Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. december _______________________»lîîVAKVfcî______________________________ 7. oldal

Richard Wagner:

A ZSIDÓSÁG A ZENÉBEN

A közelmúltban1 a „Neue Zeitschrift für Musik”-ban említés történt egy „héber művészi ízlésről”, e kifejezésmód megtámadtatásáról és védelméről, egy oly művészi irányzatról, amely nem hiányzott és nem hiányozhatott tartósan. Most számomra fontos feladatnak látszik, hogy megvilágítsam azt a témát, amely mindennek a mélyén rejlik - egy olyan témát, amelyet a kritikusaink mindeddig vagy magyarázó jegyzetekkel láttak el, vagy bizonyos szenvedélyes kitöréssel érintettek2. Mindazonáltal nem az lesz a feladatunk, hogy valami újat mondjunk, hanem az, hogy rávilágítsunk arra az öntudatlan érzésre, amely a zsidó természet iránti gyökeres ellenszenvként nyilvánul meg a nemzetek körében. Eképpen valami valóban létezőt mondjunk ki, és semmiképpen se próbáljunk képzeletünk erejével mesterséges életet lehelni egy nem valóságos világba. A kritika éppen a maga lényege ellen irányul, ha a támadásban vagy a védelemben valami másra törekszik, mint a valóság kimondására.

Mivel ez esetben tisztán művészi és sajátosan zenei szempontból kívánjuk kifejteni a magunk számára a zsidó természet iránti népi ellenszenvet, amely még napjainkban is létezik, teljesen mellőzhetjük azt, hogy ugyanezen jelenséggel a vallás és a politika területén foglalkozzunk. Vallási téren a zsidók régóta megszűntek gyűlölt ellenségeink lenni — mindazoknak köszönhetően, akik a keresztény valláson belül magukra vonták a nép gyűlöletét3. A tiszta politikában sohasem kerültünk tényleges konfliktusba a zsidókkal, sőt engedélyeztük nekik a jeruzsálemi királyság felállítását, és ebből a szempontból inkább azt kell sajnálnunk, hogy Rotschild úr túlságosan éles eszű volt ahhoz, hogy magát a zsidók királyává tegye, ehelyett előnyben részesítette azt, hogy - amint az közismert - a „királyok zsidaja” maradjon. Egy másik téma, ahol a politika társadalmi kérdéssé válik: a zsidók általunk fenntartott elkülönítése mindaddig kihívás az emberies igazságosság gyakorlására, ameddig bennünk a társadalmi felszabadítás felé irányuló hajlam világosabb tudatra nem ébred. De amikor a gyakorlati életben a zsidók emancipációjára törekedtünk, inkább egy elvont elvnek, mint egy konkrét esetnek a bajnokai voltunk, pontosan úgy, mint ahogyan egész liberalizmusunk sem volt nagyon fényűző szellemi sport4 - mivel a nép szabadságáért szálltunk síkra, anélkül, hogy tudtuk volna, önmagában véve mi a nép, sőt, ellenszenveztünk a néppel való minden igazi érintkezéssel. így a zsidók jogainak növeléséért kifejtett buzgólkodásunkat inkább egy általános eszme, mint valamiféle igazi rokonszenv ösztönözte, mivel miközben a zsidók emancipációjának érdekében beszéltünk és írtunk, ösztönösen mindig ellenszenves volt a számunkra a velük való bármilyen tényleges, működő kapcsolat.

Azután ez esetben azt a szempontot érintjük, ami közelebb visz bennünket vizsgálatunk főbb céljához: meg kell magyaráznunk magunk számára az általunk érzett akaratlan ellenszenvet a zsidók természete és személyisége iránt, mégpedig

