Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)

2007-11-01 / 6. szám

2007. november na, hogy az önkormányzati választásokon elszenvedett sú­lyos vereséget követően az a Gyurcsány Ferenc, akit amúgy baseball-ütővel sem lehet leválasztani a bársonyszékéről, majd föláll, és átengedi a húsosfazekat egy „szakértői kor­mánynak ”. Orbán Viktor mégis ezt sugallta választóinak, és ennek meg is lett az eredménye. Ez bizony így történt. Ugye még emlékszünk? Hány­szor hangzott el a FIDESZ-vezér szájából ez a hazug analógia az önkormányzati választások és az időközben már vesszőparipájává nőtt népszavazás között... Érdekes, hogy azután a valóban elsöprő FIDESZ- győzelmet követően senkinek nem jutott eszébe számon kérni Orbánon ennek az állítólagos „népszavazásnak” a mibenlétét. „Parlamentáris úton a hatalmat addig lehetett megsze­rezni, amíg a politikai hatalom nem volt a zsidóság kezé­ben. Amint a zsidóság a politikai hatalmat is megkaparin­totta — és teljesen mindegy, hogy közvetlenül vagy közvetve kaparintja meg és közvetlenül vagy közvetve gyakorolja — teljesen kizárt a hatalmat parlamentáris úton átvenni. Az így hatalmat gyakorló zsidóság mindent vérbe vagy anar­chiába fojt. Ellenszere: a népmozgalom. ” De már a legnagyobb egyetértésben készül is az a száj­kosár-törvény, amely a „politikailag inkorrekt”, másként gondolkodók elhallgattatására lesz hivatott. Megint csak Orbánék hathatós közreműködésével. Ezek viszont egyre nyilvánvalóbb dolgok. Mi van, ha ennek megfelelően - hisz’ ez törvényszerű is - egyre több embernek szúrnak szemet? A megoldás kézenfekvő: Kell egy „harmadik alter­natíva”, a „radikális jobboldal”. Jöjjön hát a Magyar Gárda! „Az emberek azért hiszik el olyan könnyen és szívesen a hazugságokat, hogy ne kelljen áldozatot hozni az eszméért, ne kelljen szenvedniük az igazságért. ” És a Magyar Gárda már a színrelépésével, a megjele­nésével félreérthetetlenül jelezte a hatalom felé, hogy „azt azért tudja, hogy hol a határ”. Ez a határ pedig, amit az állítólagos ellenfelei, ellenségei szabtak a számárad), bi­zony igen szűk mozgásteret engedélyez neki. A hatalom birtokosai, miután a médián keresztül heveny hisztériát keltettek a „demokráciát fenyegető náci veszélyről”, lát­ván a Magyar Gárda „igazodását a jogrendhez”, engedé­kenyebbé váltak vele szemben, és nem gördítenek törvé­nyi akadályokat a működése elé, mondván: „mindaddig, amíg e ‘gárdisták’ — ha még oly ijesztőek is a jóérzésű pol­gárok számára - a „demokratikus kereteket” tiszteletben- és betartva tevékenykednek. A Magyar Gárda kieszelői és képviselői pedig ehhez igazodva rögtön bele is kezd­tek a már jól ismert „megfelelésbe”. A gárda azonnal biztosította urait, hogy az elvárásoknak maradéktalanul eleget fog tenni, a „demokrácia kereteit” minden körül­mények között tiszteletben tartja, a „szélsőségeket” ma­ga is mélyen megveti és elítéli, és tervezett működési kö­rébe nem is tartozik más, mint a parlagfű irtása, külön­böző környezetvédelmi feladatok vagy a karitatív tevé­kenységek ellátása. De, ha ez nem lett volna elég, rögtön előkotortak néhány zsidót és egy szír állampolgárt, akik felvételi szándékukat jelezték a gárda felé, miközben az illetőket mint a véres kardot hordozták körbe „az elége­dett média szeme láttára”, ezzel is bizonyítva, hogy mi sem áll távolabb tőlük, mint a „sátáni” antiszemitizmus vagy rasszizmus. Derék! De akkor mitől „magyar”, és mitől „gárda”? A fűszedéshez nincs szükség gárdára. A véradáshoz megint nem. Az a Jobbik, amelyik amúgy rendszeresen károg a „cigánybűnözésről” - hiszen ez igencsak népszerű dolog, lássuk be - létrehoz egy „gár­dát”, amelynek tagjaival füvet akar szedetni, és a gárdát — hogy a „szélsőségesség”, gyanújának még az árnyékát is elkerülje - mindjárt fel is hígítja kicsit néhány zsidóval, meg mindenféle szírekkel. Megáll az ész! Még a fennálló Ptk-nak csúfolt anomália-gyűjtemény is addig tekinti jo­gosnak az önvédelmet, amíg annak eszköze és nagysága nem haladja meg a támadásét. „Minél tisztább a cél, annál egyenesebb az út, amely oda és belé vezet. A cél