Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-09-01 / 5. szám

2. oldal «IÎÎVAK Öfct 2007. június ► diktáltak. Tartalmilag a szerződés leg­fontosabb rendelkezése a Kárpát-medence politikai feldarabolása. A területi döntés­sel az addig nemcsak földrajzilag, de poli­tikailag is egységes Kárpát-medencét hét részre vágták. A központi fekvésű síkság nagyobbik felét meghagyták Magyaror­szágnak, míg az ezt körülölelő, többnyire hegyes vidéket, valamint egyetlen tengeri kikötőt (Fiúmét) hat más állam között osz­tották fel. Számokban kifejezve, a Magyar­­országgal társult és a trianoni szerződéssel ugyancsak elcsatolt Horvátország nélkül a Kárpát-medence, vagyis a tulajdonképpe­ni Magyarország területe 282,855 négyzet­­kilométer volt. Ebből Magyarországnak maradt 92,963 négyzetkilométer, azaz az összterületnek 32,8%-a, a többi 67,2%-ot elrabolták. Magyarország, amely 1526-tól szabadsá­ga védelmében annyit küzdött a Habsburg birodalom ellen, 1918-1920-ban felelőssé tétetett ennek a birodalomnak évszázados bűneiért, népeket elnyomó politikájáért. Bocskay, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kos­suth szabadságharcai után, miként jutott abba a tragikus helyzetbe, hogy szinte egyedül kelljen elviselnie a büntetést, ame­lyet a Habsburg-monarchiára osztottak ki. így került Felvidék a csehszlovák féreg­nyúlvány, Bácska-Bánát a Jugoszláviának elkeresztelt etnik és geográfiai mozaik állam, Erdély a legszentebb magyar föld Románia uralma alá. Erkölcsileg a legsú­lyosabb kifogás alá Nyugat-Magyarország 4,026 négyzetkilométeres területének Ausztriához csatolása esik. Sóba a történe­lemfolyamán nem volt még precedens ar­ra, hogy két vállvetve egészen a szomorú végéig együtt harcoló szövetséges egyikének a másik testéből koncot dobtak volna oda. A világ-szabadkőművesség a világhábo­rú folyamán 1917 elején elérkezetnek látta az időt arra, hogy a jövő világtérképét meg­rajzolja az általa kidolgozott tervek szerint. Magyarország ebben a tervben nem várha­tott semmi jót. Tragikus, hogy az ország­ban, még olyan világos fők is, mint Tisza, Andrássy, Apponyi, ezer más dologban lát­tak. inkább államveszedelmet, mintsem a szabadkőm űvességben. Magyarországon így szabadon garázdálkodhatott, a legsze­mérmetlenebb nyíltsággal vehetett intéző részt a szarajevói trónörökös meggyilkolá­sában, valamint a háború megindításában. Egy ezer éves keresztény államiság veszte, s pusztulása adta meg ennek a vétkes mu­lasztásnak az árát. 1917 tavaszán Párizsban a szabad­­kőműves kongresszuson „a Nagy Oriens vezetősége, melyen az egyes államok fő­szabadkőművesei vettek részt, a legaprólé­kosabban kidolgozta a békeszerződéseket, az egyes államok határait, a győzteseknek juttatott koncokat, s a népszövetség terve­zetét. A párizsi világlap, a Temps, mely egyben a francia külügyminisztérium su­galmazott lapja is, leközölte ennek a szabadkőműves kongresszusnak a lefolyá­sát és határozatait, melyeknek reánk vo­natkozó része csaknem betűről-betűre eszerint került be a trianoni békesz­erződésbe.” (Dr. Somogyi István: A sza­badkőművesség igazi arca.) A megcsonkított Magyarország a világ­szabadkőművesség bűne! Magyarország felosztásán, szétdarabolásán a béketárgya­láson résztvevő ügynökeinek nem volt sza­bad változtatniuk. 