Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. november A FELVIDÉKI MAGYARSÁG KÁLVÁRIÁJA «irrVAKÖfet_______________________r A szlovák parlament nagy többséggel határozatot fogadott el, amely szentesítette a magyarok második világháborút követő kitelepítését, deportálását elrendelő Benes-dekrétumok érvényességét. Érdekes feladat a történelem kutatói számára annak felderítése, hogy vajon volt-e Masaryk és Benes mesterkedésének valami erkölcsi motívuma, volt-e valami közép-európai koncepció ezekben az emberekben, volt-e valami európai jövőt alakító értelmes elképzelésük? Minél több okmány és adat kerül a növekvő történelmi ismeretek során napfényre, annál inkább igazolódik, hogy Masaryk és Benes — amint vérbeli kalandorokhoz illik — kíméletlenül, gátlástalanul, erkölcstelenül, kizárólag egyéni érvényesüléstől hajtva cselekedtek. Az általuk kezdeményezett szellemiségtől vezettetve a második világháború végén Csehszlovákia szörnyű mértékben vétkezett a közép-európai népek ellen. Robert Ingrim „After Hitler Stalin ” c. müvében arra utal, hogy az USA és Nagy- Britannia 1942-43-ban egyetértettek abban, hogy a Duna-medence gazdasági egységét helyre kell állítani a második világháború után. A szétdarabolt országocskák föderatív módon való újraegyesítése kedves tervnek számított a Fehér Házban és Londonban. Benes felismerte a dolgok számára kedvezőtlen alakulását, s így arra törekedett, hogy az angolszász hatalmaktól nyilatkozatot csikarjon ki Csehszlovákia határainak szavatolása érdekében. De minden, amit el tudott érni, Eden egyik nyilatkozata volt, amely szerint az angol kormány nem érzi kötve magát a müncheni egyezményhez. Ez igazolása volt Nagy- Britannia „szabad kéz politikájának”. Ekkor fordul Benes teljes hévvel a Szovjetunió felé, hogy immár bolsevista segítséggel tákolja össze újra a szerencsétlen emlékű Csehszlovákiát. Első dolga volt, hogy „tájékoztassa” a szovjetet az angolszászok föderatív terveinek részleteiről, amelyek természetesen védelmű jellegűek is voltak a szovjetorosz imperializmussal szemben, amelyről Benes, mint olyan „Középeurópa-szakértő”, aki bírta bizonyos angolszász körök bizalmát, sokat tudott. 1943. december 13-án írják alá a „kölcsönös segítségnyújtási szerződést” Csehszlovákia és a Szovjetunió között. A szerződés segítségével a bolsevizmus megvetette lábát Közép-Európa szívében, semmissé téve az angolszászok föderatív terveit a Duna völgyében. A moszkvai orosz-cseh szerződés a nyugati világ elárulásának az okmánya: magán viseli a szudétanémetek ellen elkövetett borzalmas gyilkosságok és a többi kegyetlenkedés bélyegét, de felelős a felvidéki magyarság embertelen deportálásáért, kirablásáért és legyilkolásáért is, és szintén Benes eszeveszett politikájának gyümölcse Kárpátalja Oroszországhoz való csatolása és a ruszin nép kiirtása. Eduárd Benes, a „csehszlovák” műállam egyik megalapítója már 1943-ban, két évvel a hírhedt „kassai program” terrorhulláma előtt elérkezettnek vélte az időt, hogy a kisantant belügyi politikájának sokáig titkolt álláspontjáról nyílt és kihívó vallomást tegyen: „Kisebbségi (nemzetiségi) jog nem kell, nem lesz, s ha a kisebbség nem hajlandó elfogadni a többség kultúráját, szabadságában áll saját nemzetének lakóterületére viszszavonulni. Ez egyébként oly