Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. december

8. oldal

JZIÎÎVAKÔftt

► öntudatlanul is ennek a közösségnek a kötelékei között nőtt fel. De a zsidó minden ilyen közösség határain kívül élt, magányosan, Jahvéjével egy szilánkokra törött, talajtalan törzsben, amelynek szükségképpen nélkülöznie kellett minden önmagából kiinduló fejlődést, éppen úgy, mint ennek a törzsnek saját (héber) nyelvét, amely számára mint egy holt dolog őrződött meg. Nos, költészetet alkotni egy idegen nyelven mindeddig lehetetlen volt, még a legmagasabb színvonalat elért népből származó géniusznak is. Ámde egész európai művészetünk és civilizációnk a zsidó számára idegen nyelvű maradt; mert nem vett részt a másik nyelv fejlődésében, hanem mint otthontalan fickó hideg, sőt mi több, ellenséges szemlélő lett. Ezen a nyelven, ebben a művészetben a zsidó csak a beszéd utánzására, csak utánzó összetákolásra képes — nem igazán alkot szavaiból költeményt, cselekedeteiből művészi alkotást. Különösen a zsidó beszédmód fizikai megnyilatkozása taszít minket. Az európai népekkel való kétezer éves érintkezés során a kultúránknak nem sikerült megtörnie a zsidó természet rendkívüli makacsságát a szemita kiejtést illetően. Az első dolog, ami megüti fülünket a teljesen idegenszerű és visszatetsző zsidó hangképzésben, a csikorgás, vinnyogás, az orrhangon való zümmögés15 és ezen kívül a szavaknak olyan értelemben való alkalmazása, amely idegen népünk nyelvétől, valamint kifejezéseink szerkezetének önkényes elferdítése. Ez a beszédmód azonnal az elviselhetetlenül zűrzavaros fecsegés jellegét veszi fel, úgy, hogy amikor ezt a zsidó beszédet halljuk, a figyelmünk akaratlanul is annak visszataszító módján időzik és nem a lényegi értelmén. Azt, hogy milyen kivételesen fontos ez a körülmény, kivált a modern zsidó zeneművek által ránk gyakorolt benyomás magyarázata szempontjából, elsősorban kell felismernünk és szem előtt tartanunk. Ha hallunk egy zsidó beszédet, öntudatlanul is megütközést kelt bennünk ebben a beszélgetésben a tisztán emberi megnyilatkozás teljes hiánya és a sajátos fecsegésnek az a hideg közömbössége, ami semmilyen körülmények között sem emelkedik egy magasabb színvonalú, szívből jövő szenvedély hőfokára. Ha másfelől magunkat találjuk ösztönözve erre a forróbb kifejezési módra egy zsidóval folytatott társalgás során, akkor ő mindig elhárítja az ilyen társalgást, képtelen válaszolni ezen a módon. A zsidó sohasem gerjed fel annyira, hogy velünk az érzelmeit kölcsönösen kicserélné, hanem - amenynyiben mi vagyunk az érintettek - csak a maga önteltségének és haszonleső vágyának egészen sajátos önző érdeklődése észlelhető, valami olyasmi, ami párosulva a mindennapi beszédmód ferde megnyilvánulásával gerjedelmének mindig a nevetségesség mellékízét kölcsönzi, és bármit kelthet bennünk, csak a beszélő érdeklődése iránti rokonszenvet nem. Noha nagyon is elgondolhatónak véljük, hogy az egymással való érintkezés során, különösen ott, ahol a családi élet a pusztán emberi érzéseket kifejezésre juttatja, még a zsidók is képesek elég hatékony módon kifejezést adni érzelmeiknek egymás között, de ez nem jöhet szóba vizsgálódásaink jelenlegi területén, mivel itt arról a zsidóról szólunk, aki az élet és a művészet adta érintkezés során, kifejezetten hozzánk beszél.

