Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. november

«lîîVAKÔfcî

Aleksander Wat:

IGAZSÁG A WC FALAN

12. oldal

Aleksander Wat lengyel értelmiségi volt, akit Sztálin a második világháború kitörését követően bebörtönöztetett. Figyelemre méltó emlékirata Szolzsenyicin művéhez hasonlítható. Ebben az emlékiratban a kijevi börtönben töltött idejére emlékezik, ahol a latrina falán levő írás szolgáltatta az egyedüli igazságot a szovjet hazugságok által elferdített világban. Wat megvizsgál egy ilyen grafittit, amely így hangzik: „Átok bárkire, aki kitalálta az 'átnevelő munkatábor' elnevezést”.

„Átok bárkire, aki kitalálta az ... elnevezést” — ez a harag az elnevezéssel, a szavak jelentésével, a szemantikával kapcsolatos. A szabadság hiányát, a zsarnokságot, a visszaélést és az éhezést stb. könnyebb elviselni, ha nem kell ezeket szabadságnak, igazságosságnak és a nép javának nevezni. A tömeggyilkosságok nem jelentenek kivételt a történelemben; a kegyetlenség az emberi természet és a társadalom velejárója. De egy új, harmadik dimenzió adódott mindehhez, ami mélyebben és kifinomultabban volt elnyomó: egy hatalmas vállalkozás a nyelv eltorzítására. Jelentsen ez csupán hazugságokat és képmutatást s akkor nincs igazán új a nap alatt. A hazugság az emberi természet velejárója, és minden uralom képmutató. A hatalmon levők hazugsága, képmutatása forradalom okozójává válhat.

A szóban forgó esetben azonban minden lehetséges forradalmat csírájában és mindenki számára elfojtottak. A hazugság betegség, a nyelv betegsége. A nyelv természetes funkciója az igazság (vagy igazságok) megállapítása. A hazugságok, éppen részleges és időleges természetük miatt, lelepleződnek, amikor a nyelv igazságra törekvésével szembesülnek. De itt a rendőrség a leleplezés minden eszközét tartósan elkobozta. A szavak és a dolgok (illetve tények) közötti szokásos (sőt, logikus, természetes) összefüggéseket elvették az egyes embertől, kisajátítottak mindenütt. Ezek az összefüggések „állami tulajdonba” mentek át, mégpedig egyszer s mindenkorra, ezért az új helyzetben minden szó bármit jelenthetett, ami megfelelt a minden szót, fogalmi jelentést, dolgot és lelket bitorlók szeszélyének. Minél silányabb a tett, annál ékesebben szól a neve. De ha ezt az eljárást csupán egyszerűen használták volna a bűnös eszközök és a nemtelen célok leplezésére — ez is elég gyakran előfordult a történelemben, a háborúk, zsarnokságok és hódítások történetében;

Tacitus tudott mindezekről — ez sem lett volna teljesen új. A jelen esetben azonban az ékesszóló szavak egész sora és a vele ellentétes iszonyú valóság az egyes ember számára kényszerítő módon kerül egymás mellé. Kérkedő módon, sátáni alapossággal és állhatatossággal, az egyes embert pedig kivégzéssel fenyegetik, ha nem hisz a szavalóknak. Ilyen módon kényszerítik arra, hogy teljesen elhiggye, hogy a szavak és a tények azonosak egymással. Ilyen dolgokat elővételeztek és megkíséreltek már a történelem korábbi sötét óráiban is, de ez volt az első alkalom, hogy a „lelkek átkovácsolását” a rendőrség óriási méretekben, nagy sebességgel és kérlelhetetlen logikával valósította meg. Éhhalálra ítélt, kolhozokba kényszerített parasztokat tereltek össze filmezésre, és a filmekben az asztalok roskadoztak az élelem súlya alatt. A halálos fenyegetéssel kényszerített parasztoknak el kellett hinniük, hogy ezek a bankettek a tipikusak, az igaziak és nem az ő nyomorult szegénységük, az ő kolhozaik. Lelkes fiatalok énekelték elragadtatva:

„Nem ismerek más országot,

Ahol egy ember ilyen szabadon lélegezhet»

ne.

S közben az apjuk elpusztult a táborokban. De a lelkek számára, amelyek még nem voltak „átkovácsolva”, semmi sem volt olyan gyűlöletes, mint a nyelv teljes megromlása. Ez hajtotta őket a tanácstalanságba. Ez fojtogatta őket, mint egy lidércnyomás, mint egy nyakuk köré vetett hurok.