1918. december 17-én az algíri szabadkőművesség teljes gyűlé­séről a Neue Züricher Nachrichten a következő tényeket közli: „Algír négy pá­holyának szabadkőműves testvérei teljes gyűlésükből testvéri hódolatukat, s meleg szerencsekívánataikat küldik kiváló test­vérüknek Wilsonnak ama szabadkőmű­­vesi tevékenységéhez, amelyet a háború­ban a népek szabadsága és joga érdekében kifejtett. ” Aulard testvér a szabadkőműves Le Pays-ben (1918. máj. 10.) arról tájékoz­tatott, hogy Wilson az egész háborúban, s a békeügyben, mint a nemzetközi szabad­kőművesség ügyvivője járt el. Wilson tevé­kenysége szerinte nem volt egyéb, mint a szabadkőművesi laicizmus diadalra segíté­se és egy népszövetség létesítése, amely az egyházat helyettesíthette. Sajnos, mi magyarok tudjuk, ma is min­den csontunkban érezzük, hogy mit jelent az, amikor egy amerikai elnök a szabadság és az igazság érvényesítését követeli a kis népek védelme érdekében. Érezzük, már megpróbáltuk, hiszen rajtunk próbálták ki legelőször Európában. A wilsoni békék következménye volt Kö­­zép-Európa atomizálása és ezen a terüle­ten a történelmi, politikai egyensúly meg­bomlása, a Benes és Masaryk által hirde­tett nemzetiségi elnyomást hangoztató ha­zugságok alapján. „Szép” teljesítmény volt ez, mert az évszázadok tapasztalatai alapján, okos és kiművelt agyú államfér­fiak életműveiből leszűrt alapigazságokat Masaryk és ügynökei 10 hónap alatt való­ban annyira kiforgatták mivoltukból, hogy Wilson elnök 1918 szeptemberében közöl­te Károly királlyal, bogy megváltoztatta nézetét, nem elégedhet meg a Monarchia népeinek önkormányzatával: a béke ára, Ausztria-Magyarország népeinek „önren­delkezésijoga”, ami a Monarchia felosztá­sát jelentette. A Népszövetség, ez az ugyancsak wilsoni eredetű remekmű, a trianoni békének ha­zugságait védelmezte húsz esztendőn ke­resztül. Az Egyesült Államok nyomban a párizsi békediktátumok után megbuktatta Wilsont, és nem törődött többé a megnyo­morított Közép-Európával. Az amerikai de­mokrácia mindig a béke és az úgynevezett emberi jogok jelszavaival fedezte a maga imperialista céljait és ugyanilyen hódítá­sait. Az Egyesült Államok kialakulását, ter­jeszkedésének útját, épp olyan véres hódí­tó háborúk jelzik, mint Angliáét, vagy Oroszországét. Texas, Kalifornia, vagy Új- Mexikó megszerzése, a maradék indián territóriumok könyörtelen bekebelezése, mind a „béke és az igazság” nevében tör­tént. Nem képez keresztrejtvényt napjaink szánalmas arculata sem. Az 1956-os Szabadságharcunkat köve­tően a magyarság lejáratására ötven éve tervszerűen folytatott cseh-román-szerb propaganda elvesztette hitelét. A nemzetkö­zi közvéleménynek a magyarsággal szem­beni kedvező alakulása új helyzet elé állí­totta a régi kisantant-koncepció elméleti és gyakorlati politikusait. Más utakat kellett ke­resniük a trianoni határok állandósítására. A kisantant politikusok és közírók ruga­nyosabb része felismerte, hogy a magyar­ság ellen szórt rágalmakból könnyen lehet bumeráng, mely saját politikájuk diszkredi­­tálásához vezethet. A gyűlölködő nyelv­­öltögetést baráti hanggal cserélték fel. Olyanok, kiknek soha sem volt egy jó sza­vuk a magyarsággal szemben, hirtelen a vele való összefogás és ennek természetes következményeként egy közép-európai konföderáció megvalósításának előnyeit hangoztatták. Az ajánlatok lényege ugyanis mindig va­lamilyen föderációs, vagy konföderációs elképzelés, de úgy, hogy az a jelenlegi ter­mészet - és népjogellenes határokat ne bolygassa. Ebből következik, hogy a javas­latok ugyanazt a célt szolgálták, amit eddig a szidalmak: a trianoni határok állandósí­tását. A különbség csak abban van, hogy korábban ezt durva rágalmakkal támasz­tották