Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
10. oldal «lîîVAKÔfcî 2007. december ► elérésére fordított; elég az, hogy az eredményből láthatjuk: teljesen ismerte a félrevezetés hogyanját, különösen azáltal, hogy azt a zsargont alkalmazta, amelyet már jellemeztünk, és azt úgy tüntette fel a maga unatkozásának hallgatósága előtt, mint mindannak a közhelynek modern, izgató kifejezését, amelyek oly gyakran kerülnek eléjük a maguk minden természetes ostobaságával együtt. Azon, hogy ez a zeneszerző gondolt bizonyos izgalmas helyzetekre és az érzelmi szerencsétlenségek hatásos szövögetésére, senkinek nem kell megdöbbennie, aki tudja, hogy szükségszerűen ilyesmikre vágyódnak azok, akik nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, és egyáltalán nem kell csodálkozni azon, hogy ebben is sikerült célját elérnie, és elegendő csupán annak okait mérlegelni, hogy ilyen körülmények között32 az egész miért csakis vele sikerülhetett. Ez a zeneszerző ezt a félrevezetést ténylegesen annyira kiterjeszti, hogy már önmagát is félrevezeti, mégpedig talán épp olyan szándékosan, mint ahogyan unatkozó csodálok becsapja. Mi valójában azt hisszük, hogy az illető tisztességesen szeretne közreadni művészi alkotásokat, de tudja jól, hogy erre képtelen. Annak érdekében, hogy kiszabadítsa magát az akarat és a képesség közötti ezen fájdalmas konfliktusból, operákat ír Párizs számára, majd szétküldi őket a világ minden tájára. Ugyanis napjainkban ez a legbiztosabb eszköz arra, hogy valaki művészi hírnevet szerezzen magának, jóllehet nem művész. Ennek az önbecsapásnak a terhe alatt, amely lehet, hogy nem is olyan fáradság nélküli, mint gondolnánk33, aligha jelenik meg számunkra tragikus fényben, de a megsebzett hiúság tisztán személyes eleme tragikomédiává változik, éppen úgy, mint általában az ötlettelenség, a valódi nevetségesség. Mindez olyan ismertetőjegy, ami által ez a híres zeneszerző megmutatja a maga zsidóságát a zenéjében. Az említett esetek közelebbi áttekintéséből - ezeket az eseteket azért tárgyaltuk, hogy megértsük a zsidó természet iránti leküzdhetetlen ellenszenvünk mélyebb okát - sajátosabb bizonyítékot nyerünk a jelen zenei korszakának alkalmatlanságáról. Ha a két említett zsidó zeneszerző34 valóban a zene virágzását segítette volna elő, akkor csupán el kellett volna ismernünk, hogy a mögöttük való lemaradásunk oka bizonyos olyan organikus gyengeségre vezethető vissza, ami hirtelen vett erőt rajtunk. De nem ez a helyzet; ellenkezőleg, a rémült korszakokkal összehasonlítva napjaink sajátos zenei képessége inkább növekedett, mint csökkent. Az alkalmatlanság magának a művészetünknek abban a szellemiségében rejlik, amely más élet után vágyódik, mint az a mesterséges élet, amely most fáradságos munkával elérhető a számára. Magának a zenei művészi kifejezőképességnek az alkalmatlansága számunkra Mendelssohnnak, a rendkívüli adottságokkal rendelkező, különleges zenésznek a műalkotásaiban nyilvánult meg, de a közéleti rendszerünk értéktelensége a maga teljesen művészieden igényeiben és természetében annak a hírneves zsidó operaszerzőnek a sikereiben válik világosan láthatóvá mindenki számára. Ezek azok a fontos pontok, amelyek most magukra vonják mindazok teljes figyelmét, akik tisztességesen értik a művészetet: itt van, amit meg kell kérdeznünk önmagunktól, meg kell vizsgálnunk, a legvilágosabban meg kell értenünk. Mindenkit, aki kivonja magát e munka alól, mindenkit, aki hátat fordít ennek a vizsgálatnak, akár azért, mert nincs igényük rá, akár azért, mert nem akarnak megtanulni egy leckét, ami esetleg kivonná őket a lélektelen, érzés nélküli