Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. november

«lîîVAKÔfcî

► Sokszor felmerült a kérdés, hogy mi az igazság a körül, hogy az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma Tito közvetítésével a Szovjetnek táviratot küldött, amit egyébként e külügyminisztérium mindig tagadott.

Dél-Magyarország Felszabadító Tanácsa 1959. szeptember 27-én Délvidéki Emlékestet szervezett. Az est egyik ünnepi szónoka Michael A. Feighan az USA ohiói 20. választási kerületének kongresszusi képviselője volt. Feighan többek között ezt mondta:

„1956 november 1-én az Evening Star c. lap első oldalán cikk jelent meg, amely szerint a külügyminisztérium Titón keresztül üzenetet küldött a Kremlbe, amelynek értelmében az Egyesült Államok nem támogatná a Szovjetunióval szemben barátságtalan nemzeteket a Szovjet határai mentén.”

1981-ben jelent meg William Bragg Ewald: Eisenhower: the President: Crucial Days, 1951-1960 című könyve. Dr. Ewald mint Eisenhower beszédeinek előkészítője és az elnök legfelső fehérházi munkatörzsének tagja feltétlenül hivatott volt e könyv megírására.

Ewald így ír az 1956-os szabadságharcunkról:

„Magyarország kérdésében Eisenhower és Dulles egyszerre ismét egy véleményen voltak. Késő októberben és november elején, a Nemzetbiztonsági Tanács egyetlen gyűlésén sem tették mégcsak szóvá sem, hogy az Egyesült Államok akárcsak egy lépést is tegyen a magyar szabadságharcosok megsegítésére. Azok a megfontolások, amelyekkel Eisenhower emlékirataiban találkozhatunk, egyetlen gyűlés jegyzőkönyveiben sem szerepelnek azokból az időkből.”

Eisenhower mint egykori főparancsnok megtorpedózta az angolok és a német Wehrmacht között előkészített megállapodást, amely szerint Hitler bukása pillanatában együtt kellett volna megtámadniuk a Szovjetuniót. A Nyugat, mint annyiszor történelmünk során, 1956-ban is ismételten megtagadta a segítséget tőlünk, elárult és eladott bennünket.

Az 1956-os magyar szabadságharc tragikumához tartozik a velünk szomszédos államok többségének nyíltan ellenséges magatartása. S e magatartást nemcsak a szóban forgó államok kommunista rendszerének fenntartására irányuló pártakarat, de az is meghatározta, hogy féltették azt a zsákmányukat, amelyet Magyarország testéből közösen hasítottak ki. A magyar szabadságharc időszakában az elszakított területek magyarságának helyzete országonként különbözőképpen alakult.

A prágai cseh kormányzat azonnal katonai, karhatalmi és közigazgatási intézkedéseket foganatosított, hogy a felvidéki magyarságot elszigetelje és sakkban tartsa. A bukaresti román kormányzat a magyar szabadságharc legkritikusabb napjaiban ingadozó, várakozó magatartást tanúsított, de november 4-e után elsőként jelentkezett Moszkvában, hogy az erdélyi magyarság felszámolását célzó politikájához Moszkva hozzájárulását megkapja. Tito belgrádi kommunista rendszerét a magyar szabadságharc igen kínos helyzetbe hozta, mert egyrészt bebizonyosodott, hogy a moszkvai kommunizmussal szembefordult magyarságnak a kommunizmus titoi változata sem kell, másrészt igazolást nyert az is, hogy a titoi álarc mögött ugyanaz a kommunista zsarnokság húzódik meg, mint a kommunizmus moszkvai változatában. Belgrád is felvonultatta a határra hadseregét és mozgósította politikai rendőrségét. Tito legfőbb igyekezete arra irányult, hogy igazolja magatartását a délvidéki magyarság előtt, és Belgrád felé fordítsa a szabadságharc napjaiban Budapest felé fordult délvidéki magyarság tekintetét.

