Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. december _________________________»lîîVAKOfcî___________________________ 11. oldal

HUNGARIZMUS, VAGY NEMZETHALÁL!

Európai, ill. magyar álomvilág:

Ez az álom ugyan nem túl szép, valóságalapja pedig - ahogyan az már az álmokkal lenni szokott - a nullával egyenlő, mégis alkalmasnak látszik arra, hogy egy „féligmeddig ébrenlétszerű”, kába állapotban szenderegve tartsa az európai népességet és természetesen ennek szerves részeként a magyarságot is. Ezt az álmot úgy nevezik, hogy „jóléti, fogyasztói társadalom”. Ez a látszatvilág elhiteti a benne élőkkel, hogy minden a legnagyobb rendben van, az esetlegesen felmerülő problémák kizárólag tünetiek, és ennek megfelelően tüneti, ill. helyi kezelésekkel orvosolhatók is. A magyar ember azt gondolja, hogy a legnagyobb bajunk a gáz és a villany árának néhány %-os emelése, az égbeszökő élelmiszerárak, a folyamatosan csökkenő reálbérek, és természetesen Gyurcsány, miközben „bedől” az említett gondok orvoslására hivatott, ráadásul a legtöbb esetben még e tekintetben is őszintétlen látszattevékenységek, kezdeményezések hirdetőinek. Holott ezek csak tünetek. A baj ennél sokkal nagyobb, és mélyebbre, távolabbra mutat.

Mi táplálhatja azt a végzetes struccpolitikát, ami Európát és benne a magyarságot jellemzi? Mi az a konok rövidlátás, aminek következtében a magunk kicsinyes mikrokörnyezeténél távolabb jelentkező problémákat, valamint azoknak súlyosságát képtelenek vagyunk meglátni? Mi ennek az oka? Természetesen döntően a nevelés. Mert a társadalom, az állam, a nemzet, a rendszer neveli az embereket, akár elismerik ezt egyesek, akár nem, és akár tetszik ez másoknak, akár nem. A rendszer mindenképpen nevel, még akkor is, ha rosszul. Ahogyan a liberális családmodell nem engedi, hogy a szülő „rákényszerítse az akaratát a gyerekre” és igyekszik ezt a képtelenséget elsősorban már a gyermekekben is tudatosítani (amivel azután valóban elveszi a tényleges nevelés lehetőségét a szülőtől), ugyanúgy ezt a gyakorlatot követi a liberális állam is, amely az egyén (hazug) szabadságát hirdetve nihilistává és a végletekig önzővé nevel teljes nemzedékeket, nemzeteket, tulajdonképpen a teljes fehér fajt.

Egészen hátborzongató látni, ahogyan Európa irányítása, majd szép lassan teljes birtoklása kicsúszik a fehér ember kezéből. Azokat az ősi városokat, országokat, amelyeket őseink évszázadok, évezredek alatt építettek fel, falakkal vettek körül, várakkal és vérükkel védelmeztek az idegenek elől, most a liberalizmus jegyében a méltatlan utódok mindenféle harc és ellenállás nélkül, önként és dalolva engedik át az ázsiai, afrikai bevándorlók millióinak.