elv, amit a második világháború után nemcsak a szlovákokra kell alkalmazni, hanem minden nemzeti kisebbségre: olyan németekre, magyarokra, románokra és olaszokra, akik szláv területen élnek. ” A szlávság területének minősített, egyszerűen elrabolt európai tájakon később ez a benesi parancs érvényesült, a tömeges kivégzésekben, kiutasításokban és deportálásokban. A kitelepítés és jogfosztás gondolatát 1943-ban Tiso Szlovákia elnöke és Mach, a Hlinka Gárda partizánvezére is felvetette, kérve a németek hozzájárulását a csehek kitelepítéséhez Szlovákiából, a zsidók deportálását, a cigányok összeírását és a magyarok jogfosztását, illetve a Felvidékről való kiüldözését. (Ld. a Pozsonyban megjelenő „Gárdista” c. lap 1943. ápr. 19-i számát!) Amikor 1944 őszén a Vörös Hadsereg elérte Szlovákia keleti határát, akkor a hadszíntér közelében már hetek óta ún. Szlovák Nemzeti Tanácsok alakultak, követelve a magyar birtokok elkobzását. Nagymihályban a Tanács kimondta: ,A szlovák földnek, amelyet szlovák őseink szereztek, szlovák utódok kezébe kell kerülnie! Nem maradhat ezen a földön egyetlen magyar birtokos, egyetlen áruló sem. A magyarok földjét kártérítés nélkül sajátítjuk ki. ” Ebben a szláv szellemben, ilyen „ reformok ” bevezetésével kezdődött az őslakos felvidéki magyarok háború utáni sorsának kálváriája! „A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 15-én keltezett dekrétumával törvénytelennek nyilvánított minden olyan politikai, kulturális és gazdasági tevékenységet, amelynek bármi kapcsolata volt az első bécsi döntés után hivatalba lépő magyar kormányszervekkel. 1945 és 1949 között — olvasható Sirchich László: A Felvidék az ezeréves magyar államtestben c. történelmi tanulmányában — e címen legalább negyvenezer magyart, főként parasztokat és ipari munkásokat ítéltek el a csehszlovák népbíróságok. Ugyancsak a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. április 7-én kelt 26/1945 számú rendeletével betiltotta a magyar községekben létrehozott nemzeti bizottságokat. Helyükre központilag kinevezett nem magyar nemzetiségű, tehát már betelepített személyekből álló „igazoló bizottságokat”állított fel. A „Kassai program ” szellemében fogant jogfosztó rendeletek végeláthatatlan sorából a továbbiakban kiemelendő a magyar nemzetiségű polgárok választójogának megvonását elrendelő, 1946. december 10-én keltezett dekrétum. ” Az erőszakos deportálás 1946 novemberében kezdődött meg. Katonai egységeket és csendőrséget vetettek be a deportálás zökkenésmentes lebonyolítására. Sirchich László szavaival élve a mindenkitől elhagyott felvidéki magyarság mérhetetlen szenvedései a magyar Sionban találnak testvéri együttérzésre. Egyedül szólal meg Mindszenty József, a megcsonkított maradék ország bíboros hercegprímása: „Megszíjazott, idegileg felőrölt magyarokat dobálnak a Csallóközben marhavagonokba. A szenvedő nyáj előtt álljunk meg tisztelettel..." A „tárgyilagosságot” a nép és nemzetárulás határáig gyakorló „koalíciós kormány” felé pedig ez volt az üzenete: „A szenvedő magyarságra gondolva, legyetek rendületlenül magyarok, magyarságtokból ne engedjetek, mert valahányszor magyar alkudozik a magyarság körül, abból csak Csallóköz lehet. Amikor ti otthont kaptok, akkor verik ki a Csallóközből útszéli baromként a magyarokat. "A püspökkari körlevél pedig így hangzott: „A felvidéki magyarságról nélküle határoztak és odadobták egy őrjöngésig fokozott, innét is sikerrel, magyar nemzetköziséggel növesztett sovinizmusnak, amely deportálással, öt-hat internálótábornak telezsúfolásával felelt az itteni optimizmusra. ” Fábry Zoltán felvidéki író jegyezte fel, hogy már 1945 őszén a kassai házak falán plakátok jelentek meg ezzel a szöveggel: „Ha barbárt akarsz látni, nézz a magyarra!”