rutin kényelmes megszokásából - most ugyanabba a kategóriába sorolunk. Ez a „zsidóság a zenében” kategóriája35. A zsidók sohasem vehették birtokukba ezt a művészetet, amíg ez leleplezhető volt abban, amit most ők bebizonyíthatóan napfényre hoztak: az életre való belső alkalmatlanságában. Amíg a zene különálló művészete reális, organikus életigénnyel rendelkezett, egészen Mozart és Beethoven korszakáig, addig sehol sem volt található zsidó zeneszerző: lehetetlen volt egy teljesen idegen elem számára részt venni ebben az élő szervezetben, ezen életet formáló színhelyeken. Csak amikor egy test belső halála nyilvánvalóvá válik, nyerik el a külső, idegen elemek a testben lévő szálláshelyük erejét - de még akkor is csak azért, hogy elpusztítsák azt a testet. Akkor valójában ez a testi hús a rovarélet rajzó településévé válik, de erre a testre pillantva ki tartaná azt még mindig élőnek? A lélek, vagyis az élet elröppent ebből a testből, sietve útnak indult más rokon testekbe, és ez minden, amit örökül hagy az élet. Csak az igazi életben találhatjuk meg mi is a művészet szellemét és nem annak férgektől erjedő tetemében. A fentiekben említettem, hogy a zsidóknak sohasem volt igazi költőjük. Abban az időben, amikor Goethe és Schiller énekelt közöttünk, biztos, hogy nem tudunk egyetlen zsidó költőről sem, de abban a korban, amikor a költészetünk hazugsággá vált, amikor minden lehető dolog virágozhatott életünk teljesen költészettől idegen elemeiből, csak igazi költő nem, akkor az volt a tisztsége egy nagyon tehetséges zsidó költőnek, hogy elbűvölő gúnyolódásával leleplezze ezt a hazugságot, verselésünknek azt a mérhetetlen szárazságát és jezsuita képmutatását, amely még mindig képes az igazi költészet látszatát kelteni. E költő a maga híres zenei fajtestvéreit is könyörtelenül ostorozta azért, hogy zenészeknek színlelték magukat, és semmilyen hamis érték nem állhatott meg előtte: modern önbecsapásunk ábrándképein keresztül minden értékesnek látszó tagadásnak a könyörtelen démona hajtotta szünet nélkül36, egészen addig, amíg el nem érkezett ahhoz a ponthoz, ahol viszont már önmagát hazudta költőnek, és azzal lett jutalmazva, hogy zeneszerzőink versbe szedett hazugságait megzenésítették. Ő a zsidóság lelkiismerete volt, éppen úgy, ahogyan a zsidóság modern civilizációnk rossz lelkiismerete. Még egy másik zsidót kell megneveznünk, aki közöttünk írónak látszott. Ez az ember zsidó mivolta miatt bekövetkező elszigeteltségéből megváltást keresve jött közénk. Azt nem találta meg, de meg kellett tanulnia a leckét: csak akkor találhatja meg valaha is azt, amit keresett, ha velünk együtt lesz megváltva igaz emberré. De velünk együtt azonnal igaz emberré válni a zsidó számára azt jelenti, hogy megszűnne zsidó lenni. És ezt BÖRNE megtette. De — egyebek között — Börne azt tanítja nekünk, hogy ez a megváltás nem érhető el könnyed, hideg, közömbös önelégültséggel, hanem annak ára - miként szükségképpen számunkra is — verejték, kín, ínség és a szenvedés és szomorúság minden üledéke. Anélkül, hogy egyszer is hátranéznétek, vegyetek részt a felszabadítás e regeneráló munkájában önmegsemmisítéssel37, akkor egyek és elválaszthatatlanok leszünk! De gondoljátok meg, hogy csak egyetlen dolog válthat meg titeket átkotok terhétől: Ahasvérus megváltása — a PUSZTULÁS! K. Freigedank [= K. Szabadgondolkodó] (Ford.: Tudós-Takács János) JEGYZETEK 1 E cikk elejére a Neue Zeitschrift szerkesztője a következő lábjegyzetet fűzte: „Bármilyen fogyatékos is a külső kialakulása, mi mindig Németország kiválóságának, nagy műveltsége eredményének tekintettük azt, hogy - legalábbis