A kevés még megmaradt, normális gondolkodású ember csak kapkodja a fejét, ha szétnéz a világban, és nem érti mi folyik. Miért nem kapcsol be az európai nemzetek immunrendszere? Miért nem fúj vészriadót teljes hangerővel és intenzitással? Pedig a válasz egészen egyszerű, egyenesen közhelyes: Mert vezetőik (nevelőik) idegen érdekeket szolgálnak. Ez nem valamiféle képzelgés vagy rémlátás, ahogyan azt a hatalmon lévők előszeretettel próbálják feltüntetni, hanem tény. Hiszen, ha Németország, Franciaország, Magyarország stb. élén német, francia és magyar vezetők állnának, vajon nem védelmeznék-e természetszerűleg és teljes joggal a saját polgáraikat, azok érdekeit, birtokait, sőt, puszta létét az idegenekkel szemben? Szigorúan véve jó példával szolgál erre a Szlovákiának nevezett Felvidék, amelynek élén ugyan egy ostoba és elhibázott, soviniszta magyargyűlölő politikát folytató, de a szlovák érdekeket a maga ügyefogyott módján védelmezni próbáló szlovák kormány áll. Ez még akkor is igaz, ha ezzel a politikával valójában szintén az idegenek szekerét tolja, mert képtelen fölismerni az összeurópai érdekeket, összefüggéseket, egymásrautaltságot. Betudhatjuk ezt egy önálló államisággal sohasem rendelkező népcsoport kisebbértékűségi érzéséből fakadó, önigazolási kényszerének.

De mi a helyzet Magyarországon? Nálunk is rohamosan növekszik az ázsiai és afrikai bevándorlók száma, mintha nem lenne elég bajunk e nélkül is, de a bajok legfőbbike az, hogy miközben egy demográfiai bombán ücsörgünk, a közvélemény nagyobbik része abban az ostoba hitben él, hogy a pártok „váltógazdasága” hoz majd megoldást problémáinkra.

Magyarország lakossága évente egy kisvárosnak megfelelő lélekszámmal csökken. Ezt annak tükrében is vizsgálnunk kell, hogy ezen belül viszont a segélyből és bűnözésből élő, parazita cigány lakosság folyamatosan szaporodik. Amikor tehát az ország népességének fogyatkozásába a hivatalos statisztikák beleszámolják a cigánynépesség szaporodását is, akkor ez azt jelenti, hogy a magyarság lélekszámának csökkenése még inkább elképesztő - egyelőre nem is mért, csak becsülhető - mutatókkal jellemezhető. Hogyan működik ez a „magyar” „jogállam”, hogyan próbálja megvédelmezni polgárai érdekeit? A lakásmaffia köztudottan teljes mértékben cigánykézen van. Ennek magasabb szintű megszervezésére és működtetésére a cigányok rendkívül visszamaradott szellemi képességeiknek köszönhetően persze alkalmatlanok lennének, tehát segítséget kell kapniuk a zsidó és a lelkiismeretlen magyar ügyvédek sokaságától. Ennek a jogi módszertanába ezúttal fölösleges és nem idevágó lenne belebonyolódni. Ellenben egy történet nagyon tanulságos lehet, egy valamikor nyugodt kis kertváros mindennapjait idéző történetről van szó, amely egyszersmind betekintést is nyújthat a cigánymaffiák sötét és aljas módszereibe. Az ilyen külvárosok nyugodt és konszolidált életvitele vonzza a kicsivel jobb módú családokat, akik a nagyváros forgatagából itt keresnek menedéket, itt építenek otthont gyermekeik számára, ahol reményeik szerint elfogadhatóbb, emberibb életet biztosíthatnak nekik, ahol leteszik jövőjük alapjait egy szép családi házzal. így volt ez történetünkben is, amelynek tanúja lehettem. Az adott esetben egy jómódú magyar család házat vásárolt, azt gyönyörűen felújította, kertjét parkosította, szabályos játszóteret rendezett be a gyerekek számára, majd a - nyilvánvalóan sokmilliós - munkálatok befejeztével élte kisvárosi mindennapjait. Csakhogy velük majdnem szemközt élt egy egyedülálló idős néni, akinek nem voltak hozzátartozói. Ahogyan ez lenni szokott, a cigányok csakhamar felfigyeltek e nénire, és hiszékenységét, szellemi leépülését és kiszolgáltatottságát kihasználva a közelébe kerültek. Majd miután sikeresen a bizalmába férkőztek, bejáratosakká váltak hozzá: rendszeresen leitatták, bántalmazták, végül aláírattak vele egy adásvételi szerződést, amiről azt állították, hogy foglalóról szól. Végül is kétmillió forintért „megvásárolták” tőle a házát, majd az utcára tették. Ezután rohamos gyorsasággal nőtt ki a földből az építési telek kb. 90%-át elfoglaló „XXI. századi, háromemeletes cigányputri”, ahová be is költöztek vagy harmincán. A cigánypurdék az utcán randalíroznak napestig, a környező kertek gyümölcsfáiról lelopják a termést, és a 8-10 éves kis cigányok hol kismotorral, hol kvadokkal, esetenként Mercedesszel száguldoznak, míg a hasonló korú magyar kisgyerekek eltűntek a környékről, mert egész egyszerűen félnek a kislányokat orális szexre bíztató, a kisfiúkat terrorizáló cigány „kispajtásaiktól”. A szülők kedvét pedig az veszi el attól, hogy szóvá tegyék mindezt, hogy esténként 8-15 kancigány diskurálgat a putri előtt Mercedes-eik körül, a rendőrség pedig nyilván tüntetőket ver valahol, vagy gyorshajtókat és a biztonsági öv becsatolását mellőző személyeket bírságol éppen. Félreértés ne essék, semmiféle személyes érintettségem nincs a történetben, a folyamatot csak autóból figyeltem meg néhány év alatt, a részleteket hallomásból tudom. Jobban mondva „csak” annyira vagyok személyesen érintett, mint bármelyik magyar honfitársam. A környék elcigányosodása innentől kezdve egyébként szinte visszafordíthatatlan és törvényszerű. A környező házakból minden normális ember pánikszerűen menekülni akar. Csakhogy az ingatlanok ára egyik napról a másikra a béka ülepe alá süllyedt, hiszen épelméjű ember nem költözik cigányok közelébe. Ennek megfelelően a környező házakat néhány éven belül nagy valószínűséggel elkezdik felvásárolni a cigányok, mégpedig mélyen az értékük alatt. Ez a történet valóságos tragédia. A jobb életre vágyó, becsületes magyar család tragédiája, az idős, magányos, magatehetetlen néni tragédiája, akiket nem védelmez senki és semmi a mai Magyarországon. XXI. századi magyar tragédia!