Tito sem látott más megoldást a kommunizmus megmentése érdekében, mint a szovjet haderő újabb bevetését és a magyar szabadságharc irgalmatlan vérbefojtását. A New York Times vezércikkírója „Aftermath of Treachery" (Az árulás következménye) c. cikkében (1956. nov. 17.) nyíltan fel is vetette a kérdést, vajon Tito oly gyengének ítélte saját helyzetét, hogy egy demokratikus Magyarországtól a jugoszláviai kommunizmus jövőjét is féltette volna. A zágrábi egyetem diákságának

november 4-i tüntetése ezt a veszélyt igazolta. Amikor az „ Új Osztály ” c. műve miatt kegyvesztetté lett Milovan Gyilasz a „ The New Leaders” 1956. november 19-i számában megírta a magyar szabadságharc végső tanulságát, ti. azt, hogy ez volt a kommunizmus bukásának kezdete, Tito politikai rendőrsége másnap újból börtönbe vetette a kommunizmus titoi formájától is megcsömörlött Gyilaszt.

Az 1956-os felkelés, a magyar szabadságharc szikrája Erdélyben is tüzet fogott. Marosvásárhely, Csíkszereda, általában a székely területek, valamint Kolozsvár, Arad és Temesvár erőteljes szovjetellenes tüntetések színhelye volt. Kolozsvárott, Aradon és Temesváron a magyarok és a román karhatalom között véres összeütközésekre került sor. A diákság Márton Áron nevét kiáltva rohant a kommunista hatalom ellen. A párthelyiségből kidobálták és sárba taposták a kommunista nagyságok képeit.

Az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc tizenhetedik, ki nem nyomtatott pontja az elcsatolt területek visszaszerzése volt. Az erdélyi magyarság kommunistaellenes felkelése igazolta a magyar államisághoz való tartozását, mert nemcsak a Szovjet ellen, hanem a román fennhatóság ellen is irányult. Marosvásárhelyen, Kolozsvárott és Aradon a tüntető tömegek szovjet- és románmentes Erdélyt követeltek.

A magyar forradalmi szabadságharc fellángolása után, a csehszlovák kommunista államhatalom a hírhedt, népirtó „kassai programos” időkre emlékeztető kíméletlen terrort fejtett ki a Felvidéken. Teljes négy hadosztályt vezényeltek a felvidéki magyarság „zendülésének” vérbefojtására.

Az ősi Pozsony elsőként visszhangozta Budapestnek és a maradék ország népének hősi küzdelmét. Heves tüntetésekkel vállalt közösséget Csonka-Magyarország nagyszerű forradalmával Kassa, Losonc, Érsekújvár, Nyitra, a Szepesség és Nagykapos népe. Forrongott a Felvidék. Ekkor itt is a tankhadosztályokhoz folyamodtak a kommunista rendszer urai. A megbízhatatlan őslakos magyarokat ezrével vették őrizetbe. Csákányházánál hét átszökő magyart lőttek le a cseh határőrök. Százával kerültek fogházba olyanok, akiket a határ átlépése közben fogtak el.

1956. november 21-én John McCormack amerikai újságíró jelentette, hogy a

4. csehszlovák gépesített hadosztály együttműködik azokkal a szovjet erőkkel, amelyek a Vác-Gyöngyös-Miskolc térségben küzdő magyar szabadságharcos csapatokat akarják felmorzsolni. A szovjetorosz tankhadosztályok szörnyű rohamával egyidejűleg a dorogi bányavidékre benyomult csehszlovák ezredek megkezdték a vidék „megtisztítását” a felkelőktől. Rábafüzesnél a csehszlovák nehéztüzérség lőtte a magyar felkelő osztagokat.

A Csehszlovák Kommunista Párt hivatalos magyar nyelvű napilapja, a Pozsonyban megjelenő „Új Szó" imigyen szólt: „A becsületes magyarországi dolgozók egyes csoportjait nacionalista és soviniszta jelszavakkal sikerült megtéveszteni. E csoportok hagyták magukat félrevezetni és provokációba sodortatni a népi demokrácia kormánya ellen. A miskolci rádióállomás nacionalista gyűlölettel és uszítással táplálja a tájékozódottságukat vesztett, elbolondított embereket. A régi revizionizmusról sem feledkeztek meg. Nyilvánvalóan a legsötétebb reakció szolgálatában állnak. Egyetlen válaszunk csak az lehet azokra a hangokra, amelyek Nagy-Magyarország jelszavával soviniszta nyálat fröccsentenek hazánk egységére is: nálunk sohasem törnek át!”

Az elszakított magyarság megrendültén fogadta november 4-e tragédiáját, de kommunistaellenes meggyőződésében, az összmagyarság sorsközösségének újbóli felismerésében, magyar hitében megerősödve került ki a magyar szabadságharcból.