tudományos területen - intellektuális szabadságnak örvend. A fenti esszé kinyomtatása során erre a szabadságra tartunk igényt és erre támaszkodunk. Kívánatos, hogy olvasóink ebben az értelemben fogadják azt. Akár osztja valaki az abban kifejtett nézeteket, akár nem, a szerző meglátásainak zsenialitását senki sem vitathatja.” - Az angol fordító [továbbiakban „a ford.”] 2 Az NZ-ben „Leidenschaftlichkeit”, vagyis „szenvedély” áll. 3 Az NZ-ben ez olvasható: „A mi szemforgatóinknak és jezsuitáinknak köszönhetően, akik a nép egész vallási gyűlöletét maguk ellen fordították, úgyhogy az ő végső bukásukkal együtt a vallás, jelenlegi értelmében (amely inkább volt a gyűlölet, mint a szeretet vallása), feltehetőleg meg fog semmisülni!” - A ford. 4 Az NZ-ben: „nem nagyon fényűző játék.” - A ford. 5 Az NZ-ben: „hazugság”. - A ford. 6 Az NZ-ben: „utópiák”. - A ford. 7 Az NZ-ben: „hasonlóan a jó keresztényekhez”. - A ford. 8 „Elend” jelenthet számkivetést. Ebben a mondatban az NZ-ben „római keresztény németek” áll a „keresztény német hatalmasok” helyett. - A ford. 4 A „kellemetlen” szót az NZ-ben a „leküzdhetetlenül” szó előzi meg, míg az „ösztönös” szó hiányzik. - A ford. 16 Jegyzet az 1869-es, és a későbbi kiadásokhoz: „Biztos vagyok abban, hogy a zsidó szerzők művével kapcsolatos későbbi tapasztalataink anyagot fognak adni sokak számára egy disszertációhoz, amire itt csak utalhatok. A fentebb írtak óta a zsidóknak nemcsak magát a színpadot sikerült elrabolniuk, hanem még a költő drámai termékét is elrabolták. Egy híres zsidó „jellem-színész” nemcsak mentesült Shakespeare, Schiller stb. költői figuráinak bármely bemutatásától, hanem azt a saját vadon termő tendenciózus fantáziájának termékével helyettesítette. Ez olyan, mintha az Üdvözítőt egy festményen eltávolítanák a keresztről, és helyébe egy demagóg zsidót szegeznének oda. A színpadon a mi művészetünk meghamisítása a teljes megtévesztésig fajult; ezért Shakespeare-t és társait kizárólag a színpadra való kiváló alkalmazhatóságok fényében említik. - A szerző (Richard Wagner). 11 Az NZ-ben „tisztán emberi” áll „az ő” helyett. 12 A pontosvessző utáni mondatrész nem szerepel az NZ-ben. 13 Ez a mondat lábjegyzetként szerepel az NZ- ben, és a következő mondat hiányzott. - A ford. *4Az NZ-ben: „valamilyen magasabb rendű értelemben”. — A ford. 15 „Egy sustorgó, sivító, zümmögő és morgó hangos kifejezés”. 16 Az NZ-ben: „mindenképpen”. - A ford. 17 ..A mi korunkban” nem jelent meg az NZ- ben. — A ford. 18 A „hanem egyszerűen beszélni akart” nem szerepelt az NZ-ben, a „mindegy, hogy mit” után az NZ-ben ez állt: „csupán azért, hogy a létét jelentőssé tegye”. - A ford. 19 Az NZ-ben ez a mondat így folytatódott: „és ez csupán a legkülönfélébb kifejezésre való tökéletes képesség volt, de önmagában véve nem értékes kifejezés. Amikor ez megtörtént, és ha nem szándékoztak kifejezni ezáltal egy határozott dolgot, nem maradt más hátra, mint értelmetlenül ismételni a beszédet.” Stb. - Talán megbocsátható, hogy hivatkoztam ismét Wagner papagájára a „Letters to Uhlig”-ból (lásd: a jelen sorozat II. kötetének bevezetését. - A ford.) 20 Az NZ-ben „csodálatos”. 21 „öntudatlanul”. 22 „képesség”, mint az előző mondatban is, ahol most „fantázia” áll. - A ford. 23 „A beletörődés által lágyított szenvedély” helyett az NZ-ben ez áll: „az igaz és nemes szenvedélynek kielégülése”. A nézőpont változása, vagy inkább fejlődése rendkívül fontos. — A ford. 24 Az NZ-ben: „a zenéből”. — A ford. 25 Szerzőnk egy kis változást eszközölt e mondat szerkezetében az NZ-cikk óta, de mialatt ez javítja a mondat gördülékenységét, létrehozza a „téves vonatkozásnak” szinte egyetlen példáját az egész szövegében. - A ford. 26 Jegyzet az 1869-es, és későbbi kiadásokhoz: „A neo-judaikus rendszerről, amely Mendelssohn zenéjének ezen tulajdonságával kapcsolatban jött létre, mintegy az ilyen zenei süllyedés követelményeként, később fogunk beszélni!” 27 Az NZ-ben ez állt: „Ö vágyott túljutni az abszolút zenén és felemelkedni annak humán társművészeteivel való egyesülésig, mint ahogy a teljes és befejezett ember vágyik a teljes emberiséghez való felemelkedésre.” — A ford. 28 A „csodatevő képességével” és az „egy kimondhatatlan tartalom” az NZ-ben nem található. - A ford. 29 Az NZ-ben az „edlen” szó megfelelője a „nemes”. - A ford. 30 A „hanem általában” stb. befejezése a mondatnak hiányzik az NZ-cikkből. - A ford. 31 „Mindaz, aki tapasztalta egy zsidó gyülekezet szégyenteljes közömbösségét és szórakozottságát a zsinagógában végbemenő istentisztelet zenei részének előadása közben, képes megérteni, hogy egy zsidó opera-szerző miért nem ütközik meg semmin sem, ha ugyanezzel találkozik egy színház közönségénél, és vidáman dolgozhat továbbra is amiatt, mivel ez a magatartásnak itt valóban kevésbé illetlennek kellett tűnnie számára, mint Isten házában.” — R. Wagner 32 Az NZ-cikkhez itt hozzá volt téve egy lábjegyzet: „Man so tun!” vagyis „meg kell tenni!”, ahogy Berlinben mondják. - A ford. 33 Ez a mellékmondat nem szerepel az NZ- ben. - A ford. 34 „Eléggé jellemző az a magatartás, amelyet a többi zsidó zenész, sőt az egész kultúr-zsidóság tanúsított a két leginkább emlegetett zeneszerzőjük iránt. Mendelssohn hívei számára az a híres operaszerző gaztettet jelent: mélységes becsületességgel úgy érzik, hogy nagyon kompromittálja a zsidóságot a képzettebb zenészek szemében, ezért nem mutattak irgalmat az ítéleteikben. Sokkal óvatosabban fejezik ki magukat a másik zeneszerző követői Mendelssohnra vonatkozóan: inkább irigységgel, mint nyilvánvaló rossz akarattal szemlélik sikereit, amelyeket elért a ’megbízhatóbb’ zenei világban. A harmadik frakció, a „mindenáron alkotás”-párti frakció számára a látható cél elkerülni minden gyilkos botrányt, általában minden önfeltárást, úgyhogy az ő zenei alkotásaik mehetnek a maguk útján, de anélkül, hogy alkalmat adnának bármilyen fájdalmat okozó lármára: a nagy operaszerző tagadhatatlan sikereit minden körülmények között úgy állítják be, mint ami kevés figyelmet érdemel, noha megengedik, hogy nem sok van a műveiben, ami jóvá hagyható, vagy megbízhatónak hazudható. Valójában a zsidók túl okosak ahhoz, hogy ne tudnák: milyen az áruik sorrendje!” - R. Wagner. — Az NZ-ben ez a lábjegyzet a törzsszöveg részét képezte. - A ford. 35 Az NZ-ben ez állt: ,A zsidóságról a művészetben, ahová ténylegesen a zsidók csupán legnyilvánvalóbb külső jegyeiket adták, de semmiképpen azok belső jelentését. A zsidók sohasem lehettek művészetünk birtokosai” stb. - A ford. 36 Az NZ-ben ez olvasható: „hideg, megvető önelégültségben”, és a mondat a „modern önbecsapásunk ábrándképein keresztül” résszel fejeződött be. - A következő lábjegyzet lett hozzátéve: „Amit ő magának hazudott, azt a mi zsidóink ismét láthatóvá tették, azáltal, hogy neki álltak zenélni.” Ezenkívül a „minden értékesnek tűnő” helyett „minden értékes” állt, és a következő mondatban a „rossz” szó nem fordult elő. - A ford. 37 Az NZ-ben az „ezen regeneráló munkában önmegsemmisítéssel” helyett ez áll: „ebben az önmegsemmisítő, véres harcban” állt. - A ford. Forrás: The Theatre, Richard Wagner's Prose Works, 3. kötet, 79-100. o., 1894. Az esszé eredetileg közölve: in: Sämtliche Schriften und Dichtungen, 1850, 5. kötet, 60-85. o.