Nos, ha a dialektusának fent említett

tulajdonságai a zsidót csaknem16 képtelenné teszik arra, hogy művészi kifejezést adjon érzéseinek és látomásainak a beszéddel, akkor a dal formájában jelentkező kifejezőképességének még sokkal kisebbnek kell lennie. A dal csupán a legmagasabb szintű szenvedély hőfokára hevük beszéd: a zene a szenvedély beszéde. Mindaz, ami visszataszítólag hatott ránk a zsidó külső megjelenésében és beszédében, végletesen felingerel bennünket a dalában, feltéve, hogy nem vagyunk éppen e jelenség nevetségességének fogva tartott rabjai. Nagyon természetes módon a dalban - a személyes érzelmi lét legélénkebb és legvitathatatlanabb kifejeződésében — éri el számunkra a zsidó természet különlegessége a maga ízléstelenségének csúcspontját; és ha bizonyos feltevések alapján esetleg alkalmasnak tartottuk is a művészet különféle ágaira, arra az ágra semmiképpen, amelynek alapja a dalban van.

A zsidónak a látomás iránti érzéke sohasem volt olyan jellegű, hogy lehetővé tette volna, hogy képzőművészek támadjanak közülük: az ő szemük mindig is a nagyon is gyakorlatias dolgokkal foglalkozott, nem olyanokkal, mint a szépség és a formák világának szellemi lényege. Legalább is ameddig ismereteim terjednek, nem ismerek korunkban17 semmilyen zsidó építészeti vagy szobrászati alkotást, annak eldöntését pedig, hogy a zsidó származású modern festők valóban alkottak-e a maguk művészetében, a szakértők megítélésére kell hagynom; de feltételezhetően ezek a festők nem álltak más viszonyban a maguk művészetével, mint a modern zsidó zeneszerzők a zenével. Ez utóbbiak alaposabb vizsgálatával most fogunk foglalkozni.

A zsidó, aki jóllehet születésénél fogva alkalmatlan arra, hogy művészileg kifejezze magát számunkra a külső megjelenésével vagy beszédjével, és legkevésbé képes kifejezni önmagát a dalaiban, mégis képes volt a modern művészeti jelenségek legnagyobb terjedelmű ágában, a zenében közízlést irányító szerephez jutni. - Avégett, hogy megmagyarázzuk magunknak ezt a jelenséget, vizsgáljuk meg először, hogy miképpen vált lehetségessé, hogy a zsidóból zenész legyen.

Társadalmi fejlődésünk azon fordulópontjától kezdve, amióta a pénz a gyakorlatban egyre leplezetlenebbül nemesi kiváltságlevéllé vált, a zsidóktól — akiknek a tényleges munka nélküli pénzcsinálás, vagyis az uzsora maradt az egyedüli foglalkozásuk — nem lehetett többé megtagadni a belépést az új társadalomba, amelynek semmi másra nem volt szüksége, mint a pénzre, amit viszont a zsidók a zsebükben vitték magukkal. Ennélfogva a modern kultúránk, amely kizárólag a gazdagok számára hozzáférhető, a legkevésbé a zsidók számára maradhatott elzárt alkotás, hiszen a kultúra megvásárolható luxuscikké süllyedt. A továbbiakban tehát megjelenik társadalmunkban a kultúrált zsidó; így most az ő különbözőségét kell vizsgálnunk a kultúrálatlan, közönséges zsidótól. A kultúrált zsidó a leglátványosabb módon fordított gondot arra, hogy levetkőzze magáról közönséges hitsorsosainak minden nyilvánvaló jelét: sok esetben még azt is bölcs dolognak tartotta, hogy keresztvízzel mossa le eredetének nyomait. De ez az igyekezet sohasem tette lehetővé, hogy learassa az ezért remélt gyümölcsöket: ez csak külső elszigeteltségének növekedésére vezetett, és az emberi lények közül a legszívtelenebbé tette, oly sötét alakká, hogy el kellett veszítenünk a törzse tragikus története iránti korábbi rokonszenvünket is. A korábbi sorstársaival való kapcsolatai, amelyeket arcátlanul széttépett, továbbra is lehetetlenné tették számára, hogy kapcsolatba lépjen azzal a társadalommal, amelybe felemelkedett. Senki mással nem állt kölcsönös viszonyban, csakis azokkal, akiknek az ő pénzére volt szükségük, de még a pénz segítségével sem ért el tartós emberi kapcsolatokat. Idegenként és érzés nélkül élt a kultúrált zsidó egy olyan társadalom közepén, amelyet nem értett, amelynek ízléseivel és törekvéseivel nem rokonszenvezett és amelynek történelme és fejlődése mindig közömbös volt a számára. Ilyen helyzetben láttunk zsidó gondolkodókat megjelenni: a gondolkodó fejletlen költőnek tűnik, de az igazi költő jövendőmondó próféta. Egy ilyen prófétai feladatra nem készíthet fel semmi más, mint a legmélyebb, szívből jövő rokonszenv valamely nagy és az erőfeszítéseket pártoló társadalom iránt, amelynek öntudatlan gondolataihoz a költő ad magyarázó szót. Az előkelő zsidó számára, aki teljesen ki volt zárva a társadalomból és teljesen megszakított minden kapcsolatot törzsével, amelyhez származása folytán tartozott, a tanult és megfizetett kultúrája csupán luxusnak látszhatott, mivel lényegében nem tudta, hogy mi köze is van hozzá.

Nos, a mi modern művészeteink ennek a kultúrának váltak a részeivé, közöttük is különösen az a művészet, amelyet éppen a legkönnyebb elsajátítani — a zene művészete, mégpedig főként azé a zenéé, amelyet társművészeteitől elválasztva a legnagyobb géniuszok alkotóereje és erőkifejtése emelt fel az egyetemes kifejezőképességnek arra a szintjére, ahol vagy új kapcsolatban a többi művészettel ő mondhatta ki fennhangon a legmagasabb szintű dolgokat, vagy tartósan elszakadva tőlük kedvére kimondhatta a legalacsonyabb szintű, közönséges álpátoszokat is. Természetesen az, amit a kultúrált zsidónak az említett helyzetben ki kellett mondania, semmi egyéb, mint a közhelyszerű és értéktelen, mivel egész művészi hajlama valójában csupán luxus, szükségtelen dolog volt. Pontosan azért, mivel a szeszély vagy bizonyos művészeten kívüli érdek ihlette, tudta magát hol így, hol úgy kifejezni, de sohasem volt arra késztetése, hogy határozott, valóságos és szükséges dolgot mondjon ki. Egyszerűen beszélni akart, és mindegy, hogy mit18. így természetesen a hogyan maradt számára az egyedüli fontos dolog, amiről gondoskodnia kellett. Jelenleg egyetlen művészet sem nyújt olyan bőséges lehetőséget arra, hogy benne úgy beszéljenek, hogy ne mondjanak ki valóságos dolgot, mint a zeneművészet, mivel a legnagyobb géniuszok már elmondták mindazt, amit el kellett mondani benne, mint egy abszolút különálló művészetben19. Amikor ez egyszer kimondatott, nem maradt semmi más hátra, csak az utánzó fecsegés, igazán nagyon aggályos pontossággal és megtévesztő hasonlósággal, pontosan úgy, ahogyan a papagájok rikácsolnak emberi szavakat és mondatokat, de pontosan oly kevés igazi érzéssel és kifejezőerővel, mint ezek az ostoba madarak. Csakhogy a mi zsidó zenecsinálóink esetében ez az utánzó beszéd jellegzetes sajátosságot állít elénk — az általános zsidó

beszédstílus sajátosságát, amelyet a fentiekben aprólékosan jellemeztünk.