tisztasága és az út egyenessége alaptör­vény egy népmozgalom harcában. ” «ItTVAKÖftT Ha én valós ellensége vagyok a nemzetünket megnyo­morító idegen megszállók és kollaboráns lakájaik rend­szerének, vajon törődöm-e vele, hogy milyen jelzőket aggatnak rám, vagy az általuk kreált politikai paletta mely szélére sorolnak be, vagy a szintén általuk uralt és irányított média miféle ocsmány hisztérikus hadjáratba kezd ellenem? És — nem győzöm hangsúlyozni - ezekhez az állítólagos ellenségeimhez igazodva határozom meg a tevékenységemet, miközben folyamatosan biztosítom őket arról, hogy tőlem igazán nincs miért tartaniuk, mert egy csónakban evezünk, és ezt a csónakot úgy hívják: de­mokrácia? Vagy kérlelhetetlenül, konokul, megingatha­tatlanul és határozottan haladok az utamon, és teszem, amit szent meggyőződésem igazsága és tisztasága szá­momra elkerülhetetlenül kijelölt (költői kérdés volt)? Csakhogy az utóbbi magatartás finoman szólva sem járt együtt soha egzisztenciális előnyökkel, jó megélhe­téssel, közszerepléssel, a hatalom asztaláról odalökött morzsákkal. De annál inkább járt üldözésekkel, egzisz­tenciális ellehetetlenítéssel, börtönnel vagy - akár szám­talan esetben — az egyenes gerincű, kérlelhetetlen hazafi­ak életének kioltásával. Erről tanúskodik mozgalmunk hőskora is, kezdve a Horthy-korszak idején felállított in­ternáló táborokkal vagy a börtönöket megtöltő hunga­ristákkal és folytatva egészen a háború utáni, talmudi bosszúhadjárat áldozatául esett hungarista mártírok szá­záig, ezréig, élükön Nemzetvezetőnkkel. „A politikusoknak feladatot kell adni, nem pedig hatal­mat! Nemzetünknek megvan a természetes joga, hogy elsöpör­je útjából azokat a vezetőket, akik nem a Nemzet javára cselekednek. ” És milyen érdekes, ha rólunk, hungaristákról esik szó, ez a három(?) felsorolt alternatíva vagy oldal, azonnal a lehető legnagyobb egyetértésben és a lehető legélesebb hangnemben és a legnagyobb hevességgel kezd rá az el­határolódásra, gajdolásra és szörnyülködésre. Félnek, mert „félelmet keltünk”. És ez egyszer jól látják, és őszin­tén beszélnek. Féljen csak, akinek van félnivalója! A tol­vajokra, csalókra, a korruptakra, népámítókra, nemze­tünk ellenségeire valóban csúnya világ vár, ha egyszer itt a hungarista hatalomátvétel megtörténik. Bárcsak már a magyar tömegek is oly világosan látnák ezt, mint ellen­ségeik! „Az igazzal szemben kíméletlen, a gazzal szemben tehe­tetlen: ilyesvalami jellemzi jelenlegi rendszerünket. Valószí­nűnek tartom, hogy ez a jellemzés nagyon is elnéző és már csaknem a gyengeséget érintően megértő. ” De mi ez a demokrácia, aminek misztifikálása tör­vényszerűen maga után vonja a „demokrácia ellenségei­nek” démonizálását? Mi az, ami ebben olyan „nagysze­rű”? Gondolom például az általános választójog. Mert minden ember egyenlő(?). Ha valóban szélsőséges példát akarnánk említeni, rögtön hivatkozhatnánk arra az inter­neten keringő videófelvételre, amelyen az MSZP válasz­tási győzelmét követően láthatóan szellemileg sérült, visszamaradott emberek „Igen, igen, hurrá, éljen!” felki­áltásokkal, boldogan ünnepelnek egy „spontán” utcabál keretében, miközben önfeledten villogtatják a kamerába foghíjas mosolyukat. Félreértés ne essék, semmi bajom a szellemileg visszamaradott vagy sérült emberekkel. Már amennyiben úgy látom, hogy a társadalomnak valóban kötelessége gondoskodni róluk, miközben törekednie kell a gyógyulásukra és minden lehetséges eszközzel meg­gátolni az örökletesen terhelt egyedek további szaporo­dását. De az már mégiscsak elviselhetetlen, hogy ezek az emberek az én sorsom felett is döntenek, amikor azt az „x”-et behúzzák a szavazófülkében, és az ilyen szavazatok éppen ugyanannyit érnek, mint bármelyik másik, eset­leg igen jól felkészült és jól tájékozott honfitársunké. Én ezt egyáltalán nem tartom annyira igazságosnak és még kevésbé jónak, hogy ehhez a rendszerhez tűzön-vízen át ragaszkodnia kellene bárkinek is. Az említett példa per­sze valóban szélsőséges volt, de a választópolgár milliók szellemi spektruma valójában hatalmas különbségeket takar, és