Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. december 12. oldal «lîîVAKVfcî Dr. Eduard Bloch: PÁCIENSEM, HITLER (A Hitler-család zsidó orvosának visszaemlékezése) II. Csaknem közvetlenül édesanyja temetése után Hitler Bécsbe utazott, hogy még egyszer megkísérelje művészi karrierjének elindítását. A felnőtté válás fájdalmas tapasztalattal indult e fiú számára, aki érzelemdús benső életet élt. De az egyre nagyobb megpróbáltatás napjai még hátra voltak. Bármennyire is számot kellett vetnie a családnak a szegénységgel, legalább az élelem és a szállás biztosított volt a számára, amíg otthon élt. Ez nem volt elmondható a bécsi napokról. Hitlert teljesen lekötötte annak kényszere, hogy testileg-lelkileg fenntartsa magát. Mindannyian tudunk valamit az ottani életéről, pl. arról, hogy hogyan dolgozott segédmunkásként egy építkezésnél, amíg a munkások meg nem fenyegették, hogy lelökik az állványról. Tudjuk, hogy havat lapátolt és elvállalt bármely más munkát, amit csak talált. Ez alatt, mintegy három éven át Hitler egy munkásszállóban lakott, ami kb. azt jelenti, amit a nagyobb amerikai városokban az ún. népszálló jelent. És ilyen körülmények között kezdett álmodni egy olyan világról, amely az ő elgondolása szerint alakul majd ki. Amíg a munkásszállóban élt, a nagy város emberi söpredéke vette körül. Erről mondta Hitler: „Ekkor váltam először életemben elégedetlenné önmagámmal.” Ezt az önmagával való elégedetlenséget követte azután az elégedetlenség mindazzal, ami körülvette — és az a vágy, hogy a dolgokat a maga kedve szerint alakítsa át. A gyűlölet vitriolja kezdett szétáradni a testén. Az élet borzalmas valósága bátorította arra, hogy meggyűlölje a kormányt, a szakszervezeteket és a velük élő embereket. De ekkor még nem kezdte gyűlölni a zsidókat. Ennek az időszaknak a kezdetén időt szakított arra is, hogy küldött nekem egy olcsó postai levelezőlapot. A hátoldalán volt az üzenet: „Üdvözletemet küldöm Bécsből. Az Ön mindig őszinte híve, Adolf Hitler.” Kis dolog volt, de én értékeltem. Sok időt töltöttem a Hitler-család kezelésével, és jól esett tudni, hogy erőfeszítéseim nem lettek elfelejtve. A hivatalos náci kiadványok azt is rögzítik, hogy megkaptam Hitler egyik festményét - egy kis tájképet. Ha így is volt, nem tudok róla. Végeredményben nagyon is lehetséges, hogy Hitler egy festményt küldött nekem, én pedig elfelejtettem. Ausztriában a páciensek hálájuk jeléül gyakran küldenek festményeket vagy más ajándékokat az orvosaiknak. Még most is birtokomban van vagy fél tucat olaj- és akvarell festmény, amelyeket megőriztem, de Hitler által festett nincs közöttük. Mindazonáltal megőriztem Hitler művészi alkotásainak egyik darabját. Ez bécsi tartózkodásának időszakában érkezett hozzám, akkor, amikor postai levelezőlapokat, posztereket stb. festett, ami azután elegendő pénzt hozott számára ahhoz, hogy fenntartsa magát. Ez olyan időszak volt az életében, amikor képes volt sikeresen felhasználni a tehetségét. Ezeket a levelezőlapokat festésüket követően forró tűzhely előtt szárította meg, ami meglehetősen tetszetős antik minőséget kölcsönzött nekik. A továbbiakban azután a munkásszálló más lakói terjesztették e lapokat. Ma Németországban ennek a munkának néhány megmaradt példányát nagyobb összegért árulják, mint Picasso, Gauguin vagy Cézanne alkotásait! Hitler e levelezőlapok közül is küldött nekem egyet. A képen egy csuklyás szerzetes látható, aki felemel egy pohár bugyborékoló pezsgőt. A kép alatt az aláírás: „Egészségére az Újév alkalmából - újévi pohárköszöntő.” A másik oldalon egy személyes hangú üzenet: „A Hitler-család boldog új esztendőt kíván. Örök hálával, Adolf Hitler.” Nem tudom, miért tettem félre ezeket