Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 2. szám
2007. március 4. oldal «lîîVAKÔfcî ►Társaimra néztem, majd újra Kassai arcára. Színtelenre vált arcok, s üres, léleknélküli szemek néztek reám vissza, éreztem, hogy magam is így nézek. Mindannyian tudtuk, hogy itt nagyobb történt, sokkal jelentősebb, mint az, hogy megszűnt egy kormány. Itt nemcsak egy kormány szűnt meg, nemcsak egy rendszer tűnt el, hanem elbukott egy nemzet, amelyet nemcsak külső ellenség, de belső árulás is taszított a katasztrófa felé. Hiába volt a tengernyi véráldozat. Kassai miniszter hosszú szünet után azt mondta a jelenlévő osztályvezetőnek, hogy hagyjon magunkra bennünket, mert velünk van valami közölnivalója. így is történt. Ezért hangsúlyozom, hogy a Bécsi Naplóban 1947 áprilisában megjelent szánalmas riport nem egyéb, egy nyomorult szellemi törpe elmeállapotának bizonyítványánál. Amikor az osztályvezető eltávozott, Kassai közölte velünk azt az álláspontot, amelyet úgy terjesztett elő Veesenmayer, hogy az a németek álláspontja és amely szerint az egyetlen és leghelyesebb megoldás, ha a magyar kormány tagjai, valamint a hadsereg vezetői azonnal jelentkeznek az amerikai megszállók katonai parancsnokságán. Más megoldás nincs, de nem is lehet, a háborút elvesztettük, a harc megszűnt, tehát többé nem vagyunk ellenfelek, hanem legyőzőitek. Ez nem kellemes állapot, de tudomásul kell venni - ismételte Kassai a német követ megállapítását. Mint Kassai mondta, a német követ külön hangsúlyozta, hogy a német vezetőség szerint maximum hat heti internálás következik majd, mialatt a dolgok rendeződnek, s azután mindenki hazamehet. Amikor Kassai miniszter a német követ előterjesztését velünk közölte, valami kimondhatatlan mosoly ült az arcán, hangja nagyon mélyről jött és igen fáradt volt. Szemét végigjáratta a rettentő romokon, amelyek szélén ültünk. Lábunk előtt futott a Salzach; vizét nem lehetett látni a beledobált katonakönyvektől, amelyektől gazdáik így akartak szabadulni. Szegény osztrák hősi halottakat így tagadták meg élő bajtársaik. Mi néztük, néztük némán a vizet és az elkövetkezhetőket latolgattuk magunkban. Kassai tompán, akadozva tovább beszélt: Veesenmayer azt is mondta, hogy mi magyarok, mindig hősök, bátrak és vitézek voltunk, tudja, hogy most sem futamodunk meg, hanem kiállunk nyíltan, jelentkezünk az amerikai katonai parancsnokságon, hiszen minden háború végén így szokott ez lenni, a legyőzött jelentkezik a győztesnél.- Hát mondjátok, nézett ránk Kassai - olyan háború volt ez, mint a többi? Nem! Mert egy rendes háború után nem szokták a katonakönyveket eldobálni... Itt valami sokkal több történt... Ez nem nemzetek harca volt, hanem világnézeteké... Itt nincs vége azzal, hogy a harc megszűnt.- Mit akar tenni ezek után a kormány és a Nemzetvezető - kérdeztem én.- A Magyar Királyi Kormány és a Nemzetvezető magáévá tette a német követ előterjesztését, mondta Kassai, a kormány tagjai mindannyian jelentkeznek a megszállók katonai parancsnokságán. Én és Kovarc Emil azonban úgy érezzük, hogy nem egészen világos az út, amelyet Veesenmayer elénk mutatott, ezért mi, Kovarc Emil és én, gondolkodási időt kértünk a Nemzetvezetőtől holnapig. Mindannyiunk előtt ismeretes, hogy Kovarc Emil útját más formában írta elő a Sors a mártírhalál felé, Kassai Ferenc azonban követte Szálasi Ferencet azon az úton, amelyen eddig is együtt jöttek, abban a reményben, hogy az út elvezet a halálosan szeretett Nemzet minden dolgozójának felemeléséhez, boldog és megelégedett néptömegek tiszta, krisztusi