Amikor szabadlábon voltam Oroszországban, amelyet annyira „pacifikáltak”, hogy olyan volt, mint egy temető, láttam öreg embereket, akik az életüket kockáztatták azért, hogy hangos szóval kimondják - még ha csupán egyetlen egyszer is -, hogy a rabszolgaság valójában rabszolgaság és nem szabadság. És ez általános jelenség volt a háború utáni Lengyelországban, még a legsötétebb években is. Egyike voltam ennek a nagyszámú embernek és drágán megfizettem érte.

Ez a magyarázata annak, hogy a börtönlatrinákban volt olvasható a nyilvánvaló emberi igazság Sztálin Oroszországáról — ott, és csak ott.

Aleksander Wat, My Century, 357-358. o.

(Ford.: Tudós-Takács János)

Tudós-Takács János:

A FRANCIA FORRADALOM A II. VATIKÁNI ZSINAT

A francia forradalom hármas eszméje, a szabadság-egyenlőség—testvériség látszatra teljes összhangban van a keresztény eszmékkel. Azonban, ha megfontoljuk, hogy pontosan mit értenek a francia forradalom hívei ezeken a fogalmakon, világossá válik, hogy a kereszténységgel összeegyezhetetlen eszmék rejlenek a szépen hangzó szavak mögött.

Szabadságon ugyanis az erkölcsi törvényektől, Isten törvényeitől való szabadságot értenek, olyan szabadságot, amely polgárjogot ad a bűnnek és a tévedésnek is. Márpedig szabadon bűnözni és élvezni a tévedés szabadságát, nem tökéletességet, hanem tökéletlenséget jelent. Aki a szakadék szélén lévő korlátot terhesnek érzi, és helyette az élet veszélyeztetésével járó „szabadságot” választja, nyilván nem pozitív értéket választ.

Azt, hogy mennyire ezt értik szabadságon a francia forradalom szellemi örökösei, jól mutatja az a tény, hogy a francia forradalomra és a felvilágosításra hivatkozva „az egyház és az állam szétválasztása” mellett kardoskodnak, amin azt értik, hogy „az egyház”, vagyis a keresztény erkölcs törvényei ne legyenek egyszersmind állami törvények is, az államot (és az állampolgárokat) ne kössék Isten törvényei. így a „szabadság” magában foglalja a válás, az abortusz, az eutanázia, a mesterséges megtermékenyítés és a homoszexualitás szabadságát (sőt Hollandiában bizonyos kábítószerek élvezésének szabadságát is).

Nagyon keresztényinek tűnik az „egyenlőség” eszménye is. Ezzel szemben tény, hogy Isten nem teremtette egyenlőknek az embereket: vannak férfiak és nők, tehetségesebb és kevésbé tehetséges emberek (és a tehetséges emberek között is számos különbség van a hajlamok szempontjából); vannak makkegészségesek, és vannak olyanok is, akik öröklött betegségben szenvednek. Ezenkívül az ember természeténél fogva társas lény, a társadalomba való szerveződés nyilvánvalóan Isten akarata. Márpedig a társadalom létének szükséges követelménye, hogy legyenek vezetők és vezetettek - és ez megint egyenlőtlenséget jelent. Ez utóbbinak tagadása anarchiát eredményez, a férfiak és a nők szerepkörében mutatkozó különbözőségek el nem ismerése s így a feminizmus torz eszméje ugyanúgy káros hatású, miként a vagyoni különbségek mesterséges megszüntetése is gyászos következményekre vezetett, amint ezt mindnyájan megtapasztalhattuk a bolsevizmus évtizedei alatt.

A szabadság és egyenlőség abszolutizálásának téves voltát jól szemlélteti, hogy a szabadság túlhajtása egyenlőtlenséget, az egyenlőség túlhajtása pedig a szabadság teljes hiányát eredményezi: a liberalizmus szabadságának gyümölcse kevesek hatalmas vagyona és a tömegek nyomora; a bolsevizmus egyenlősége pedig csak a legembertelenebb zsarnoksággal volt megvalósítható.