alá. Az 56-os szabadságharc után a változott idők kívánalmainak megfelelően az egymásra utalás és megértés sziréna­hangjaiba burkolják. A magyarság számá­ra a föderáció megoldást csak akkor hoz­hat, ha nem állandósítja közigazgatási határok formájában a több millió magyart kisebbségi sorban tartó trianoni határo­kat. Ezért, ha a Kárpát-medence egységé­hez valamilyen föderáció vezetne, úgy ez nem lehet államok konföderációja, hanem csakis a Kárpátokon belül élő népek poli­tikai határok nélküli, önkéntes „népföde­rációja” a medence közepén nyugvó súly­ponttal, annak minden irányba erőt sugár­zó, összefogó és védelmező vezetése mel­lett. Az évezredes birtoklás és a lakosság nem vitatható többségének akaratából fennállott magyar állam külső erőhatalom által történt erőszakos megcsonkítása olyan erkölcsi és jogellenes cselekmény volt, melyekre jogok nem alapíthatók. Jövőre szóló végleges rendezést célzó tárgyalások indulási alapja nem lehet egy jogellenes állapot, mint amilyen a trianoni „jogszerzés”Volt. Az ilyen állapotot az idő legfeljebb tartósíthatja, de ha az érdekeltek nem hagyják jóvá, úgy jogellenes marad mindvégig és kedvező alkalommal meg­­dönthető. Ezért a „magyar kormányok” által megkötött úgynevezett „alapszerző­dések” nemcsak jogellenesek, de hazaáru­lásnak is minősülnek. Az elszakított területek magyarságának helyzete a lehető legnehezebb. Nekik a kommunizmusból való szabadulás még nem jelent szabadságot, csak egy más for­májú elnyomást. Minden reményük a csonkaország magyarságában van. Joggal, mert ki segítse, ki értse meg őket, ki érezze át szenvedéseiket, ha nem a vér­testvér! Magyar állampolgárságot minden ma­gyarnak a Kárpát-medencében! HULLARABLÓK! 2007. május 2.-ra virradóra ismeretlen tettesek meggyalázták Kádár Jánosnak a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben található hi­valkodó síremlékét. A sírok márvány elő­lapját levették, a föld egy részét kihányták, a fémkoporsót kivágták és elvitték a neve­zett csontjainak nagy részét a koponyával együtt. A Kádár felesége hamvait tartalma­zó urnának is nyoma veszett. Az ország jó érzésű lakossága megdöb­benve és felháborodva vette tudomásul ezt a kannibalizmusra emlékeztető cseleke­detet. A rendőrség 2 millió forint jutalmat tű­zött ki a nyomravezetőknek. Kádár János koponyájának eltulajdoní­tása előtt egyetlen hasonló esetet ismert a magyar kriminológia. Gróf Tisza István 1918-ban vált merénylet áldozatává. Az egykori miniszterelnök koponyacsontját 1983-ban, azóta is ismeretlen elkövetők vitték el a család sírboltjából. Az ő földi ma­radványait „ természetesen” nem kereste a Kádáréhoz hasonló erőkkel a rendőrség. A különböző televíziós csatornákon rögtön megszólaltak a legilletékesebb sze­mélyek. Thürmer Gyula - Kádár egyik leg­nagyobb rajongója és követője többek kö­zött pompás újratemetést követelt, míg Moldova György már odáig merészkedett, hogy nyilvánosan helyeselte a Kádár nevé­hez fűződő akasztásokat. Szögezzük le, hogy minden értelmes emberrel egyetértésben, mi is a leghatáro­zottabban elítéljük a hullarablást, még ak­kor is, ha esetünkben egy tömeggyilkos földi maradványait gyalázták meg. Véle­ményünk szerint még egy tömeggyilkos­nak is kijár, hogy annak rendje és módja szerint eltemessék. Ez a keresztény erköl­­csiség, de akármilyen más erkölcsiség egyik alapvető követelménye. Mert még egy tömeggyilkosnak is voltak, vagy van­nak hozzátartozói, szülei, gyermekei, akik legtöbbször nem tehetnek arról, hogy