Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-09-01 / 5. szám
2007. június «ITTVAKÖfct 9. oldal Tudós-Takács János A HOMOSZEXUALITÁS AZ ERKÖLCS MÉRLEGÉN Napjainkban a média a homoszexualitást elsősorban politikai kérdésként kezeli: a homoszexualitás megítélése szerint szokták jobboldalinak, vagy baloldalinak minősíteni azt, aki belenyúl a darázsfészekbe. Van, aki e kérdésben csupán jogi problémát lát, és mindent elkövet azért, hogy a homoszexuális személyeket, illetve párokat ugyanazon jogok illessék meg, mint a heteroszexuálisokat. Mások pedig orvosi esetként kezelik ugyanezeket, és azon vitatkoznak, hogy örökölt, vagy szerzett biológiai anomáliáról van-e szó velük kapcsolatban. Elöljáróban le kell szögeznünk, hogy a jelen cikk sem jogi, sem politikai, sem orvosi szempontból nem kíván foglalkozni a homoszexualitással, hanem kizárólag erkölcsi szempontból. Rögtön meg kell jegyeznünk, hogy az ’erkölcs’ szó latin megfelelőjének, a ’mos’ szónak (amiből a ’moralitás’ szó származik) kettős jelentése van: egyrészt szokást, másrészt mércét jelent, amelynek alapján eldönthető, hogy egy konkrét emberi cselekedet megfelel-e a természet adta céljának, vagyis, hogy jó-e. Mi az ’erkölcs’ szót az utóbbi értelemben használjuk, ugyanis annak ellenére, hogy az emberi szokások koronként változnak, az emberi természet és az emberi cselekedetek természet adta céljai minden időkben és mindenütt ugyanazok. Ezért van objektív mérce, amelynek alapján minden korban eldönthető, hogy egy bizonyos cselekvésforma, amelyet egy adott korban az emberi szokások alapján elfogadnak, erkölcsileg rossznak minősül, és fordítva: megeshet, hogy egy cselekvésforma erkölcsi szempontból jónak mondható, jóllehet ellenkezik az emberi szokásokkal. Még egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. Objektíve akkor jó erkölcsileg egy emberi cselekedet, ha megfelel a természet adta céljának. Szubjektíve pedig az a tett mondható erkölcsileg jónak, amelyet a cselekvő - lelkiismerete szerint - erkölcsileg jónak vél. Mi kizárólag objektív szempontból foglalkozunk a homoszexualitás erkölcsi megítélésével, és nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy szubjektív lelkiismeretük szerint bűnösök-e, vagy sem az egyes homoszexuális személyek. A vizsgált kérdésre csak annak megfontolásával adhatunk helyes választ, hogy mi a szexualitás természet adta célja. Egy cselekedet természet adta céljának azt nevezzük, amire az illető cselekedet elsődlegesen irányul, és amin keresztül ér el mindent. Nyilvánvaló, hogy minden cselekedetnek csakis egy természet adta célja lehet, hiszen a természet adta (elsődleges) tárgy, ami egyben cél, adja meg a cselekedet mivoltát (nemét = genus), ámde minden cselekedetnek csakis egy mivolta lehetséges. - Ebből következik, hogy a szexuális actusnak, illetve a szeretkezésnek is kizárólag egy elsődleges (természet adta) célja van. Egyesek azt állítják, hogy a szexualitás célja a fajfenntartás, illetve a gyermeknemzés. Ezt azonban képtelenségnek kell tartanunk az emberi szexualitással kapcsolatban. Az ember szexuális ösztöne ugyanis akkor is működik, amikor az adott konkrét körülmények szerint lehetetlen a gyermeknemzés (például a nő terhessége, idős kora, illetve a férfi, vagy a nő sterilitása miatt stb.). Az ösztön viszont az ember lényegéből folyó sajátosság. Lehetetlen tehát, hogy egy ösztönös cselekvésnek az legyen az elsődleges tárgya és egyben jellegadója, aminek az elérése bizonyos esetekben a dolgok természetéből következően lehetetlen. Mindebből az következik, hogy a szexuális actus, illetve a szeretkezés elsődleges tárgya és egyben természet adta célja - az ember biológiai felépítettségét és a testtől különböző, szellemi lelkét is figyelembe véve - egy férfi és egy nő lehető legtökéletesebb testi-lelki önátadása. Ez testi vonatkozásban a férfi és női nemi szervek anatómiai egymásra rendeltségéből következik, lelki vonatkozásban pedig a férfi és női psziché egymásra vonatkozó jellegéből. A mondottak erkölcsi következménye, hogy akkor és csak akkor jó erkölcsileg a szeretkezés, ha az elsődleges célja, természet adta rendeltetése nincs meghiúsítva, vagyis az egymásnak való lehető legtökéletesebb testi-lelki önátadás nem lehetetlen. Az olyan esetekben pedig, amikor ez a cél szükségképpen meghiúsul, a szeretkezés erkölcsileg rossz. Világos, hogy ez a természet adta cél homoszexuális actussal semmiképpen sem érhető el. Ebből következik, hogy a homoszexualitás természeténél fogva erkölcsileg rossz. Testi oldalról ez azonnal belátható: két férfinak, illetve két nőnek nincsenek egymáshoz rendelt, egymásnak megfelelő nemi szerveik, éppen ezért kell mesterséges módozatokat alkalmazniuk a homoszexuális partnereknek. De ugyanez lelki síkon is belátható: két férfi, illetve két nő - lényeges, strukturális pszichikai sajátságaikat tekintve - párhuzamos, és nem egymásra vonatkozó sajátosságokat mutatnak. Lelki egymásra vonatkozásuk pszichikai hiánya megmutatkozik a homoszexuális kapcsolatok általános instabil jellegében, aminek az a következménye, hogy egy homoszexuális személynek egymás után igen sok homoszexuális partnere van. (Ez az instabilitás heteroszexuális kapcsolatok esetében is előfordul, de ez nem a heteroszexualitás természetéből, tehát nem szükségszerűen következik be, nem minden esetet jellemez. A homoszexualitás említett hiányossága viszont a dolgok természetéből következő, vagyis szükségszerű okozat.) Mindez nem jelent természetesen ítéletet az egyes konkrét homoszexuális személyek szubjektív erkölcsösségéről. Ennek megítélése egyedül Isten számára lehetséges. Ám az objektív erkölcsi tisztánlátás érdekében feltétlenül szükséges az erkölcsi relativizmus elkerülése, ezért le kell szögeznünk, hogy a homoszexualitás erkölcsi megítélése nem lehet bizonyos korok szokásának, vagy esztétikai értékítéletének függvénye, hanem erre is érvényes, ami általában az erkölcsre: az erkölcsnek nincs múltja, jelene és jövője, mert az nem időleges, hanem örökérvényű létviszonyok (relationes essendi) velejárója! Mindezzel kapcsolatban még néhány közkeletű tévedésre rá kell mutatnunk. A homoszexualitás nem gyakorlati okok miatt rossz: nem azért rossz, mert nem járhat együtt gyermeknemzéssel; nem is a jelenleg fennálló AIDS-veszély teszi erkölcsileg rosszá magát a homoszexuális actust (az AIDS-fertőzöttséget eltitkoló homoszexuális személy felelőtlensége ettől független, különálló bűn). Az is téves felfogás, hogy „csak a fiatalkorúak homoszexuális megrontása a homoszexuális bűntett, a felnőttek a saját lakásukban azt csinálnak, amit akarnak”. Kétségtelen, hogy a fiatalkorú megrontása súlyosbítja a homoszexualitás erkölcsi rosszaságát, de elfogadhatatlan, hogy általában az erkölcs, és ezen belül a homoszexualitás magánügy lenne. Egy társadalom nem szűnhet meg mindent elkövetni, hogy elősegítse oktatással, példamutatással, propagandával minél több ember tisztánlátását! Szándékosan nem térünk ki a homoszexualitás valláserkölcsi megítélésére, mert az a célunk, hogy kimutassuk: az ember képes a természetes ész fényénél, a filozófiai etika határán belül, a keresztény hit felhasználása nélkül is - oly sok más erkölcsi következtetés mellett - arra, hogy objektív ítéletet mondjon a homoszexualitás erkölcsi vonatkozásairól. Nem mond ellent ezen megállapításunknak az, hogy nagynevű görög filozófusok is akadtak, akik a homoszexualitást magasabb rendűnek tekintették a heteroszexualitásnál. Annak megállapításánál, hogy mi igaz, és