Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. december és másutt. Maga Hitler a határt az Inn fo­lyón Braunau-nál, szülővárosánál lépte át. A rádióbemondó lélegzetvétel nélkül mondta a bevonulás menetét. A város az örömtől ujjongott. A bemondónak nem lehetett kétsége afelől, hogy az Anschluss Németországgal Ausztriában igen népsze­rű. A nép támogatta. A német csapatok előrenyomuló áradatát virágokkal, éljenzés­sel és énekekkel köszöntötték. Zúgtak a ha­rangok a templomokban. Az ausztriai kato­nák és rendőrök barátkoztak a bevonulók­­kal, és általános volt a vidámság. Az otthonomtól egy háztömbnyire eső linzi köztéren nagy volt a felfordulás. Min­den délután zengett a tér a Horst Wessel­­dal és a Deutschland über Alles hangjaitól. A tömeg feje felett repülőgépek berregtek, és a német hadsereg előrenyomuló egysége­it fülsüketítő tapssal fogadták. Végül a Rá­dió bejelentette: Hitler Linzben van. Az előzetes utasításokat kiadták a város népének. A felvonulás útvonala mentén minden ablakot be kellett zárni. Mindegyi­ket ki kellett világítani. Otthonomnak a Landstrasse-ra néző ablakánál álltam. Hit­ler előttem fog elhaladni. A Hős visszatér A menet váratlanul megérkezett — meg­jelent a nagy, motorkerékpároktól kísért, hatkerekű Mercedes. A törékeny fiú, akit oly gyakran kezeltem, és akit 30 éve nem láttam - ott állt az autóban. Én csupán ked­vességet nyújtottam neki, ő most mit szán­dékszik nyújtani a népnek, amelyet szere­tek? Átnézek a tömeg feje fölött Adolf Hitlerre. A feszült izgalom pillanata volt ez. Éve­ken keresztül tagadták meg Hitlertől azt a jogot, hogy meglátogassa szülőföldjét. Most ez az ország hozzá tartozott. A diadal­érzet rá volt írva az arcvonásaira. Mosoly­gott, integetett, karlendítéssel köszöntötte a tömeget, amely összegyűlt az úton. Azután egy rövid pillanatra felnézett az ablakomra. Kétlem, hogy látott engem, de kellett, hogy egy pillanatig emlékezzen. Itt volt a „nemeslelkű zsidó” otthona, aki diagnosz­tizálta édesanyjának végzetes rákját, itt volt a rendelője annak az embernek, aki kezelte a nővéreit; itt volt az a hely, ahová mint fiú látogatott, amikor kisebb betegségeit kellett gyógyítani. A pillanat rövid volt. Azután a menet to­vábbhaladt. Lassan megérkezett a város fő­terére, amely valamikor Ferenc József tér volt, de most hirtelen Adolf Hitler tér lett a neve. Ô pedig a városháza erkélyéről be­szédet mondott. Én ezt a rádióban hallgat­tam. Történelmi szavak hangzottak el: Né­metország és Ausztria egyesült. Hitler a Weinzinger szállóban szállt meg, külön kérésére volt egy olyan lakosz­tály, ahonnan kilátás nyílik a Pöstling­­hegységre. Ez volt látható a szerény lakás ablakából is, ahol gyermekkorát töltötte. Másnap meghívta néhány régi ismerő­sét: Oberhummert, egy helyi pártfunkcio­­nárust, Kubizeket, a zenészt; Dr. Hűmért, egykori tanárát. Érthető, hogy engem, egy zsidót ilyen összejövetelre nem hívhatott meg, de érdeklődött utánam. Egy rövid ide­ig úgy gondoltam, hogy kérek hozzá kihall­gatást, de azután úgy döntöttem, hogy nem lenne bölcs dolog. Hitler szombaton este érkezett. Vasár­nap meglátogatta édesanyja sírját és szem­lét tartott az előtte felvonuló helyi nácik felett. Nem öltözött uniformisba, térdnad­rágot, sínadrágot vagy bőr rövidnadrágot viselt. Hétfőn utazott Bécsbe. «lîîVAKÔfcî Hamarosan egyetlen pillanat alatt tuda­tára ébredtünk, hogy különleges dolgok vannak küszöbön. 700 zsidó volt Linzben. Mindezeknek üzleteit, otthonait és hivata­lait megjelölték sárga papírzászlókkal és né­metül ráírták: JUDE - zsidó. Egyik nap megérkezett az első jele an­nak, hogy különleges kedvezményben fo­gok részesülni, amikor a helyi Gestapo tele­fonált. El kellett távolítanom a sárga jelzést rendelőmről és otthonomról. Majd történt egy másik dolog is: árja háziuram elment a Gestapo-központba megkérdezni, hogy engedheti-e, hogy maradjak a lakásomban. „Nem mi döntünk ebben a ügyben, hanem Berlinben fognak dönteni” - mondták ne­ki. Hitler láthatóan emlékezett. Azután tör­tént valami, ami kétségeket ébresztett