az üdvözlőlapokat megőrzésre. Lehet, hogy amiatt a benyomás miatt, amit ez a boldogtalan fiú rám gyakorol. Még ma sem tudok ellenállni annak, hogy amikor rá gondolok, az ő fájdalma jut eszembe és nem az, hogy mit tett a világgal. Ezeknek a postai levelezőlapoknak érdekes történetük volt. Ezek jelezték, hogy Hitler milyen mértékben ragadta meg bizonyos emberek képzeletét. A későbbiekben egy gazdag bécsi gyáros — a nevét nem tudom, mivel közvetítőn keresztül lépett érintkezésbe velem - elképesztő ajánlatot tett nekem. Meg akarta vásárolni ezt a két levelezőlapot és hajlandó lett volna fizetni 20 000 márkát értük! Elutasítottam az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy erkölcsileg képtelen lennék ilyen üzletet kötni. Egy másik történet is fűződik ehhez a két levelezőlaphoz. Tizenhét nappal a Schuschnigg-kormány bukása és Ausztriának a német csapatok végrehajtott megszállása után egy Gestapo-ügynök hívott fel az otthonomban. Akkor éppen egy szakmai látogatást tettem, és a feleségem fogadta a Gestapo-ügynök hívását. „Megőrzésre visszatartva” „Információim szerint az Önök birtokában bizonyos emléktárgyak vannak a Führertől. Szeretném látni őket” — mondta. A feleségem érthetően nem tiltakozott. Nem akarta, hogy az otthonából leválasszanak egy lakásrészt, mint tették oly sok zsidó lakásával. Megtalálta a két levelezőlapot és átadta az ügynöknek. Az illető írt egy átvételi elismervényt, amelynek a szövege ez volt: „Elismervény a Dr. Eduard Bloch házában elkobzott és megőrzésre visszatartott két postai levelezőlapról (amelyek közül az egyiket Adolf Hitler festette).” Az elismervényt a Grömer nevű ügynök — akit korábban nem ismertünk - aláírta. Azt mondta, hogy másnap reggel jelenjek meg a Gestapo-központban. Rögtön azután, hogy a nácik bevonultak a városba, a Gestapo átvette a Gesellenhausstrasse-n levő kis szállodát, amely hivatalosan a vándorprédikátorok szállásául szolgált. Elmentem erre a helyre, és szinte azonnal fogadtak. Dr. Rasch, a helyi iroda főnöke udvariasan fogadott. Megkérdeztem, hogy miért vették el ezeket a kis tárgyakat, amelyek a tulajdonomban vannak. Ezek elfoglalt napok voltak a Gestapo számára. Sok dolognak kellett utánanézni a 120 000 lakosú városban. így esett meg, hogy Dr. Rasch nem ismerte az ügyemet. Megkérdezte, hogy gyanúsítva vagyok-e a nácik számára kedvezőtlen politikai tevékenységgel. Azt feleltem, hogy nem; szakember vagyok, nincsenek politikai kapcsolataim. Szemmel látható megfontolás után megkérdezte, hogy nem-árja vagyok-e. Minden átmenet nélkül ezt feleltem: „100 %-os zsidó vagyok.” A Gestapo-főnök pillanatok alatt megváltozott. Előzőleg hivatalos volt, de udvarias. Most távolságtartóvá vált. A levelezőlapokat megőrzésre visszatartják — mondta. Azután elbocsátott, anélkül, hogy felállt volna, ahogy tette, amikor megérkeztem. Tudomásom szerint a levelezőlapok még mindig a Gestapo kezében vannak. Sohasem láttam őket viszont. Amikor Adolf Hitler elhagyta Bécset, nagyon sok évre eltűnt az életünkből. Nem volt barátja Linzben, akit meglátogathatott vagy akivel levelezhetett volna. így sokkal később értesültünk szánalmas szegénységéről azokban a bécsi napokban, ill. arról, hogy később, 1912-ben [valójában 1913 májusában] Münchenbe költözött. Nem kaptunk hírt arról, hogy térdre borulva adott hálát Istennek az 19l4-es hadüzenet hírére, de arról sem, hogy a háborúban mint egyszerű káplár tűntette ki magát. Semmit sem hallottunk a sebesüléséről és arról, hogy gáztámadás folytán megsérült. Politikai karrierjének 1920-as kezdetéig nem kaptunk semmi hírt erről a csendes, udvarias fiúról, aki közöttünk nőtt fel. Lehetett-e ez az ember Adolf? A helyi újságok alkalmi cikkeket közöltek