erkölcsön nyugvó, a Szentkorona tanát kiteljesítő, a magyar alkotmányt szentesítő Nagy-Magyarországig. Másnapra Kassai Ferenc újra találkozni kívánt velem, hangsúlyozván, hogy szükségesnek véli néhány jegyzet készítését, az államtitkárt és a miniszteri osztály-főnököt szintén kérte, hogy legyenek ezen a helyen. (E másnapi esemény leírása Kassai Ferencről szóló emlékezéseim anyagát képezi.) Szálasi Ferenccel nem találkoztam Salzburgban egyetlen alkalommal sem, - amíg szabad volt. Kassaitól tudom, hogy többször jelentkezni akartak együttesen a megszálló katonai parancsnokságnál, majd külön-külön is. A katonai parancsnokság előtt olyan hosszú sorok álltak jelentkezésre - magam is több ízben láttam szemeimmel, amikor odakísértem Kassait -, hogy napok múltak el, amíg a kapun bejuthattak. Himler Márton OSS-vezető, aki mikor visszatért a „nagy munka” után Amerikába és a New York-i Magyar Népszavában színes riportban emlékezett a magyar háborús bűnösök összeszedésének „rettentő nagy munkájáról”, többek között azt is írta: „...mint a patkányok, úgy pislogtak a magyar háborús bűnösök, mikor ő előszedte azokat nagy nehezen a jól elkészített búvóhelyről”. Úgy hazudott, hogy annak meghatározásához kicsi a mi véges elménk. Mert nem előszedték őket, hanem ők maguk mentek jelentkezni, ugyanúgy, mint a horvátok, románok, szlovákok, ukránok és más nemzetek ott lévő vezetői, még Vlassow is! Amikor végre sor került a magyar jelentkezőkre, a parancsnokságon felvették adataikat, pontos címüket, és azt mondták a jelentkezőknek, menjenek csak haza nyugodtan, majd ha szükség lesz rájuk, felkeresik őket. Ilyen előzmények után mindenki hazatért ideiglenes lakásába. Kb. két hét telt el. Én közben a salzburgi „Europa Hotel” lágerlakója lettem. A város képe nem változott lényegében semmit, csak az mutatta az amerikaiak jelenlétét, hogy este tíztől reggel ötig nem volt szabad az utcán járni. Szálasi Ferenc Mattsee-ben lakott, vele volt legszűkebb köre, édesanyja és húga Bajorban rekedtek. Kassai Ferenc felesége és öccse családjával Elixhausenben, egy szénapajtában lakott és ezen a környéken tartózkodott valahol dr. Kemény Zoltán miniszteri osztályfőnök is, a hűséges bajtárs és hűséges barát, hogy mindig kéznél legyen, ha Kassai valamit akar. Dr. Kerekes Béla Aigenben ugyancsak szénapajtában lakott feleségével és leányával. Miután az Európa-lágerben cirka 3000 magyar volt együtt, szinte naponta meglátogatott bennünket dr. Vájná Gábor miniszter, Kassai Ferenc, Endre László és többen a kormány tagjai közül. Egy napon ide a lágerbe kérte találkozóra Kassai Ferenc Kerekes államtitkárt. A találkozóra Kerekes Béla megérkezett, de Kassait hiába vártuk. Egyre izgatottabban vártunk. Nem jött. Amint az utat kémleltem, ahonnan érkeznie kellett volna, egy kisírt szemű, ólomszín arcú asszony jött felém. Mikor hozzám ért, és kérdezte, itt van-e az ura? Mondottam, nincs, mostanában nem is láttam. Rám nézett vértelen arccal, s hangtalanul a vállamra borult...- Ha te nem tudsz róla, ha ti nem tudtok róla, akkor igaz a hír, mondta fuldokolva, megérkezett az a hatóság, amely összeszedi és letartóztatja a magyar kormány és a hadsereg vezetőit. Feketehalmi Czeidlerné volt. Férjét ezen az éjszakán valóban elvitték Himler Márton legényei, azon hatóság tagjai, amelyről azóta kiderült, hogy félrevezette még a katonai parancsnokságot is. Ők nem voltak egyebek, mint a magyarországi kommunista kormánnyal adásvételi szerződést kötő, hitvány pénzért emberi életet szállító hiéna-társaság, Himler Márton és bandája! Mindannyiunkat megdöbbentett Feketehalminé közlése. Már éreztük az összefüggést Kassai késése és e közlés között. Pár perc múlva Kassai Ferencné közeledett az úton, dr. Kemény Zoltánnal. Szomorúak, letörtek voltak.