Mi értelme volt ennek a kicsit személyes jellegű kitérőnek? Nos: felvázolni a jövőképet a kisebb empátiakészséggel bíró honfitársainknak, és tudatosítani mindenkiben, hogy ezt a problémát nem lehet lokálisan kezelni. Tehát semmiképpen sem úgy, hogy megpróbálok saját családom számára a többi magyar családétól eltérő, jobb helyzetet, jobb körülményeket biztosítani, építgetni a saját kis világomat. Mert az említett körülmények között az ilyen kis

világ egyik pillanatról a másikra összeomolhat és ennek az összeomlásnak csak tehetetlen szemlélői lehetünk. Egyszerű kriminalisztikai kérdés ez, amelynek egy nemzetiszocialista kormány néhány hét leforgása alatt pontot tenne a végére. A cigányok szaporodásának és a színesbőrűek további bevándorlásának útját állná, a magyar családok támogatását olyan mértékben változtatná meg, ill. növelné, hogy néhány év alatt szabályos demográfiai robbanás következnék be a magyar lakosságon belül. És milyen világot hagyunk hátra gyermekeinknek, ha mindig a költözést választjuk megoldásul? Nekik már nem lesz hová költözniük. De ne menjünk annyira előre! Mi vár ránk, a mai 30-as, 40-es korosztályokra? Mert már nekünk sem lesznek „nyugodt nyugdíjas éveink”. Oroszország lakossága évente hétszázezerrel csökken! Romániában egy év alatt 41 ezerrel csökkent a fiatal lakosság száma, ugyanakkor a 62 évet betöltötték száma 5400-zal gyarapodott. Magyarországon ezek az arányok egy év távlatában úgy alakultak, hogy a 20 éven aluliak száma 27 ezerrel csökkent, míg ezzel párhuzamosan a 60 éven felüliek száma 12 ezerrel nőtt.