avégett, hogy igazoljuk ezt az ösztönös ellenszenvet, amelyet egész világosan erősebbnek és hatalmasabbnak ismerünk fel, mint amilyen az a tudatos buzgóságunk, hogy megszabadítsuk magunkat ettől. Ebből a szempontból még ma is szándékosan csak meghazudtoljuk magunkat, amikor azt gondoljuk, hogy szükségszerű erkölcstelennek és tabunak tartani a zsidó jellegzetességek elleni természetes ellenszenvünknek minden nyílt megnyilatkozását. Ügy látszik, csak a legutóbbi időkben jutottunk arra a belátásra, hogy ésszerűbb megszabadítani magunkat a fárasztó önbecsapástól3, és ehelyett teljesen józanul látnunk kell erőszakolt rokonszenvünk tárgyát és összes liberális utópiánk ellenére késztetnünk kell magunkat a még mindig szakadatlanul bennünk lévő ellenszenv megértésére6. Meglepetésünkre azt észleljük, hogy liberális csatáinkban7 a levegőben úsztunk és felhőkkel viaskodtunk, miközben az anyagi valóság egész földje talált egy olyan kisajátítót, akit a mi légi küzdelmeink kétségtelenül nagyon szórakoztatnak, de aki minket túlságosan bolondnak tart ahhoz, hogy azzal jutalmazzon minket, hogy engedjen akárcsak egy kicsit is az általa birtokolt anyagi földből. A „királyok hitelezője” teljesen észrevétlenül a hitelek királyává vált, és mi valójában nem tudjuk az uralkodónk kiállását a zsidók emancipációja mellett másnak tekinteni, mint rendkívül naivnak, látván, hogy sokkal inkább mi kerültünk olyan helyzetbe, hogy nekünk kell küzdenünk a zsidóktól való emancipációért. E világ jelenlegi szervezése szerint a valóságban a zsidó több mint emancipált: ő uralkodik és mindaddig uralkodni fog, amíg a PÉNZ marad az a hatalom, amely előtt összes cselekedetünk és összes kapcsolatunk elveszti erejét. Számunkra nem szorul bizonyításra, hogy a zsidók történelmi balsorsa8 és a keresztény német hatalmasságok pénzéhes tapasztalatlansága juttatta ezt a hatalmat Izrael fiainak kezébe. Az, hogy lehetetlen kibontakoztatni minden természetes, „szükséges” és igazán szép dolgot azon fejlődési szakasz alapján, ahová a művészeteink most elérkeztek, és lehetetlen ezt megtenni ennek az alapnak a teljes megváltoztatása nélkül. Ráadásul ez is a zsidó szorgos ujjai közé juttatja korunk

művészi ízlését. Ez olyan téma, amelynek alapjait valamiképpen közelebbről meg kell vizsgálnunk. Azt, amit az ókori és középkori rabszolgák és jobbágyok kemény munkával és fáradsággal teremtettek elő, hogy fizethessenek a hűbéruraknak, napjainkban a zsidó pénzzé változtatta. Mégis ki gondol most arra, hogy az ártatlannak tűnő papírdarab számtalan nemzedék vérétől ragacsos? Azt, amit a művészet hősei életet és életkedvet elnyelő, hallatlan erőfeszítéssel elragadtak a nyomorúság két évezredének művészeti démonaitól, napjainkban a zsidó művészeti bazárrá változtatja, de ki látja meg a mesterségesen elrendezett csecsebecsékben, hogy azokat kétezer év géniuszainak megszentelt verejtékéből enyvezték össze?

Nem szükséges azzal kezdenünk, hogy bebizonyítsuk a modern művészet cicomázott voltát, hiszen az magától is szembeszökő, rákényszeríti magát az érzékekre. Továbbá, kell-e a történelmi terepen messzi utazásra vállalkoznunk, hogy megmagyarázzuk ezt a jelenséget művészettörténetünk jellegének megmutatásával? De ha a zsidóság jármától való megszabadulás látszik számunkra a legszükségesebbnek, akkor mindenekfelett fontosnak kell tartanunk, hogy megvizsgáljuk erőinket erre a szabadságharcra. Nos, mi sohasem fogjuk megérteni ezeket az erőket úgy, hogy adunk valamilyen elvont meghatározást arról, hogy mi ez a jelenség a maga természeténél fogva, hanem csak úgy, hogy pontosan megismerkedünk annak az akaratlan érzésünknek a természetével, amely mint ösztönös ellenszenv nyilvánul meg a zsidó elsődleges lényegével szemben. Ezen keresztül, ezen leküzdhetetlen érzésen keresztül — ha azt minden teketória nélkül teljesen beismerjük magunknak — világossá kell válnia számunkra annak, hogy mi az, amit gyűlölünk ebben a lényegben. Ha azután ezt határozottan megismertük, akkor szembe is szállhatunk vele, sőt, éppen ennek leleplezése által még azt is remélhetjük, hogy kiűzzük a démont arról a területről, ahol csakis úgy tud megmaradni, hogy a szürkületi sötétség menedéke mögé bújik, ama sötétség mögé, amelyet mi, jólelkű humanisták borítottunk rá, kevésbé visszataszítóvá téve e látvány lényegét.