ben­nem. A vejemet, aki fiatal orvos volt, minden ok nélkül börtönbe vetették. Nem enged­ték senkinek sem, hogy látogassa, és nem kaptunk hírt felőle. A lányom elment a Gestapóhoz. „Örülne-e a Führer, ha tudná, hogy egykori idős orvosának vejét letartóz­tatták?” - kérdezte. Durván, brutálisan bántak vele a merészségéért. Hát nem távo­lították el a jelzést apja házáról? Ez nem volt elég? Ámde a látogatásának mégis kellett va­lami eredményének lennie, mivel a férjét három héten belül elengedték. A betegköröm, amely - azt hiszem - az egyik legnagyobb volt Linzben, Hitler be­jövetele előtt egy évvel már zsugorodni kez­dett. Ebben baljós jelét láthattam a később bekövetkező dolgoknak. A hűséges régi pá­ciensek teljesen nyíltak voltak a magyaráza­taikban. A nácik által hirdetett gyűlölet ha­talmába kerítette a fiatalabb embereket. Ök többé nem támogatnak egy zsidót. Praxisomat rendeletileg a zsidó pácien­sekre korlátozták. Ez még egy ok volt, ami azt mutatta, hogy teljesen abba kell hagy­nom a gyakorlati orvoslást. Tervbe vették, hogy megtisztítják a várost az összes zsidó­tól. 1938. november 10-én kiadták a ren­delkezést, hogy 48 órán belül minden zsi­dónak el kell hagynia Linzt. Bécsbe kell menniük. El lehet képzelni a megrázkódta­tást, ami kísérte ezt a rendelkezést. Olyan embereknek, akik egész életüket Linzben töltötték, el kell adniuk, amijük van, össze kell csomagolniuk és útnak kell indulniuk két napon belül. Felhívtam a Gestapót. Nekem is men­nem kell? Ügy értesültem, hogy kivételt tet­tek az én esetemben. Maradhattam. És a lá­nyom meg a férje? Mivel már jelezték a szándékukat, hogy kivándorolnak Ameri­kába, maradhattak. De el kell hagyniuk a házukat. Ha van szoba az én lakásomban számukra, megengedik, hogy oda költözze­nek. Nincs több kegy Negyvenhét éves aktív munka után or­vosi praxisom véget ért. Csak zsidókat ke­zelhettem. A kiürítési rendelkezés után csak hét zsidó maradt Linzben. Valamennyien 80 év felettiek voltak. Érthető, hogy lányom és férje magukkal akarják vinni az addigi életük során megta­karított pénzüket, amikor kivándorolnak Amerikába. Azt akartam én is, amikor az én kivándorlásomra kerül sor. Arról szó sem lehetett, hogy ebben az ügyben a helyi ha­tósághoz forduljak. Tudtam, hogy Adolf Hitlerrel nem találkozhatok. De úgy érez­tem, hogy ha küldenék egy üzenetet neki, talán adna nekünk némi segítséget. Ha maga Hitler megközelíthetetlen, ta­lán egyik nővére segítene. Klara volt legkö­zelebb; Bécsben lakott. A férje meghalt, és ő egyedül élt egy szerény lakásban, csendes, kertes házakból álló városrészben. Azt ter­veztük, hogy Gertrúd lányom Bécsbe láto­gat felkeresni őt. Elment a lakásáig, beko­pogott, de nem kapott választ. Pedig biztos volt benne, hogy valaki van otthon. A szomszéd segítségét kérte. A szomszéd azt mondta, hogy Frau Wolf — Klara Hit­ler - néhány bizalmas barátján kívül senkit sem fogad. De ez a kedves asszony vállalta, hogy elvisz hozzá egy üzenetet és jelenti Frau Wolf válaszát. A lányom megvárta. A válasz tüstént megérkezett. Frau Wolf üd­vözletét küldi és megtesz mindent, amit csak tud. Szerencsére Hitler Bécsben volt, egyik gyakori, előre be nem jelentett opera­­látogatása miatt. Frau Wolf találkozott vele, és — biztos vagyok benne — átadta az üzene­tet. De a mi esetünkben nem lett kivétel té­ve. Amikor eljött az ideje távozásunknak, sok ezer zsidóhoz hasonlóan pénz nélkül kényszerültünk elmenni. Hogyan kezelte Hitler egy idős barátját, aki a családját türelmesen, figyelmesen és szeretettel kezelte? Foglaljuk össze a kedve­zéseit: Nem hiszem, hogy volt még egy zsidó egész Ausztriában, akinek megengedték, hogy megtartsa az útlevelét. Nem bélyegez­ték be a J jelet az élelmiszerjegyembe, ami­kor szűkössé vált az élelmezés. Ez igen nagy segítség volt, mivel a zsidókat jelenleg csak meghatározott órákban engedik vásárolni, sokszor olyankor, amikor az gyakran alkal­matlan. A J jel nélkül viszont én bármikor vásárolhattam. Ezenkívül kaptam ruhaje­gyet is, amit általában megtagadtak a zsi­dóktól. A