Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-03-01 / 2. szám
2007. március «ITTVAKÖfct 3. oldal Dobszay Károly: PETŐFI VISSZATÉR! Újra itt a március és már napok óta csak Utassy József remek versének sorai vibrálnak a fejemben: „ Én szemfedőlapod lerántom, Kelj fel és járj Petőfi Sándor! Zúg Március, záporos fény ver, Suhog a zászlós tűz a vérben. Hüvelyét veszti, borong a kardlap, Úgy kelj föl most, mint forradalmad! Szedd össze csontjaid, barátom! Lopnak a bőség kosarából. A jognak asztalánál lopnak Népek nevében! S te halott vagy?! Holnap a szellem napvilágát Robbantják ránk a hétszer gyávák. Talpra! Petőfi! Sírodat rázom. Szólj még egyszer a Szabadságról!” Hát, igen. Március van újra és a legnagyobb bajunk, hogy nincs egy új Petőfi Sándorunk. Mert - hála legújabb jótevőinknek - ma is forradalmi hangulat van a levegőben. Ugyanúgy, mint azon a 159 évvel ezelőtti csodálatos márciuson. De most nincs, aki végre lángra lobbantaná a már hegyekké nőtt jogos harag szunnyadó parazsát. Mert nem sok minden változott azóta. Most is idegen akarat érvényesül ebben a hazának már alig nevezhető országban, ahol jelenleg egy köztörvényes bűnöző, egy hétpróbás tolvaj és hazudozó ülhet abban a székben, amelyben valamikor a vértanú Batthyány Lajos ült, vagy később a gáládul meggyilkolt Tisza István, majd Gömbös Gyula és a legújabbkori magyar mártírok Imrédy Bélától Bárdossy Lászlón keresztül egészen Szálasi Ferencig. És ez a „miniszterelnök” most a The Times-mk, a vezető londoni napilapnak adott interjújában azon sopánkodik, hogy a tavaly őszi események óta soha nem látott antiszemitizmus van Magyarországon. És a szegény - véletlenül éppen zsidószármazású - kedves felesége (aki ráadásul még őskommunista családból is származik!) félni kezdett, mert a napokban valaki egy antiszemita röplapot nyomott a kezébe. (Hogy a francba van az, hogy Magyarhonban véletlenül mindig csak zsidók ülnek a húsosfazék mellett az utóbbi évtizedekben, vagy legalább egy zsidószármazású feleség kell a dologhoz? Bár elnézve a miniszterelnök arcélét, valószínű, hogy őt sem Turán-ból szalasztották.) Igaza van Gyurcsány Ferencnek: valóban nő az antiszemitizmus. És minden olyan nappal, ahol még ő marad a miniszterelnök, ez az antiszemitizmus csak tovább fog növekedni. Mert ha még nem vette volna észre, ő egymaga több antiszemitát termelt ebben az országban, mint az összes szélsőjobboldali propaganda együttvéve. Azon túl, hogy egy nyakunkra ültetett nemzetidegen kisebbség az országot már végső nyomorba döntötte, ennek a kormánynak most éppen az a legfőbb gondja, hogy miképpen tegye lehetővé a 14. életévüket betöltött gyermekekről készíthető pornográf felvételeket. Persze, csak a saját beleegyezésükkel és a szülők vagy rokonok kizárásával. Elvégre szabadság van, vagy mifene? Ébredj, Petőfi Sándor! Ha lenne egy Petőfink, akkor ez a pedofil bűnszövetkezet úgy szaladna a világ négy égtája felé, mint annak idején Jelasics, a gyáva. Igaza van Gyurcsány Ferencnek! Egyre csak nő az antiszemitizmus Magyarországon. De vajon mitől? Talán a márciusi levegőtől? És akkor egy Tom Lantos nevű - hála Istennek Amerikába szakadt - egykori „hazánkfia”, aki foglalkozását tekintve természetesen szintén holocausttúlélő, azon