Noha a zsidó beszéd és éneklés módjának sajátosságai a legszembeszökőbb módon a zsidók közönséges rétegében ütköznek ki, tehát azokban a zsidókban, akik hűségesek maradtak atyáik törzséhez, és jóllehet a zsidóság kultúrált fia igen nagy gondot fordított arra, hogy levetkőzze e jellegzetességet, a szóban forgó jellegzetességhez való ragaszkodásban ez utóbbiak is arcátlan megátalkodottságot mutattak. Magyarázhatjuk ezt filozófiailag is, de az ok a kultúrált zsidó említett társadalmi helyzetében is megtalálható. Mindazonáltal sok luxus művészetünk jobbára csak mocskos képzelőerőnk éterében úszhat, mert még mindig ez kapcsolódik, hacsak egy szálon is természetes termőtalajával, a nép valódi leikével. Az igazi költő a művészet bármely ágában az ösztönzést még mindig egyedül az ösztönös élet hűséges, szeretetteljes szemléléséből nyeri, amely életet egyedül a nép körében lát szívesen. Nos, a kultúrált zsidó hol találja meg ezt a népet? Bizonyosan nem annak a társadalomnak a talaján, amelyben a művész szerepét játssza. Ha van egyáltalán valami kapcsolata ezzel a társadalommal, akkor ez csupán e társadalom egyik oldalsó hajtásával áll fenn, teljesen elszakadva a valóságos, egészséges törzstől; ez a kapcsolat azonban teljesen szeretet nélküli, és ennek a szeretetlenségnek egyre nyilvánvalóbbá kell válnia a kulturált zsidó számára, ha művészetének táplálása érdekében leereszkedik e társadalom alapjaihoz: itt nemcsak mindent még idegenebbnek és érthetetlenebbnek talál, hanem ez esetben a nép ösztönös rosszindulatával a maga egész fájdalmas leplezetlenségében szembesülni kénytelen, mivel — a gazdagabb osztályokhoz tartozó néptársaktól eltérően - ez az alsó réteg sem nem gyengült le, sem nem tört meg az előnyök számbavétele és bizonyos kölcsönös érdekek figyelembevétele során. A szégyenkezés miatt e néppel való minden érintkezéstől eltaszítva, ráadásul a nép szellemének megértésére teljesen képtelenül, a kultúrált zsidó azt tapasztalja, hogy annak a törzsnek a fő gyökeréhez kényszerül fordulni, amelyből származik, ahol legalább egy megértés feltétlenül könnyebben fog adódni a számára. Akarva nem akarva ebből a forrásból fog venni vizet; de mégis csupán a hogyan, de nem az amit körében találja meg fáradozásai jutalmát. A zsidónak sohasem volt saját művészete, ezért egy művészetre képes tartalmat felmutató, egyetemes tanulságokkal szolgáló, emberi tartalmú zsidó élet sohasem, még napjainkban sem kínálkozik a kutatónak. Hanem csupán egy sajátos kifejezési módszer — és ez az a módszer, amelyet fent jellemeztünk. Nos, a zsidó zeneszerző részére a vér szerinti népe által felkínált egyedüli zenei kifejezés a zsidó Jahve-szertartások zenéje: a zsinagóga az egyedüli forrás, amelyből a zsidó olyan zenei motívumokat meríthet, amelyek azonnal népszerűek és érthetőek a maga számára. Bármennyire hajlamosak is lennénk emelkedettnek és nemesnek elképzelni a magunk számára ezt a zenei istenszolgálatot a maga ősi tisztaságában, egyre világosabban látnunk kell, hogy ez a tisztaság borzalmasan beszennyeződött, mielőtt hozzánk érkezett: itt évezredeken át semmi sem fejlődött az élet belső gazdasága által, hanem, mint a judaizmusnál általában, minden megőrzi a maga formai és tartalmi ál