a politikai támogatóknak arról a csoportjáról, amelyet Hitler gyűjtött maga köré Münchenben; írtak arról, hogy ezek gyűlölik a zsidókat, a Versailles-i Békeszerződést és szinte minden egyebet. De nem tulajdonítottak különleges jelentőséget ezeknek a tevékenységeknek. Egészen addig, amíg 16 ember meg nem halt az 1923. november 9-i ún. sörcsarnoki puccsban, Hitler nem vált helyi hírességgé. Hogyan lehetséges - kérdeztem magamtól -, hogy az az ember, aki ezen dolgok mögött áll, az általam ismert csendes fiú - a nemeslelkű Klara Hitler fia? Végül azonban Hitler nevének még az említése is meg volt tiltva az osztrák sajtóban; mi viszont akkor is folyamatosan kaptuk a szóbeli híreket városunk korábbi lakójáról: az általa kezdeményezett üldözésekről; a német újrafelfegyverezésről; a közelgő háborúról. Ezek a becsempészett hírek fogékony fülekbe jutottak. Egy helyi náci párt nőtt ki Ausztria földjéből. Elméletileg ilyen párt nem létezhetett; a kormány e pártot törvényen kívül helyezte. A gyakorlatban azonban a hatóságok áldásukat adták rá. Miután az egyenruhák tilosak voltak, a helyi nácik sajátos módszert dolgoztak ki önmaguk azonosítására. Fehér harisnyát viseltek. A kabátjukon volt egy kis vadvirág (nagyon hasonló az amerikai százszorszéphez), és karácsonykor kék gyertyákat égettek otthonukban. Mi mindannyian tudtunk ezekről a dolgokról, de senki sem tett semmit. Az osztrák hatóságok időről időre találtak egy náci zászlót Klara Hitler sírján Leondingben, ezeket azután minden teketória nélkül eltávolították. A Németországban kitörni készülő vihar még mindig távolinak tűnt. Amiről most szólok, röviddel azelőtt történt, hogy valamilyen elsőkézből származó értesülést kaptam Hitlerről. Akkor, 1937-ben, számos linzi náci megjelent a nürnbergi pártnapokon. A konferencia után Hitler meghívott ezek közül többeket a berchtesgadeni hegyi otthonába. A Führer híreket kérdezett Linzről. Hogy van a város? Támogatják-e őt az emberek? El-e még Dr Bloch, praktizál-e? Azután tett egy kijelentést, ami megzavarta a helyi nácikat. „Dr. Bloch nemeslelkű zsidó. Ha minden zsidó olyan lenne, mint ő, nem lenne zsidókérdés.” Különös volt, és rám nézve bizonyos módon hízelgő, hogy Adolf Hitler jót tudott látni fajtámnak legalább egy képviselőjében. Érdekes most visszapillantani arra a biztonságérzésre, ami annak nyomán töltött el bennünket, hogy egy képzeletbeli vonalnak, a nemzetközi szövetségnek a jobbik oldalán élünk. Ügy éreztük, Németország bizonyosan nem kockáztatja meg, hogy bevonul Ausztriába. Franciaország barátságos volt. Ausztria bekebelezése ellenkezne Olaszország érdekeivel. Ó, de vakok voltunk azokban a napokban! Azután elkapott minket az események lélegzetelállító rohanása. Reménykeltő volt, amit olvastunk Schuschnigg - az osztrák kancellár - berchtesgadeni útjáról, a népszavazásról, és arról, hogy Schuschnigg Seyss-Inquartot bevette a kormányába. Reméltük, hogy sértetlenül túlléphetünk majd a válságon. De a remény néhány órán belül halálos sebet kapott. Mihelyt Seyss-Inquart bekerült a kormányba, jelvények jelentek meg minden kabát hajtókájának gomblyukában: „Ein Volk, ein Reich, ein Führer” [Egy Nép, egy Birodalom, egy Vezér].” Mialatt Ausztria meghalt 1938. március 11-én, pénteken a Bécsi Rádió könnyűzenei programot sugárzott. Este 7 óra 45 perc volt. Hirtelen megszakadt az adás. A kancellár fog beszélni. Schuschnigg az éteren keresztül azt mondta, hogy a vérontást elkerülendő eleget tesz Hitler kívánságának. A határok nyitva lesznek. Beszédét így fejezte be: „Isten óvja Ausztriát!” Hitler hazajött Linzbe. Az ezt követő álmatlan napokon a rádión csüngtünk. A csapatok átlépték a határt Passau-nál, Kufstein-nél, Mittenwalde-nél