mi nem, nem az számít, hogy ki képvisel egy tételt, és ki hangoztatja az ellentételt, hanem az a döntő, hogy milyen érvvel támasztja alá, amit mond. A filozófiában, és azon belül a filozófiai etikában nem tekintélyre, hanem érvekre alapozódik a bizonyítás! Azzal áltathatja magát a homoszexuális ember, hogy ő „ a szexualitásnak ebben a formájában találja meg a boldogságát”. Ám a boldogság-ahogy Boethius mondja - „olyan állapot, amelyben minden jó együtt van”. A „ minden jóban” pedig a stabil lelki harmónia és általában a lelki stabilitás is benne foglaltatik. A test és a lélek harmóniáját nem adhatják meg természetellenes cselekedetek, és az ember véget nem érő boldogsága, végső célja csakis olyan cselekedetekkel érhető el, amelyek arra irányulnak, amire természetüknél fogva irányulniuk kell. Az erkölcs követése sohasem fosztja meg az embert az igazi, természet adta boldogságtól és élvezetektől, hanem az igazi boldogság biztosítója! Ismét hatalmas darabbal lett kisebb a magyarok országa. Most nem területet vesztettünk, hanem lelki nagyságot. A szittyaeszmék apostola BADINY JÓS FERENC nemes lelkét életének 98. esztendejében visszaadta Teremtőjének. A magyarok egén kialudt egy fény, múltba és jövőbe világító fáklya, elégve a magyar őstörténelem szolgálatában. Nem volt távoli csillag, mely hűvös fénnyel futja maga pályáját, hanem maga volt a fénylő, melegítő napsugár. Aki valamiképpen összeköttetésbe került vele, vagy aki olvasta őstörténelmi tanulmányait, az többé nem tudott szabadulni az igaz őstörténelem tudomány: a szkítahun-avar-magyar azonosság tudatától, az igazság varázsától. Egész élete a száműzetés keserves évtizedeiben a végtelen magyar hit, fajtánkért, a magyarságért vívott lankadatlan harc volt. Badiny Jós Ferencnek, a nemzetközi hírű sumerológusnak, a Buenos Aires-jezsuita egyetem tanárának a szittya-hun-avar-magyar életfolyamat összeötvöződésével kapcsolatos előadásai, tudományos ismertetései az emigrációban elsőként és azt követve mindenkor, Molnár Lajos elnök és Andrékovics Péter társelnök vezette Nagy Szittya Történelmi Világkongresszusokon történtek. Csodálatos esemény volt a harmadik kongresszusán (1990) BADINY JÓS FERENC Balról jobbra: Badiny Jós Ferenc, Matsumoto Hideo és Pólyák István Badiny Jós Ferenc és az Osaka-i orvosi egyetem japán professzorának Matsumoto Hideo találkozása, Pólyák István a Japán Magyar Kulturális Társaság elnökének az áldozatos közreműködésével. A Nagy Szittya Történelmi Kongresszusok következményeképpen siránkozott a Kádár-rendszerben a sajtó, hogy a Káldeától Ister-Gamig kiadott tanulmány és a Szittyakürt tudatformáló erőként jutott be a magyar köztudatba. És ezt igazolja, hogy 1989 óta gomba módjára szaporodtak az őstörténelem és a magyarságkutató csoportok és szervezetek ország szerte. Több ezer mérföld távolságból mélyen meghatva búcsúzunk. Badiny Jós Ferenc nincs többé közöttünk. Emlékét megőrizzük és hálás szívvel köszönjük meg a Magyarok Istenének mindazt a sok áldást és ajándékot, amit Badiny Jós Ferenc életén és tudományos munkásságán keresztül adott a jelen és a jövendő nemzedéknek. Feri Bátyánk! Most „Az egyedül megmaradt Ister-Gami oroszlán himnuszával „búcsúzunk, amit számunkra írtál és amelyet Ilonka Nemzetesasszony tolmácsolt a III. Nagy Szittya Történelmi Világkongresszus irodalmi estjén: „Tudom, hogy jó sokan, akik rám találtak Elvittek magukkal. - A lelkűkbe zártak. Velem díszítik fel az ős Igazságot, Mert egységben tartom a jó Magyarságot, így írja a Törvény, s ahol megjelennek, Ott feltámadnak mind az igaz jellemek, Akik úgy, mint egykor a Magyar acélkard, Erőben tartják meg a Magyar Védőkart, Megteremtik megint Nagy Magyarországot, Amit mi majd őrzünk - Égi Oroszlánok.” Major Tibor