búsong, hogy egyesek el akarják távolítatni a főváros szégyenének számító szovjet emlékművet és védelmébe veszi a dicsőséges vörös hadsereg katonáit, akik őt annak idején úgymond felszabadították. Arról persze nem beszél, hogy ezek a hős felszabadítók több százezer magyar életét megnyomorították, több tízezer magyar anyát, nőt és lányt meggyaláztak. És arról sem ejt egy szót sem, hogy ezt követően ezek a jól ismert felszabadítottak itt olyan purim ünnepet tartottak évekig, hogy a magyarságnak még mindig megborsózik a háta, ha csak rá gondol. Talpra, Petőfi Sándor! Nő az antiszemitizmus és ha ez így megy tovább, akkor nemsokára a mezőn kérődző bárgyú tehenek is meggyőződéses antiszemitákká válnak. Lenne egy tanácsom a miniszterelnök úr részére: csomagoljon a kedves zsidószármazású feleségével és egész pereputtyával, és sürgősen települjenek haza a tejjel-mézzel kecsegtető ígéret földjére. Addig, amíg tehetik. Mert van egy olyan érzésem, hogy ezt a gyalázatot már Petőfi sem nézheti tovább és - ha csak néhány napra is - de visszalátogat úgy március közepe táján. Ott lesz ő is valahol a Kossuth-tér környékén a tömegben és egy korbács lesz a kezében. Mint Jézusnak, mielőtt kikergette a kufárokat a templomból. És ha ő ott lesz, akkor nem csak néhány százan vagy ezren, hanem százezrek fognak figyelni a szavára. És ha ez a pünkösdi királyságától elvakult hatalom netán újra úgy gondolná, hogy gumilövedékekkel vagy vízágyúkkal lövi, netán viperával simogatja a nemzeti ünnepét tartó magyarságot, akkor Jehova irgalmazzon nekik. M. Katonka Mária MIT ÜZENT A BÖRTÖNBŐL SZÁLASI FERENC NEMZETVEZETŐ? „Megkövetem a Magyar Nemzetet mindazok nevében, akik valaha az én nevemben megbántották és nem követték meg. Én magam sohasem bántottam meg halálosan szeretet Magyar Nemzetemet. ” Szálasi Ferenc A lélekből hangzottak ezek a szavak a halálos ítélet elhangzása után, az utolsó szó jogán elmondott beszédében Szálasi Ferencnek, a legigazabb magyarnak. Rádióból hallgattuk a tárgyalást Salzburgban. Élénk figyelemmel kísértük a készülék minden budapesti adását ebben az időben. Megfigyeltük a vásári zajt, amit a Nemzetvezető tárgyalására a tárgyalóterembe vezényelt utcai felelőtlen és hatalmi tébolyban tajtékzó tömeg rendezett egy-két mondatánál. A fenti szavak elhangzásánál azonban mély csend ülte meg a termet. Az elhangzottak megdöbbentették még ezt a szánalmas, lélektelen tömeget is. Ebben a mély csöndben elhangzott szavak kitörölhetetlen betűkkel belevésődtek lelkűnkbe. Osztrák házigazdánk, aki kevéssel azelőtt jött meg norvég hadifogságból, szintén ott ült feleségével kis szomorú körünkben. Egyetlen szót sem értett a beszédből, csak hangját hallotta Szálasi Ferencnek. Az egyént hallotta, aki fölé tudott emelkedni minden emberi gyengeségnek, s aki a halálos ítélet tudatával olyan méltóságteljesen ember tudott maradni, és ez az idegen, megértve, mit mondhatott az utolsó magyar államfő - fejét tenyerébe hajtotta és zokogva leborult az asztalra... Évek múltak el azóta, hogy Szálasi Ferenc utolsó szavai elhangzottak és az ítéletet végrehajtották. A test megszűnt élni, de a nemzetét halálosan szerető nagy lélek közöttünk maradt. Emigrációs életünk egyegy nehéz percében sokszor látni véljük messze néző, barátságos, tiszta szemeit, és mintha hallanánk bátorító szavait: „Csak kitartás... kitartás..., mert mindaz, ami ma van, nem az egyén, hanem a nemzet tragédiája, s ha az egyének nem bírják, elvész a nemzet, amelynek örökkévalósága a mi kezünkben van.” Fájó..., rettentően fájó az emlékezés, azonban mindazt, amit alább közlünk, el kell mondanunk - mert erre megbízást kaptunk a salzburgi börtönben Szálasi Ferenctől, és azoktól, akikkel módunkban volt egy-egy látogatás alkalmával szót váltani. Most pedig Isten és saját lelkiismeretünk előtt, a magyar történelemmel szemben érzett felelősségünk teljes tudatában rögzítjük azokat az eseményeket, amelyek a második világháború befejezése után, a magyar „háborús bűnösök” hazaszállításáig, velük kapcsolatban feljegyzéseink között vannak. Szombathelyről hosszú bolyongás után 1945 áprilisában érkezett hivatalunk az ausztriai Salzburgba. Az „Österreichischer Hof’ nevű szállodát jelölték ki a németek a magyar kormány ideiglenes székhelyéül. A kormány tagjai azonban nem ebben a szállodában laktak, hanem a várost övező falvakban nyertek elhelyezést. A tanácskozások a szállodában folytak, kezdetben csaknem naponta. Szolgálati főnököm, Kassai miniszter révén tájékoztattak a tanácskozások anyagáról és eredményeiről. Megérkezett az amerikai haderő, hatását azonban még nem éreztette semmilyen formában. Ebben az időben tartotta a Magyar Királyi Kormány az utolsó koronatanácsot, amelyet minisztertanács követett. A két tanácsülés között egy nap szünet volt. A koronatanácson elhangzottakból csak részleteket közölt velem Kassai miniszter, annyit, amennyit szükségesnek, vagy jónak látott tudomásomra hozni. A fő kérdés a Szent Korona megmentése és biztonságba helyezése volt. Ezt egész biztosan tudom. A koronatanács után Kassai miniszter értem küldött; magához kéretett engem, dr. Kerekes államtitkárt és dr. Kemény Zoltán miniszteri osztály-főnököt. Kérte, hogy másnap várjuk meg a minisztertanács végét, mert Veesenmayertől fontos előterjesztést várnak, amit azonnal közölni akar velünk. Veesenmayert ugyanis a magyar kormány felkérte az előző napon, hogy tudakolja meg saját kormányától - azt nem tudom, akkor hol volt, - hogy milyen álláspontra helyezkedjék a magyar kormány az amerikai megszállókkal szemben. Másnap, az utolsó minisztertanács végét az Österreichischer Hof Salzach felőli oldalánál, a vízparton tátongó bombatölcsérek és romok között vártuk. Amíg vártuk a minisztert, hozzánk csatlakozott negyediknek hivatalunk egyik osztályvezetője is, aki akkor államtitkár-jelölt volt. Nevét nem említjük a mártírokkal egy lapon. Jót nem írhatunk róla. Ő volt az, aki ezen találkozás emlékét úgy jegyezte fel magának naplójába, hogy azért a Bécsi Napló 1947 áprilisában Júdás-pénzt fizetett, s amit az illető úgy alkalmazott és adott át, mintha a közölt jegyzetek legnagyobb részét Kassai Ferenctől személyesen hallotta volna, holott vele nem is beszélhetett, mert erről tudomásunk lett volna. Egyébként a hatásos cikk címe ez volt: „A Szálasi bábkormány utolsó tragikomikus napjai Salzburgban.” Megérkezett Kassai miniszter, befejezték az utolsó magyar minisztertanácsot. Arca ónszínű volt, s torokhangon annyit mondott csak:- A magyar királyi kormány megszűnt. ►