. Tény, hogy 1924-ben a csehszlovák pozsonyi minisztérium elrendelte a „barbár” Tiszán inneni református egyházkerület által először 1752-ben, majd 1824-ben kiadott tót nyelvű zsoltárkönyv új, negyedik kiadásának forgalomból való kivonását, azon a címen, hogy ez a könyv a Magyarországgal való összeköttetés és érzelmi kapcsolat jele, s ezért használata államellenes cselekedet. A felvidéki magyarság sorsa: kiutasítás, lakosságcsere, visszaszlovákizálás és deportálás lett. A Kassai Kormányprogram kihirdetése utáni hónapokban mintegy harmincezer magyart ítéltek el és utasítottak ki, mint háborús bűnöst. 1947 áprilisáig a Magyar Áttelepítési Kormánybizottság egy jelentése alapján 47083-ban állapítja meg az elüldözött magyarok számát. „Eredményeinket összegezve meg kell állapítanunk, hogy 1938- tól közel 300 ezren kényszerültek lakóhelyük elhagyására - olvasható Stark Tamás: Magyarország Második Világháborús Embervesztesége c. tanulmányában - sokszor kétszer, háromszor is elszenvedték a meneküléssel, kiutasítással együtt járó tortúrát. ” A Szlovák Kommunista Párt 1945. március 1-én, Kassán megjelent kiáltványának egyik fejezetében a szlovák nemzeten „elkövetett magyar bűnök” jóvátételéről tesz említést. „A magyarok az elmúlt hat esztendő alatt újabb gaztetteket és bűnöket követtek el a szlovák nemzet ellen. Éppen ezért a Szlovák Kommunista Párt a következőkben határozza meg álláspontját a szlovák területen élő magyarokkal kapcsolatban: — Mindazok a magyarok, akik elősegítették vagy üdvözölték Szlovákia déli részeinek megszállását, továbbá mindazok, akik bűnt követtek el a szlovák nemzet ellen, bíróság elé kerülnek. Úgy kell őket elítélni és megbüntetni, mint a szlovák nemzet, a szlávság és a demokrácia ellenségeit, a Szlovák Kommunista Párt éppen ezért ünnepélyesen kijelenti: Szlovákia déli vidékeit, amelyeket a múltban vagy az elmúlt hat év alatt erőszakosan megmagyarosítottak, tervszerűen és fokozatosan el kell szlovákosítani. Szlovákia földje oszthatatlan.” Frázis, demagógia és gyűlöletszitás a szlovák kommunisták érvelése. Szlovákok földje volt-e valaha is Csallóköz, Ipolyság, Kassa, Abaúj-Torna vármegye, Aranyosmarót, Rimaszombat... Az újabb kori történelmi kutatások és ásatások bizonyítják, hogy a Felvidéken Arpádék bejövetele előtt avarok (előmagyarok) és vágvölgyi székelyek éltek. Az „őslakos" tótok egy része elszlávosodott avar. Benes kitelepítési politikájára vonatkozó felfedezéseit Vojtech Mastny cseh származású amerikai történész kutató négy dokumentumban tette közzé angol fordításban. Ezek az úgynevezett Smutni dokumentumok. (Ld. Jahrbücher für Geschichte Osteuropas c. Münchenben megjelenő tudományos közlönyben, 1972) Jaromir Smutny az emigrációban Benes kabinetirodájának főnöke volt. A Smutnymemorandumok magyar vonatkozású részei Benes magyargyűlöletének ékes