Ismételten mondom, mindez úgy történt, hogy a cigányság és azon belül természetesen a fiatal cigány lakosság aránya folyamatosan növekszik. A mai fiatal és középkorú dolgozók nyugdíját senki nem fogja úgy kitermelni, ahogyan azt ma e dolgozók teszik a nyugdíjasok számára. A hazai nyugdíjrendszer pedig a világháború utáni Ratkó-korszak nemzedékének nyugállományba vonulásával összeomolhat. (1949-1956 között a mostani arányokhoz képest kétszer annyi gyermek született.) Erre a problémára egészen nyilvánvalóan nem jelent megoldást az ázsiai, afrikai vagy közel-keleti jövevények bevándorlása. E sorok írója még egyetlen kínait, arabot vagy négert sem látott gyárban, építkezésen vagy a földeken dolgozni. Ezek feketézők, seftelők, bűnözők, esetenként „médiasztárok” lesznek, tehát csak újabb terhet és veszélyeket hordoznak a magyarság számára. Végveszélyben vagyunk, és az, aki ma nem kongatja a vészharangot, valójában ellenségünk, bármit is állítson magáról!

Erről a demográfiai bombáról persze már nagyon sokan említést tettek. Csak megoldással nem állt elő senki, csak kimondani nem meri senki, hogy ennek a visszafordítására nincs lehetőség a jelenlegi társadalmi keretek között, a dekadens demokráciák nem mutathatnak kiutat ebből, hiszen pontosan ők a végső okozói e végzetes veszélynek.

„De mi lehet a megoldás, és legfőképpen, mit tehetnék én?” - jön menetrendszerűen a kérdés. Ne hagyjuk magunkat befolyásolni az idiotizmusra nevelő média és az áruló politikai „elit” által! Első lépésként ne féljünk kimondani „inkorrekt” véleményünket: Nem segíthet más, mint egy hungarista államfelépítés, berendezkedés; mint a Hungarista Munkaállam. Ez tény! És itt nem néhány ellenség vagy rosszakaró, esetleg egzisztenciális problémák és akadályok jelentik a tétet, hanem az élet, vagy halál! Ahhoz, hogy a radikális változás, az egyetlen, amely képes lehet visszafordítani ezeket a kétségbeejtő folyamatokat, megtörténhessen, arra van szükség, hogy a társadalom egyre szélesebb tömegei ismerjék fel ennek elkerülhetetlen szükségességét, és teljes bizalommal és eltökéltséggel akarják megvalósítását. Ehhez személy szerint mindenki úgy járulhat hozzá, hogy közvetlen környezetét saját példájával próbálja bátorítani, ösztökélni. (És ez még csak a leglustábbaknak, a legfélősebbeknek szóló forgatókönyv, mert semmilyen tevőleges részvételt vagy személyes áldozathozatalt nem tartalmaz, holott az nagyon is üdvös lenne) Nem érhetjük már be a félmegoldásokkal, a kompromisszumokkal, mert az utolsó pillanatokat éljük.

Lehet — sőt, bizonyos —, hogy most az önzésre nevelt „fogyasztó” megvonja a vállát, és arra gondol: „Kit érdekel ez? Én jó környéken lakom, a családomnak szintén jó körülményeket biztosítok, a többi nem számít.” De ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, aki ma még a homokba dugja a fejét. Magyarországon, néhány évtizeden belül nem lesznek „jó környékek”, hacsak nem történik meg az az egészen radikális változás, ami pedig csak egyetlen dolog lehet, ha mégoly irreálisnak és utópisztikusnak is tűnik: egy hungarista hatalomátvétel! Hogy leegyszerűsítsem a képletet: Hungarizmus, vagy nemzethalál! Ez az igazi választás.

Végvári Levente Attila