Határozottan ellenzünk minden olyan politikai elgondolást, népszavazást mellőző „alapszerződést”, amely az elszakított magyarság végleges elszakítását célozza! E kötelezettség alól senki sem mentesülhet. Ezt követeli a hősi halottaknak, az 1956-os Nemzeti Forradalom és Szabadságharc hőseinek és vértanúinak a mában is eleven és a jövendőbe mutató életáldozattal megszentelt és megpecsételt emléke!

DEMOKRÁCIA; A PUSZTÍTÓ MÉTELY

„A zsidó a tolvaj, a liberális államhatalom az orgazda, a nép a meglopott, a liberális állam alkotmánya a szentesítő. Es aki nem akar lopni, aki nem áll az orgazda szolgálatába, aki nem hagyja, hogy meglopják: az az alkotmányellenes!”

A magyar politikai paletta kavalkádjának szánalmas közszereplői, bár látszatra — és legfőképpen a felületes szemlélő számára - sokban, élesen különböznek ugyan, de ha kicsit megkapargatjuk a felszíni mázt, kivétel nélkül minden esetben ugyanazt találjuk.

A magát baloldalinak címező tömörülést most hagyjuk! Esetünkben ugyanis - paradox módon - ők jelentik a kisebbik rosszat, hiszen róluk már az első ránézésre is egyértelműen kiderül, hogy kik ők. Nyíltan a másik oldalnak, az ellenségeinknek vallják magukat, és ebben az egyben legalább sikerül „becsületesebbnek” mutatkozniuk, mint a magukat jobboldalinak hazudó cinkosaiknak.

Miután azonban a nemzeti érzelmű tömegek egyre nagyobb része kezdi felismerni, hogy a „FIDESZ — Magyar Polgári Szövetség”, élén Orbán Viktorral, kizárólag olyan látszattevékenységet fejt ki a „nemzet érdekében”, amely kimerül a szigorúan békés, parlamentáris keretek közé szorított, teljességgel értelmetlen utcai demonstrációkban vagy az újabb és újabb nevetséges népszavazási kezdeményezésekben, szinte már fölösleges is előhozakodni az igazunkat egyértelműen alátámasztó és köztudott olyan tényekkel, mint például az, hogy Románia EU Csatlakozását a FIDESZ ugyanolyan feltétel nélkül szavazta meg, mint az MSZP—SZDSZ koalíció. Az erdélyi autonómia ügyét Orbán csak az erdélyi magyarok körében vállalja fel előszeretettel.

De a műjobboldal piszkosságának és rafinériájának ennél sokkal „kifinomultabb” és kevésbé feltűnő, kevésbé látható példái is akadnak. Az egyik korábbi írásomból idéznék, amit a tavaly szeptemberi úgynevezett őszödi beszéd kiszivárgása kapcsán kirobbanó eseményeket, heves utcai megmozdulásokat követően írtam s amelyben bemutatom az önkormányzati választásokat kísérő szemfényvesztés iskolapéldáját.

Ekkor aztán Orbán Viktor elő is rukkol az évtized blöffjével, és az október elsejei önkormányzati választásokat kikiáltja népszavazásnak. Ezzel két legyet is üt egy csapásra. Egyrészt gyorsan a segítségére siet annak a „parlamenti demokráciának ”, amely egy pillanatra meginogni látszik (és mellesleg immár tizenhat éve az ő és politikustársai kenyéradó gazdája is), hiszen otthon tartja azt a többszázezres, akár milliós tömeget, amely — valamiféle érthetetlen bűvölettől vezérelve — egyedül az ő hívó szavára tud, ill. képes megmozdulni, másrészt biztosítja, hogy az emberek - annak ellenére, hogy néhány nappal azelőtt a politikai közéletből való kiábrándultságuk eladdig még soha nem látott magasságokban (vagy mélységekben) szárnyalt — mégis elmenjenek azokra a választásokra és lehetőleg a Fideszre szavazzanak. Ezzel tehát megkaparintotta az önkormányzatok jelentős részét, ami — mint tudjuk — nem kis pénzforrásokat jelent azok urainak. Más célja nemigen lehetett ezzel a „népszavazási” blöffel, hiszen amellett, hogy Orbán Viktorról sok mindent elmondhatunk, azt az egyet igazán nem, hogy naiv vág esetleg buta lenne. Legalább is személy szerint én nem hiszem, hog a FIDESZ első embere annyira buta lenne, hog eg percig is komolyan azt gondolta vol