Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 2. szám
2007. március «lîîVAKÔfcî ameddig módomban van követni, törődjem vele.- Három perc igen rövid, mondta, ezért a jövőben összesűrített mondatokat közlök és lehetőleg ilyen válaszokat várok. Amit magával közlök, kedves, az mind üzenet lesz, de nemcsak az én híveimnek, hanem minden magyarnak, kérem tehát, jegyezzen meg minden szót! Azt üzenem, hogy az eljövendő nagy időkben mindenki kímélje magát minden bajtól, egymást megérteni igyekezzenek, kerüljenek minden olyan megnyilvánulást, amely nemzetünket egy taggal is szegényíthetné. Követőim vegyék le a zöld inget, a jelvényt, ha ezek viselése bajt okozhat számukra, ha kell, tagadjanak meg engem is, csak nekik bántódásuk ne legyen, meneküljenek minden bajtól! Milyen aggódó féltéssel kísérte követőinek sorsát és milyen szeretettel helyezte maga fölé minden magyar érdekét Szálasi Ferenc! Azután arra kért, tőlem telhetőén gondoskodjak azokról a foglyokról, akiknek szintén távol van hozzátartozójuk. A szomszéd ablaknál egy szánalmas külsejű zsidó fiú beszélgetett egy kívülálló, ugyanolyan szánalmas alakkal. Szálasi Ferenc utolsó szavainál ért oda, átnézett hozzánk, látta, tudta, hogy zöld ingben, egyenruhában Szálasi Ferenc áll mellette, s arra kérte Szálasi Ferencet, szóljon nekem, hogy a következő alkalommal vigyek be neki is valami élelmet. Szálasi Ferenc megértőén bólintott reá s kért, hogy legközelebb gondoljak erre a szerencsétlenre is, mert éhes és elhagyott ez is. Ezt a jelenetet is el kellett mondanom, mert ha kihagytam volna, elhallgattam volna Szálasi emberi nagyságának egy parányi részét. A salzburgi börtönben a napi élelem: reggel 2 deci barna víz volt és délben tíz deka kenyér, semmi egyéb! A foglyok súlya lassan a rendes súly alá esett 10,15, 20 kilogrammal. A városban élelmiszerhiány volt. Néha feketén lehetett venni kenyérjegyet, vagy kenyeret, kilogrammonként 100 márkáért. A foglyoknál található minden értéket elvittek a Himler-legények, összefogva a Schweinitzer-Keresztes- Kircher régi megbízható detektívjeivel, akik sportszerűen űzték a hozzátartozók kifosztását is. A város és környéke tele volt a különböző nemzetiségek menekültjeivel, az ellátás megszervezése még rendezetlen volt. Akik valahol dolgoztak már, kaptak élelmiszerjegyet ugyan, de amit abból kiadtak, ami élelem azon volt, alig volt több a semminél. Amíg tartott a szervezetben az otthonról hozott kalória- és vitaminmennyiség, tűrhetőbb volt a rabok helyzete is a börtönben, nem szenvedtek annyit az éhségtől, de amint ez fogyott, egyre kínosabb lett a fogság. Napi két deci barna víz és 10 deka kenyér hónapokon át... lassan emésztette a szervezet önmagát. Sorra jártam az elérhető távolságban lévő magyarokat, kértem, sírva könyörögtem, hogy az Isten szent nevében csak egyetlen kocka kenyérjegyet adjanak egy héten egyszer és csak egyetlen cigarettáról mondjanak le egy héten egyetlen alkalommal... azok részére, akik a börtönben szenvednek. A börtönben nincsenek pártvezérek, már csak szenvedő magyarok vannak... tehetetlen emberek, s mindegy, kinek a számára adnak, ígérem, eljuttatom neki. A visszaemlékezés hatása alatt alig bírjuk folytatni ezt az írást, még ebből a távlatból is annyira hatása alatt vagyunk annak a közönynek, amely bennünket fogadott. Nemrégiben az egyik ilyen közönyös ember, aki akkoriban úgy került, mint ahogy a bélpoklost szokás, viselkedését úgy akarta megmagyarázni, hogy engem a jobboldali emigráció egyik markáns egyénisége előtt azzal rágalmazott, hogy részt vettem a foglyok hazaszállításában. Nem haragszunk reá ezért, mert kicsinyes gyengeségből indult ki úgy az akkori, mint a velünk szembeni későbbi magatartása. - Az elmúlt évek, teletűzdelve az eseményekkel, még élénkebben állítják elénk azokat az arcokat a