Gestapóval való viszonyom nem volt éppen szívélyes. De legalább nem szenved­tem tőlük, mint annyi más. Megbízható forrásból azt mondták nekem — és ez szá­momra nagyon is hihető —, hogy a linzi Gestapo-központ a berlini kancelláriától utasításokat kapott, hogy engem minden ésszerű kivételezésben részesíthetnek. Lehetséges, bár valószínűtlen, hogy első világháborús érdemeim is részben hozzájá­rultak ezekhez a kis figyelmességekhez. Az első világháború alatt az egyik 1000 ágyas kórházban teljesítettem szolgálatot, és a fe­leségem felügyelte a beteggondozói munkát a betegek között. Kétszer kaptam kitünte­tést ezért a szolgálatért. Hitler újjáépíti otthonának tekintett városát Hitler még mindig Linzt tekinti igazi otthonának, és az általa eszközölt változá­sok elképesztők. Az egykori csendes, alvó várost a „keresztapja” átformálta - ez a tisz­teletbeli cím különösen kedves volt Hitler-Hitler szülei sírjánál 13. oldal nek. A régi házak egész tömbjeit lebontot­ták, hogy helyükbe modern lakóházakat építsenek; ezzel átmeneti lakáshiányt idéz­tek elő. Üj színházat és új Duna-hidat épí­tettek. A helyi legenda szerint a hidat maga Hitler tervezte, és a tervek már az Anschluss idején készen voltak. Az elmúlt két év alatt létesült Hermann Göring Művek azonnal megkezdte a munkálatokat. E rekonstruk­ciós program kivitelezésére egész vagonnyi munkást szállítottak: cseheket, lengyeleket, belgákat. Hitler az Anschluss óta kétszer látogatta meg a várost: először a Németországgal való egyesülést jóváhagyó népszavazás alkalmá­val; másodszor titokban megszemlélni, hogyan halad a város újjáépítése. Mindkét alkalommal a Weinzinger-szállóban töltöt­te az éjszakát. A második látogatás alkalmával a szállo­da tulajdonosától azt kérték, hogy Hitler jelenlétét ne tegyék közhírré; a szemléjét reggel fogja megejteni. De mivel nagyon örült a szálloda tulajdonosa, hogy ilyen fon­tos személyiség a vendége, nem tudott ellen­állni a dicsekvési vágynak. Több barátjának megtelefonálta a hírt. E fegyelemsértésért súlyosan megfizetett. A szállodáját elkoboz­ták. Hitler életrajzírói sokszor megkerestek az ifjúságára vonatkozó ismeretekkel kap­csolatban. A legtöbb esetben nem voltam hajlandó beszélni. De egyiküknek nyilat­koztam. Ő kedves, középkorú bécsi ember volt, és a Rudolf Hess által vezetett kor­mányzati hivatalból jött, a nácik belső köréből. Hivatalos életrajzot írt. Megadtam neki azokat a részleteket, amikre emlékez­tem, és az orvosi nyilvántartásaimat is a ren­delkezésére bocsátottam, amiket később el­küldött a náci párt müncheni központjába. Linzben és Braunauban maradt néhány hé­tig, azután hirtelen befejeződött a projekt. Azt mondták nekem, hogy őt a koncentrá­ciós táborba küldték. Azt, hogy miért, nem tudom. Amikor végre eljött az ideje, hogy Linz­ből Amerikába menjek, tudtam, hogy lehe­tetlen lesz magammal vinni a megtakarított pénzemet. De a Gestapo még egy kegyet gyakorolt velem. Megengedték, hogy 16 már­kát magammal vihetek a szokásos 10 már­ka helyett! Az orvosok náci szervezete adott nekem egy írást (hogy milyen értékűt, nem tudom) arról, hogy „ajánlásra érdemes” vagyok. Az írás úgy folytatódik, hogy „a jelleme, orvo­si szaktudása és a betegek iránti segítő­készsége” tesz érdemessé az ajánlásra, és hogy elnyertem „kollégáim értékelését és megbecsülését”. Egy pártfunkcionárius sejttetni engedte, hogy elvárják tőlem: mutassak hálát mind­ezért a kedvezésért. Talán egy levél a Führernek? Mielőtt elhagytam Linzt egy hideg, ködös novemberi reggel, megírtam a levelet. Nem tudom, hogy valaha is a kezé­hez került-e. íme a levél: „Excellenciás Uram! Mielőtt átlépem a határt, szeretném kifejez­ni a hálámat a segítségért, amelyet kaptam. A várost, amelyben 41 évig éltem, anyagi­akban szegényen hagyom el, de abban a tu­datban, hogy kötelességemet a lehető leg­pontosabban teljesítettem. 61 évesen kez­dek új életet egy idegen országban, ahol a lányom keményen dolgozik a családja meg­élhetéséért. Őszinte híve: Eduard Bloch." (Ford.: Tudós-Takács János)

Next

/
Thumbnails
Contents