A zsidó - aki, miként azt mindenki tudja egy Istent birtokol teljesen magának — a mindennapi életben elsősorban a külső megjelenésével döbbent meg minket, amely — függetlenül attól, hogy melyik európai néphez tartozunk — kellemetlenül9 idegen valami a népünk számára: ösztönösen úgy érezzük, hogy semmi közünk egy olyan emberhez, aki úgy néz ki, mint ő. Ennek korábban szerencsétlenségnek kellett lennie a zsidó számára, de az újabb időkben azt észleljük, hogy e szerencsétlenség közepette teljesen jól érzi magát, hiszen összes sikere után a tőlünk való eltérését puszta különbözőségnek kell vélnie. Ezen önmagában kellemetlen természeti torzszülött jelleg következményei között - és az erkölcsi oldalon átugorva és a művészettel kapcsolatos gyümölcseihez érve - itt csupán azt az észrevételt fogjuk tenni, hogy számunkra ez a külső sohasem gondolható el úgy, mint a képzőművészet témája: ha a szobrászat egy zsidóval akar megajándékozni minket, a modelljét többnyire tiszta képzelőerővel, bölcs megnemesítéssel veszi körül és pontosan éppen azt hagyja el, ami a mindennapi életben számunkra a zsidó kinézetet jellemzi. De a zsidó sohasem lép színpadra: a kivételek oly ritkák és speciálisak, hogy csak megerősítik az általános szabályt. Mi - anélkül, hogy ne éreznénk az ilyen elgondolás képtelenségét10 — nem tudjuk elképzelni egy antik vagy modern szerep megjelenítését a zsidó által, legyen az a hős vagy a szerelmes szerepe. Ennek nagy jelentősége van: az olyan embernek belső lényegét11 semmiféle művészi kifejezésre sem tarthatjuk alkalmasnak, akinek a megjelenését alkalmatlannak kell tartanunk a művészi feldolgozásra - nemcsak ebben vagy abban a személyiségben, hanem jellegének megfelelően általában véve.

Vizsgálatunk számára sokkal jelentősebb, sőt döntő jelentőségű az a hatás, amelyet a zsidó a beszéde által gyakorol ránk; és ez az a lényeges pont, ahol észlelhető a zsidó befolyás a zenére12. - A zsidó annak a népnek a nyelvét beszéli, amelyben nemzedékről nemzedékre tartózkodik, de azt mindig mint idegen beszéli. Mivel jelenlegi vizsgálódási területünket meghaladja, hogy ennek a jelenségnek az okával is foglalkozzunk, attól is tartózkodhatunk, hogy a keresztény civilizációt azzal vádoljuk: a zsidót folyamatosan erőszakosan elválasztotta a nyelvtől, jóllehet ennek az elválasztásnak a következményeit érintve aligha mondhatjuk, hogy a zsidókat kell felelőssé tennünk13. Célunk ez esetben csupán az, hogy világossá tegyük a szomorú következmények esztétikai jellegét. - Elsősorban az az általános körülmény, hogy a zsidó a modern európai nyelveket tisztán mint tanult nyelveket és nem mint anyanyelvét beszéli, szükségképpen meg kell, hogy fossza őt minden olyasminek a lehetőségétől, hogy e nyelveken sajátosan, szabadon és természetének megfelelően fejezze ki magát14. A nyelv a maga megnyilvánulásával és fejlődésével nem szétszórt egységeknek, hanem egy történelmi közösségnek a műve: csak az részesedik a nyelv alkotásaiból, aki ►

A Wagner-család: Cosima Wagner, Richard Wagner, Liszt Ferenc és Siegfried Wagner