rács mögött, akik olyan elhagyatva, egyedül maradtak... A barátok, ha nem voltak osztályrésesek, nemcsak a börtön tájékát, de még a város környékét is kerülték. Úgy elhagyták vezéreiket a különböző pártok tagjai, mint amilyen készséggel igyekeztek közülük néhányan feljelenteni azokat, akikről valamit megtudtak... Hogyan segítették volna, hogyan adtak volna tehát a rabok részére valamit? Tudjuk, hogy sokan börtönökben, sokan hadifogoly táborokban, vagy másképpen voltak akadályozva abban, hogy együttérzésüket a foglyokkal valahogy kifejezésre juttathatták volna, de azt is tudjuk, milyen nagy volt a száma azoknak, akiket emberi gyöngeségük tartott vissza ettől. Azonban az évek múltával mennyien akadnak, akik a mártírok politikai örökségén marakodnak. - Szegény Imrédy Béla... szegény Endre László és sokan mások... de igazán egyedül voltak. Telt az idő. Egy alkalommal azzal fogadott Szálasi Ferenc, hogy közölték velük, kiadják őket a magyar kormánynak, mint háborús bűnösöket. Ezt mi, akik kint voltunk, mindannyian jóval előbb tudtuk már, hiszen a rádió több alkalommal és többféle nyelven bemondta, én azonban elhallgattam odabenn előttük. Most is azt feleltem Szálasi Ferenc szavaira, hogy ez nem valószínű, én majd felmegyek az amerikai Military Gouvemmentre és megérdeklődöm, hogy igaz-e. Helyeselte, azzal a megjegyzéssel, hogy ő tudja, hogy ez így lesz, minden körülmények között előbb vagy utóbb. Valóban megkérdeztem a Military Goevemmenten, hogy mi lesz a sorsa a magyar foglyoknak, mert hallottuk, hogy kiadni készülnek őket a magyar kormánynak. Illetékes tisztviselő azt mondta nekem, hogy az amerikai hatóságok nem akarják kiadni sem a magyarokat, sem a többieket, de a magyar kormány és a többi kormány követelik őket, s a Land Salzburg osztrák katonai parancsnoka is kéri a foglyok eltávolítását. Amerikai állítás szerint Bárdossyt, Szálasit, Imrédyt, Ruszkayt és másokat is, kihallgatásra kérik Nürnbergbe, ahol tanúként lesznek előállítva, s azután majd döntenek, mi legyen velük. Közölte velem a tisztviselő, hogy a magyar kormány részéről e pillanatban is két miniszter, valamint a magyar honvédelmi miniszter tartózkodik Salzburgban és napok óta követeli a tárgyalások alkalmával a magyar foglyokat. Amikor később egy rendkívüli engedély alapján folytatott beszélgetés során közöltem Szálasi Ferenccel, hogy esetleg kihallgatásra ugyan hazaviszik őket, de azután Nürnbergbe kerülnek ugyancsak kihallgatásra, s utána nem valószínű, hogy ismét kiadják a magyar kormánynak - keserű mosoly suhant át az arcán. Az éhségtől kifehéredett, kicserepesedett száj, a lélek tűzétől égő szem látszott csak a rács mögött. A szomszéd ablaknál Endre László beszélt a feleségével, a harmadik ablaknál pedig Imrédy Béla. Kérem, figyeljen - szólt Szálasi Ferenc-. minden szót figyeljen, amit most mondok és el ne feledje! Figyeltem, annyira figyeltem, hogy nem is éreztem magam körül a világot, csak őket láttam a három ablaknál. És beszélt Szálasi Ferenc. Mi, akik itt vagyunk, mind tudjuk, mi vár reánk. Kivégeznek bennünket otthon, mert a mai magyar kormány, ha egyszer bennünket megkap, többé el nem ereszt, csak a halál árán - mondta egyszerűen. Mi, akik itt vagyunk, krisztusi erkölcsökre emelkedettebb és nemzeti életet élő, becsületes társadalmat akartunk építeni. Az igazság elbukott, természetes következmény, hogy hordozóinak el kell tűnniük. Maga azonban túléli ezt az eseményt, ezért magára bízom üzenetem s tudom, átadja azt. Üzenem minden magyarnak, hogy legyen erős lélekben, bármit hozzon az idő, össze ne roppanjon, mert végül is mi győzünk... Az igazság a mi nevünkben, ha már mi nem is leszünk. Délkelet-Európában győz a magyarok igazsága. Ebben a tudatban vagyunk mi erősek itt bent és várjuk a további sorsunkat. Endre László nézett át hozzánk, az utolsó szavakat meghallva, s odaszólt hozzám. Igen, kérem, így van, ezt üzenem én is, követőimnek adja át mindazt, amit Szálasi Ferenc mondott. Az én nevemben is. A harmadik ablaknál Imrédy Béla hallotta meg Endre László üzenetét, s ő is átszólt hozzánk.