- Elvitték az uramat az éjjel, - mondta Kassainé.- Szálasi Ferencet, a Nemzetvezetőt az éjjel szintén elvitték, ismeretlen helyre - közölte velünk dr. Kemény. Dermesztő csend lett, s a rettentő csendben innen is, onnan is síró asszonyok vánszorogtak elő, némelyik gyermekeket vezetve kézen, senki nem kérdezett tőlük semmit, mindannyian tudtuk, mi is, ők is, hogy mindenki tudja a döbbenetes fejleményt... Azt az időt, ami a nagy tragédiától idáig vezetett, bátran a magyar nemzet Nagypéntekének nevezhetjük, Pilátusaival, Júdásaival együtt, akiknek közreműködésével reánk zuhant a Nagyszombat fájdalmas és reménytelen sötétsége, mély gyásza. Ebben a mély, gyászos sötétségben még ma is bűnös árnyak ólálkodnak, és továbbkötözik azokat a szálakat, amelyek a nemzeti újjáéledést megakadályozzák, s a Magyar Igazság győzelmét késleltetik. Az aléltságot bennem a gyors cselekvési vágy váltotta fel. Tenni, cselekedni valamit érdekükben, amíg lehet, hiszen talán soron következem én is. - Később sorra is kerültem, de szabadon bocsátottak ez alkalommal. - Felszaladtam az amerikai katonai parancsnokságra érdeklődni, mi van a mi fiainkkal, mindegy ki az, mi a neve, csak adjanak felvilágosítást minden magyarról, akiről tudnak. Elutasítottak mondván, hogy ez az ügy nem tartozik a katonai parancsnokság hatáskörébe. Külön szerv intézi a dolgokat, neve: OSS. Címét nem tudják. Nem baj, ha nincs cím, gyerünk gyorsan utána érdeklődni. Meg kell találni. Utunk során dr. Kemény Zoltánnal találkoztunk, akit eddig még nem fogtak el.-Maga hová rohan?- kérdezte dr. Kemény. A magyar foglyokat keresem - feleltem -, nem találom őket sehol; és maga mit keres, kit keres? - kérdeztem viszont. Én is őket - felelte Kemény Zoltán - velük akarok lenni, nem tudok nélkülük bolyongani. Én megtalálom őket egészen bizonyos, és velük is maradok, együtt üljük le az internálást, azután együtt megyünk haza... no, Isten áldja, a viszontlátásra - búcsúzott dr. Kemény Zoltán és mosolyogva otthagyott. Nem tudom, hol sikerült megtalálnia a magyarokat, nekem akkor nem sikerült nyomukra akadnom, csak jóval később. Kemény Zoltán azonban valóban bekerült a bajtársaihoz a börtönbe. S azt a dr. Kemény Zoltánt, aki végigharcolta a keleti arcvonalat Sztálingrádig, aki túlélte a kiütéses tífuszokat, aki nem bírta a szabadságot bajtársai nélkül, agyonverték Salzburg és Augsburg között Himler Márton hóhéri parancsára a végrehajtói - mint később Szálasi Ferenc ezt velem közölte. Zoltán, mielőttünk te is együtt menetelsz a Hadak útján a mártírokkal. Pihenj, te drága, jó fiú! Pár hét múlva derült ki, hogy amikor Himlerék befejezték munkájukat, összeszedték mindazokat, akiknek nevét és címét a katonai parancsnokság által felvett jegyzőkönyvekből megtudták. A magyar, német, osztrák és más nemzetiségű foglyokat átvitték Augsburgba. Itt voltak kb. három hétig, amely idő alatt több ízben kihallgatták őket, majd kiválogatták a németeket, a más nemzetiségűeket pedig visszahozták Salzburgba, a Landesgericht börtönébe. Én akkor már dolgozni jártam este 6.30- tól éjjel 12.30-ig egy amerikai katonai klubba, ahol négyen voltunk alkalmazva magyarok. Véletlenül ugyanis felfedezte lágerünket egy amerikai magyar katona, akit, bár már Amerikában született, szülei magyarnak, magyar érzéssel telve neveltek. Ez a magyar fiú harminc embert vitt