Természetesen van keresztény módon értelmezhető szabadság és „egyenlőség” is: Isten szabad akarattal teremtette az embert, és az embernek szabadon kell igent mondania Isten akaratára. Ugyanakkor a közjó megköveteli, hogy az állam megfelelően szankcionálja az erkölcsi törvények megsértését, és ennek megfelelően korlátozza az ember szabadságát. Az is természetes, hogy az alapvető emberi jogok (például az élethez, az emberi méltósághoz, a szabad vallásgyakorlathoz való jogok) mindenkinek kijutnak, és a törvény előtti egyenlőség minden jogállam alapvető követelménye. De az így felfogott „egyenlőség” nem jelenthet semmiképpen sem egyformaságot, uniformizálást, és nem jelentheti a vezetők és vezetettek közötti különbség tagadását!

A legmegtévesztőbb jelszava a francia forradalomnak mindamellett a testvériség volt. Ez látszik a legkeresztényibbnek, pedig liberális-bolsevita értelmezésben semmi köze sincs a kereszténységhez. A felebaráti szeretet parancsa ugyanis nem azt jelenti, hogy mindenkit egyenlő mértékben kell szeretni (ez pszichológiailag is lehetetlen lenne). A szeretetnek — keresztény értelmezés szerint — meghatározott rendje van: jobban kell szeretnünk a hozzánk közelállókat, mint a távolabbiakat: jobban kell szeretni a házastársat, mint a gyermekeket, a gyermekeket jobban, mint a szülőket, a szülőket jobban, mint a vér szerinti testvéreket, a vérrokonokat jobban, mint a nem-vérrokonokat és a saját nemzetünkhöz tartozókat jobban, mint a más nemzetek tagjait (természetesen itt nem érzelmi sorrendről van szó, ami közvetlenül nem áll hatalmunkban, hanem a szeretet

lényegét képező jóakarás fokáról). A felebaráti szeretet minimum kettőt követel meg: a magán jellegű bosszú kizárását és azt, hogy senkit se hagyjunk ki szándékosan a minden embertársunkért mondott imáinkból. Nem lehet tehát mindenki testvérünk és barátunk, noha minden ember a felebarátunk.

A francia forradalom téves eszméi a II. Vatikáni Zsinat után behatoltak a katolikus egyházba is. Erre az adott alkalmat, hogy a vallásszabadságról szóló „Dignitatis Humanae” kezdetű nyilatkozat, az ökumenizmussal foglalkozó „Unitatis Reintegratio” kezdetű dekrétum és a püspöki kollegialitást megfogalmazó „Lumen Gentium” kezdetű konstitúció szövege nem egyértelmű, és így a vallásszabadságot, az ökumenizmussal kapcsolatban emlegetett „igazságok hierarchiája” fogalmat és a kollegialitást bizonyos teológusok (akik szeretik magukat „progresszistáknak” nevezni) a katolikus egyház tanításától eltérő módon értelmezik, és - a liberális média óriási támogatásával - azt a látszatot keltik, mintha az ő értelmezésük a zsinat tanítása lenne.

A vallásszabadságról szóló nyilatkozat szerint az emberi személy méltósága megköveteli, hogy vallási kérdésekben senki se legyen köteles saját lelkiismerete ellen cselekedni. E szabadságnak egyetlen korlátja, hogy a cselekedetben megnyilvánuló vallási felfogás ne irányuljon a közjó ellen.

A zsinat szövegéből az világosan következik, hogy fizikai és lelki kényszert nem szabad alkalmazni annak érdekében, hogy valaki a vallási felfogását megváltoztassa vagy valamilyen vallási tanítást elfogadjon. Ez nyilvánvaló igazság, hiszen az ember értelmének és akaratának teljes szabadságban kell hódolnia a kinyilatkoztató Isten tekintélye előtt. De a zsinati szöveg nem mondja ki világosan, hogy bár az ember külsőleg nem kényszeríthető a hitre, ám erkölcsileg köteles igaznak elfogadni mindazt, amiről felismeri, hogy Istentől kinyilatkoztatott tanítás. Nincs az ember kényére-kedvére bízva, hogy milyen vallást kövessen, hanem azt tartozik követni, amelynek vallási rendszerét Isten kinyilatkoztatta. Az sincs benne a zsinati szövegben, hogy a lelkiismeretet nem szabad teljesen szubjektív értelemben felfogni, tehát mindenki köteles a saját lelkiismeretét nevelni, vagyis lehetőségei-