- Üzenem minden magyarnak -mondta Imrédy Béla -, hogy minden párt fölött áll a nemzet, ezt tartsa szem előtt minden igaz magyar. Szegény Imrédy Béla falhoz támaszkodva beszélt, a lábán már alig tudott vánszorogni, 40 kg volt akkor a sok éhezéstől. Szálasi Ferenc folytatta.- Örömmel vettem tudomásul, amit tegnap az angolszászok itt közöltek velem, egy kihallgatás után, hogy Budapest védelme, a mi harcunk tette lehetővé, hogy az orosz haderő a mai helyén áll, s az angolszászok kedvezőbb pozíciót foglalhattak el Európában. Elégtétel ez nekem a sok kiömlött magyar vérért. Itt még valamit közölt velem az előző kihallgatásról, amelynek feljegyzése ma még korai volna. Aztán azt kérem közölni majd, ha ennek az ideje elérkezik, hogy az új honfoglalás után olyan államformát alkossanak, ahol a dolgozó rétegek egymás mellett lesznek, egymást kölcsönösen megértik és támogatják, megbecsülik. A szavak alatt éreztem, hogy csendesen csordul a könny szemeimből, s folyik végig arcomon, be a ruhám gallérjába. Amit éreztem, leírni nem tudom. 1945. szeptember 15-e volt ezen a napon. Emlékeztem 1940. szeptember 17-re, amikor a szegedi börtönből szabadult. Azon reményemnek adtam kifejezést, hogy innen is olyan szerencsés körülmények között szabadul az összes magyarral.- Nem, kedves - mondta Szálasi Ferenc -, nem szabadulunk akkor sem, ha egyszer kiadnak bennünket. A mai magyar kormány börtönéből a mi utunk az Úristen trónusa elé visz majd, ahol leborulva kérjük magyar népünk szabadságát és boldogságát. Valamit még akart mondani, de elvitték őrei. Nem tudom, meddig álltam ott, nézve az irányt, amerre elment, és szememből egyre folyt a könny. Arra ébredtem, hogy egy börtönőr durván arrébb rántott a rácstól, mondván, hogy másnak is kell a hely. Legközelebbi alkalommal, amikor kerestem őt, már nem volt a salzburgi börtönben, többedmagával kivitték a várostól pár kilométerre fekvő Glasenbachba, a Camp Marcusba. Itt már nem lehetett szó a rabok látogatásáról, vagy gondoskodásukról. Magas szögesdrótkerítés, villanyárammal töltve vette körül a büntetőtábort lőtomyokkal, amelyekből az őrség cél nélkül és ész nélkül nem egyszer lövöldözött arra is, aki véletlenül került közelükbe. Kis idő múlva hazavitték a magyar „háborús bűnösöket”. A többi eseményről már csak rádióból értesültünk, készüléken keresztül hallottuk utoljára a Legigazabb Magyar szavait. Alig ismertünk hangjára. Ma már az egész világ előtt ismeretes az a módszer, ahogy a kommunista börtönben Mindszenty hercegprímást is megkínozták. Úgy a Mindszenty-perből, mint az azóta otthonról kiszökött magyaroktól tudjuk, hogy Szálasi Ferenc, Bárdossy László, Imrédy Béla, Kassai Ferenc és mind, akiket hazavittek - az összes magyar mártír - átesett a szörnyű kínzások sokaságán. S történt mindez a „magyar nép nevében”! Szálasi Ferenc az utolsó szó jogán elmondott beszédében megkövette a magyar nemzetet azok nevében, akik megbántották- és Szálasi Ferenc nevében tette ezt. Akik felette bíráskodtak, azok közül sok ma már közöttünk él az emigrációban és félve vigyáz arra, hogy a Nagy Mártír neve tisztán ne ragyoghasson az utókor előtt, nehogy szörnyű bűnükre fény derüljön. Szálasi Ferenc hős volt egy életen át — a mártírhalálig. Porai ma még jeltelen sírban nyugszanak, de az elnyomott nemzet kegyelettel veszi körül, emléke pedig minden becsületes magyar lelkében kitörölhetetlenül és örökké él. Magyarok Istene, adj csöndes pihenést testének, poraiból — a hősök és mártírok poraiból - pedig adj új ezer évet Nemzetünknek! 0951. április-május )