be közülünk a kompániához dolgozni. Szerencsések voltunk, mert a láger ama lakóit, akik nem kaptak munkát, kiszállították Glasenbachba, ahonnan vagonokba terelve, útnak indították őket haza, anélkül, hogy megkérdezték volna tőlük, akarnak-e hazamenni, avagy sem. Mint később hallottuk, ezt a szerelvényt orosz sortűz fogadta a magyar határon. A láger megszűnt, s mi, akik lakói voltunk, és dolgozni jártunk, mindannyian elhelyezkedtünk osztrák családoknál. Én másodmagammal kaptam egy szobát annál a családnál, akiről emlékezésem elején írtam A foglyok sorsáról ebben az időben semmit sem tudtunk. Egy napon megkeresett egy férfi, akit sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Levelet adott át, amely nevemre szólt cím nélkül. Megismertem az írást, Omelka Ferenctől jött a levél, arról értesített, hogy mindannyian itt vannak a salzburgi Landesgericht börtönében, éheznek rettentően, és fáznak... „A többit te már tudod”, fejezte be rövid üzenetét Omelka. Az illetőt, aki a levelet hozta, szó nélkül faképnél hagytam a szobában, s rohantam a börtön irodájába. Itt közölték velem, hogy csak hétfőn, szerdán és pénteken van látogatás, reggel kilenctől tizenegyig, és délután háromtól négyig. A látogatás ábécé sorrendben történik, így akit keresek, a kezdőbetűjének sorrendi napján látogathatom. Magyarok Istene! Nekem minden látogatási napra jutott az ábécé szerint is nem is egy látogatás. Szálasi Ferenc látogatása pénteki napra esett. Csak rokon kaphatott engedélyt a három perces beszélgetéshez. A körülmények kényszerítettek hazudni, Szálasi Ferenc tehát a nagybátyám lett. Volt néhány unokabátyám, keresztapám, bérmaapám, mostohaapám, stb. Végül is a tisztviselő fejét csóválva kijelentette: „Milyen szerencse, hogy ilyen népes család, amelynek nagy része a börtönben ül, nem sok van a világon.” Az illető talán mosolyt várt a megjegyzésre, azonban nekünk, akik együtt voltunk a szobában hozzátartozók, mindannyiunknak kicsordult a könny a szemünkből. Végre megkaptam a beszélgetési engedélyt Szálasi Ferenchez. Három perc, semmi több. A vasajtónál, amely a fogadószobába vezető kis folyosóra nyílt, egy erélyes, durva alkalmazott állt. Beengedett, becsapta mögöttem az ajtót. A kis folyosón egy foglár jött velem szembe. Megkérdezte, van-e nálam élelem, mert tilos bevinni, annyit vihetek csak be, amit három perces beszélgetés alatt elfogyaszt a rab. Mutattam neki, hogy milyen csomag van nálam, összesen két és fél kiló, és az ő számára cigaretta. A foglár szétnézett, nem látja-e valaki, s azután elvette tőlem a csomagot mondván, hogy ezt ő majd beadja a cellába. Mint később megtudtam, az utolsó grammig mindent pontosan beadott mindenkinek, hacsak a vasajtónál álló durva tisztviselő már a bejövetelkor el nem kobozta. A fogadószobában, a börtön folyosója felől három vasrosta-szerű ablak volt. Egyszerre három személlyel lehetett beszélni. Nyílt az ajtó a börtön folyosója felől, és a rács mögött előttem állt Szálasi Ferenc. Olyan természetesen, olyan nyugodtan állt a vasrács mögött, Isten tudja, milyen jövő előtt, mintha nem is rács mögött volna, hanem odahaza fogadna engem vendégül a házában.- Hol van az édesanyám, és a szeretteim? - kérdezte első pillanatban.- A nagyasszony Bajorországban rekedt, mondtam, a család Mattseeben maradt részét pedig hazaszállították kényszerrel - feleltem. Megköszönte a felvilágosítást, s arra kért, hogy ezek után, amennyiben módomban van, gondoskodjam róla hetenként, tisztasági csomag stb. formájában. S azt kérte, hogy ha innen ismét elvinnék valahová,