bizonyítékai. A hozzáfűzött kommentár viszont Mastny professzor magyarok iránti rokonszenvének bizonyítéka. Bírálatában Benes németgyűlöletét még megbocsáthatónak találja, magyargyűlöletéről másképp vélekedik: „Sokkal nehezebb igazolást találni Benes azon erőfeszítéseire, amelyekkel a vonakodó oroszok támogatását a magyar kisebbség kiűzéséhez megnyerte. Es egyenesen botrányos az a követelése, hogy Magyarországot ne a nyugati szövetségesek szállják meg, hanem a Vörös Hadsereg, kizárólag abból az okból, hogy a gyűlölt szomszédot a kellő brutalitással össze lehessen zúzni. ” A Smutny-memorandumokból az is kiderül, hogy Benes Moszkvában nemcsak a felvidéki magyarok kitelepítésének ügyében fáradozott, de szovjet támogatásért kilincselt a magyarok ellen a románok érdekében az erdélyi kérdésben is. Az, hogy a Magyarország testén osztozkodó államoknak rossz a lelkiismeretűk, abból is látszik, hogy a szlovákok miként viselkednek a felvidéki magyarsággal. Rögeszmeszerűen állandóan tanújelét adják annak, hogy minden áron ragaszkodnak nem remélt zsákmányukhoz, amit egyébként nem saját győzelmüknek köszönhetnek. A gyönge és fegyvertelen felvidéki magyarságnak puszta joga is megijeszti őket, ezért vannak iránta állandó gyanakvással és a Benes-dekrétumok szellemében ádáz gyűlölettel eltelve. „Lehet a mi ’nemzeti értelmiségünk’ bármilyen beállítottságú — lutheránus, katolikus, fasiszta vagy kommunista, akadémikus vagy maticás, konzervatív vagy liberális — írja Miroslav Kusy Gabriel Viktor „1848-49 Legendája a szlovák történetírásban” c. könyve utószavában — többnyire elhomályosul a látása, elhagyja józan ítélőképessége, mihelyt általában a ’szlovákkérdéssel’és különösképpen a szlovák történelemmel foglalkozik. ” Magyarországtól immár másodszor elrabolt ősi Felvidékünkön élő és kisebbségbe kényszerült őslakos magyarság a fellángolt tót soviniszta gyűlölet szorítása következtében a megsemmisülés halálos veszedelmébe sodródott. A hírhedt Benes-dekrétumok következtében a deportálások 393 községet érintettek, a galántai, párkányi, lévai, érsekújvári és zselizi járásokban. Zvara J. szlovák történész szerint a kitelepítettekkel úgy bántak, mint a „háborús bűnösökkel”. Letter József szlovák kommunista vezér, aki később a Szabad Európa Bizottság zsoldjában álló Szabad Csehszlovák Tanács alelnöke lett, annak idején a „kassaiprogram ’’leghűségesebb végrehajtója volt, és — mint a hivatalos cseh statisztika mondja — kétszázezer magyart üldözött ki ősi földjéről és áttelepített pl. a Szudétafóldekre, mégpedig azzal az átlátszó célzattal, hogy ilyen formán Szlovákia néprajzi határait egyszerűen áthelyezzék a politikai határokra. Mindezektől a szlovák törekvésektől és irányzatoktól függetlenül és mindezek ellenére a „háborús bűnösnek” kikiáltott felvidéki magyarság ma is él, és számtalan vonatkozásban megvallja és rendületlen hűséggel őrzi népi-nemzeti hagyományait, Sirchich Lászlót, a száműzetésben alakult Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmányának elnökét idézve: „A felvidéki őslakos magyarság szellemisége a Kárpát-táji népek egymásra utaltsága felismerésének jegyében egyszer majd újjászülető Duna- Európa jó kovásza lesz!” „Háborús bűnösként” megbélyegezve a felvidéki magyarság ember maradt az embertelenségben. Major Tibor