az illető mivé fajult. Kádár János esetében ehhez talán csak azt fűznénk hozzá, hogy a Nemzeti Sírkert­ben található pompás emlékművével nem értünk egyet. Ott neki nincs semmi keres­nivalója. Talán engedélyezhetnék Thürmer Gyu­lának, hogy a nagy elődöt mondjuk a saját kertjében újratemethesse és reggelente nyugodtan hajbókolhatna a sír előtt. Ez senkit sem zavarna, sőt felőlünk még za­­rándokutakat is szervezhetne olyan elme­betegek számára, mint mondjuk Moldova György. Mindenki úgy szórakozik, ahogy tud. *** Jó hatvan évvel ezelőtt nem ismeretlen tettesek, hanem nagyon is jól ismert judeo­­bolsevista gonosztevők százával fojtogat­ták akasztófán, vagy lőtték homokzsákok­ra a nemzeti elkötelezettségű magyarság legjelesebb képviselőit, politikusokat, ka­tonákat, vagy egyszerű toliforgatókat. Utá­na pedig az éj leple alatt máig ismeretlen helyeken kaparták el áldozataikat, megva­lósítva ezzel az intézményesített hullarab­lás bűntényét. Csupán csak azért, mert az áldozatok meggyőződéses antibolsevisták voltak, és zavarták volna a „vörös paradi­csom” megvalósítását. Annakidején - ismert okokból - nem volt országos felháborodás és pénzjutal­mat sem tűztek ki a tettesek nyomraveze­tőinek. Mindenki ismerte őket. Ők lettek az ország új urai. Ma pedig általában az ő le­származottaik vezethetik (félre) továbbra is ezt az országot. Úgy élték le életüket emberek ezrei eb­ben az országban, hogy soha sem tudhat­ták meg, hova is kaparták el titokban hoz­zátartozóikat. Sőt, nem egy hozzátartozót, szülőt, feleséget, vagy gyermeket, akiknek az égvilágon semmi közük nem volt a po­litikához - csak úgy mellékesen - szintén évekre, vagy akár egy évtizedre átnevelő táborokba csuktak. Lutz Gizella például 12 börtönévvel fizetett azért, mert két hétig volt Szálasi Ferenc felesége. Lutz Gizellát nem érdekelte Szálasi politikai szerepe: az ő számára a nyilasok első embere egy fér­fi volt, akit szeretett. 21 éves fejjel ismerte meg, 39 évesen lett a felesége. 51 éves volt, amikor újra szabad lett, s elmehetett taka­rítónőnek. Számára 1945-ben megállt az idő, ami azután történt, arról jószerével nem vett tudomást. Alighanem ösztönösen így védekezett az ellen, amit a világ Szálasi helyett rajta kért számon. Magárahagyott, elesett öreg anyóka lett belőle, gyűlölt némber, akitől undorral fordultak el az em­berek. Mert feleség volt és mert 1991-ben bekövetkezett haláláig bátran hangoztatta: rajongásig szerette azt az embert, akit éle­te végéig is tiszta embernek tart. Az ’56 utáni megtorlás áldozatai már megkapták a végtisztességet, de mind a mai napig senki sem foglalkozott komo­lyan a kérdéssel, hogy 17 évvel az állítóla­gos rendszerváltás után talán illene már a második világháború utáni bosszúállás áldozatainak is - ha bűnösök voltak, ha nem - a minden embernek kijáró végtisz­tességet megadni. Nem díszsírhelyet köve­telünk. Csak el kellene végre temetni a ha­lottakat. Minden halottat. Hullarabló ország lettünk, és ezért nem csak az egykori gyilkosok felelősek, ha­nem a jelenlegi politikai elit is - beleértve természetesen a nemzeti oldal hangadóit -, mivel az ő leikükön is szárad, hogy ez az állapot még hatvan év után is fennáll. Kádár Jánossal együtt egyetlen judeo­­bolsevista gonosztevő se leljen addig vég­ső nyugalmat ebben a földben, amíg jelte­len sírokból temetetlen magyarok százai kérdezik: minket mikor fognak végre a minden embernek kijáró végtisztességgel eltemetni? Dobszay Károly

Next

/
Thumbnails
Contents