semmi esetre sem tarthatom jó rendszernek azt, ahol „minden x ugyanannyit ér”. A probléma gyökere a 3. oldal beteg rendszer, amely óhatatlanul ontja magából, termeli a beteg egyedeket. Képtelenség, hogy az „átlagpolgár”, akit az év 364 napján Győzikével és társaival fertőznek, a 365. napon föláll a tv-készülék elől és elsétál egy sza­vazóurnához, hogy eldöntse: kik a legalkalmasabbak arra, hogy az ország kormányrúdját magukhoz ragadják. Az általános választójogot tehát most már húzzuk ki a „mellette szóló érvek” jegyzékéről. Akkor talán az egyén szabadsága? A tapasztalat azt mutatja, hogy az egyén túlzott szabadsága leginkább sza­badossághoz vezet. Természetesen a fölülről irányított média jól megtervezett és hathatós közreműködésével. Ez a szabadosság a legtöbb esetben odáig fajul, amikor már a közösség érdekeit, jogait vagy „csak” jó ízlését sérti. Érdemes megfigyelni, hogy azok a politikusok, akik például előszeretettel hivatkoznak a „békés többségre”, milyen hevesen védelmezik az ún. deviáns, aszociális kisebbségek „jogait” (akiknek kötelességeiről mellesleg sosem hallani) ennek a „békés többségnek” a rovására. Ez sem más, mint szemfényvesztés, szemenszedett ha­zugság. Vagy a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága? A szólásszabadság a demokráciában köztudottan csak addig terjed, ameddig a szavak teljességgel hatástalanok maradnak, de az a legjobb, ha már a hallgatóságot is ki­rekesztik a véleménynyilvánításból. Vannak olyan beszé­dek, amelyeket a hatalom nem szívesen hall, és nem örül annak sem, ha a nép hallja. Ennek a legkézenfekvőbb ellenőrzése a legjelentősebb szócsöveknek, az írott és elektronikus médiának a teljes kisajátítása, a médiumok birtokbavétele, zsarolása és cenzúrázása. A „nekünk” nem tetsző vélemények és tények elhallgatása, ill. a saját álláspontunk, hazugságaink állandó hangoztatása. De a legtökéletesebb cenzúra a bulvár, hiszen azon egész egy­szerűen semmiféle üzenetet nem engednek átjönni. íme a demokrácia megint csak álszent és hazug stra­tégiája: az övétől eltérő véleményeknek egyszerűen nem ad teret, miközben szemforgató módon szólásszabadság­ról papol. Ha valamilyen csoda folytán ezek az eltérő vélemények mégis addig erősödnének, hogy a fennálló államrendet(lenséget) veszélyeztetnék valamilyen formá­ban, abban az esetben a demokrácia egy pillanatig sem habozik - akár a legdiktatórikusabb eszközökkel is — megvédeni magát, útját állva ezeknek a folyamatoknak és elfojtva a teljességgel jogos elégedetlenséget, akár tör­vényi módosításokkal (ld. szájkosár-törvénnyel) is. Könyvet lehetne írni a demokrácia hazug, álszent tételeiről, visszásságairól, igazságtalanságairól, kegyetlen­ségéről, de itt és most ennyi is elég. „Kötelességemnek tartom, hogy megmondjam: ha a visz­­szás sors az elé a választás elé állítana, hogy válasszak al­kotmány és nép, törvény és élet, jog és igazság között, min­denkor a népet, az életet és az igazságot fogom választani. A teremtő nem lehet alárendelve a teremtménynek. ” Vannak, akik azt mondják: ez nem demokrácia! Én nem mondom. Miért vitatkoznék a demokrácia haszon­­élvezőivel, ha ők így nevezték el saját rendszerüket, rá­adásul a demokráciának nevezett államformák a jelek szerint világszerte mindenhol ezeket az irányzatokat kö­vetik. Ez nem valamiféle magyar sajátosság. Elfogadom, nevezzük demokráciának, nem ezen fogunk vitatkozni! De akkor én ennek a demokráciának — bizony — minden körülmények között ellensége vagyok. És, ha eljutottunk odáig, hogy a fennálló államforma, amely magát demok­ráciának nevezi, számomra elfogadhatatlan, akkor miért tartanék attól, hogy ellenségeim az ellenségüknek nevez­nek? Az vagyok. „Hiszem, hogy megtörténik a csoda, hogy magyar népünk egyszer olyan másoknak fog hinni, akik érte szenvednek és nem azoknak, akik belőle gazdagszanak. ” Ébredj magyar... ! Az általam írt cikkből vett idézeten kívül a felhasznált idézetek Szálasi Ferenc Nemzetvezető Testvér örökbe vésett gondolataiból valók. Végvári Levente Attila

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents