői és elitrétege nem szűnt meg az önostorozással, amelyet rámértek a nagy legyőzött népre. Németországnak nem volt más választása. Ha napjainkban valamikor egy magasabb rangú német tisztviselő hajlandó lenne kiállni és kinyilvánítani a holocaust hazugságát, a zsidók ezt követő lármája és a világsajtó méltatlankodása olyan mértéket öltene, hogy elrendelnék Németország bojkottját, a német részvények öszszeomlanának értékükben, és az ország a tömeges munkanélküliség és összeomlás felé tartana.

A revizionisták részletesen bebizonyították, hogy sohasem létezett, és nem is létezhetett olyan hitleri rendelkezés, amely a zsidók meggyilkolását megparancsolta volna. Bizonyítékaink vannak arra, hogy még a háború alatt is azokat a német katonákat vagy tiszteket, akik akár csak egyetlen zsidó férfi vagy nő meggyilkolásában bűnösök voltak, hadbíróság elé állították, halálra ítélték és agyonlőtték. Ez a tény természetesen nem jelenti azt, hogy az orvlövészek és partizánok ellen is küzdő német katonák a harc hevében ne lettek volna képesek túlkapások vagy erőszakoskodások elkövetésére polgári személyekkel szemben, a világ összes többi katonáihoz hasonlóan. De a nemzetiszocialista Németországban nem létezett semmi olyan parancs, direktíva vagy eligazítás, amely előírta volna bárki számára a zsidók meggyilkolását. Nem létezett semmilyen intézkedés egy szándékolt megsemmisítési tervezet végrehajtásának ellenőrzésére: nem volt ilyen költségvetés, nem volt olyan hivatal, illetve hivatalos személy, amelynek vagy akinek feladata lett volna egy ilyen politika kivitelezése.