Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. október 12. oldal «ITTVAKÖfcT ► került ezért az önzetlen hazaszeretetért. Ekkora tettre senki másnak nem volt bátorsága. Ahogy az ilyen alkalmaiékor magáról szerényen mondta, ő csak megpróbálta kis mértékben helyrehozni azt a kárt, amit a nemzetiszocializmusnak okozott, mint megtévesztett amerikai a második világháborúban. Rockwell öröksége A fehér faj ellenségei szeretnék azt a látszatot kelteni, hogy George Lincoln Rockwell sohasem létezett. Bizonyos, hogy minden lehetőt megtettek, hogy kitöröljék a nevét az amerikai történelemből. De erőfeszítéseik folyamatosan kudarcot vallanak. Az ő képe és tettei mindörökre be vannak vésve milliók szívébe és emlékébe, azokéba, akik végigélték a hatvanas évek nyugtalan évtizedét. írásai és rögzített szavai továbbra is tanítják és ösztönzik a faji öntudatú hazafiak új nemzedékeit. Noha gyászoljuk az eltávozását még 25 év után is, de tudjuk, hogy ő nem halt meg idő előtt, mint ahogy a „senki” ember meghal. Végül is az a legnagyobb hősök végzete, hogy nem békésen, öreg korukban, hanem erejük teljében esnek el, ellenségeik gyűlölete következtében. Csakis ily módon élhetnek örökké fajunk népi tudatában. George Lincoln Rockwell minden élő nemzetiszocialistát és azokat is, akik még meg sem születtek, összehasonlíthatatlanul gazdagabbá tett azzal, hogy ilyen életet élt. Egymagában emelte fel a zászlónkat Berlin hamujából Amerika egéig. A mi eszménket oly személyes, hivatásos és győzelmes módon képviselte, hogy büszkévé tett bennünket arra, hogy az ő küzdelmének részesei vagyunk. Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy átvesszük az ő örökségét. Önfeláldozásának vérével megszentelt nevében fogjuk legelőnyösebben használni azt! Egy ember élete a legnemesebb műve. És ha az ő művét tovább viszik azok, akik túlélik őt, akkor ő nem is halt meg igazán. Rockwell általunk él! (Ford.: Tudós-Takács János) George Lincoln Rockwell: „E JELBEN GYŐZNI FOGSZ” Bármilyen emberi törekvés esetén a hosszan tartó siker sohasem a vak szerencse következménye. Egy világosan meghatározott célnak („X” pontról „Y” pontra jutásnak, egy ház felépítésének vagy egy üzleti ügy megszervezésének) elérése mindig három dolog eredménye. Ez a három dolog: 1. A szóban forgó problémának, a várható ellenszegülésnek és az ellenszegülés leküzdése legjobb eszközének felismerését lehetővé tevő értelmi képesség. 2. Akarat és elhatározás megtenni mindent, ami szükséges lehet a kívánt cél elérésére, tekintet nélkül az ellenszegülésre. 3. A testi eszközök, erő és bátorság a kivitelezésre, illetve végrehajtására az értelem által felfogott és az akarat által elhatározott tervnek, illetve harcnak. Eia e három elem egyike hiányzik valaki tervéből, a kudarc elkerülhetetlen, a kimenetel előre megmondható. Egy olyan ember, aki túlságosan ostoba ahhoz, hogy megértse a különféle tényezőket, amelyek szerepet játszanak abban, hogy eljusson „X” pontból „Y” pontba, ahol a két pont között egy kígyókkal, veszélyes vadállatokkal, lázzal elárasztott dzsungelén keresztül vezet az út, és nem fegyverzi fel magát fegyverekkel és térképpel, orvossággal és egyéb kellékekkel, sohasem érkezik meg az „Y” pontba, akármilyen konok is az elhatározása, és bármilyen erősek is az izmai. Egy másik ember, aki ugyanezzel az úttal próbálkozik, noha világosan felfogja a veszélyeket és fel is készül azokra, és erősek az izmai, mégsem fog megérkezni az „Y” pontba, ha olyan határozatlan és gyenge akaratú, hogy nem tart ki a küzdelemben és nem veszi igénybe könyörtelenül mindazt az erőt, amire szüksége lenne ahhoz, hogy összezúzza és megsemmisítse a vele szembeszegülő erőket. És egy harmadik ember, akinek az értelme felfogja a veszélyeket, és fel is készül azokra, és megvan az az akarata és eltökéltsége, hogy az úton a legnagyobb hősiességgel fog harcolni, de testileg törékeny és fizikailag olyan gyenge, hogy nem képes végrehajtani értelmének és akaratának parancsait, megadja magát az útjába kerülő nehézségeknek. Ugyanez a helyzet a civilizációkkal, mint az emberek küzdelmeivel. Számos nagy civilizáció elpusztult, mert a túlélésért vívott harcban szükséges három elem közül egy vagy több hiányzott. A civilizálatlan társadalmak általában elpusztulnak, nem annyira az erős akarat vagy a fizikai erő hiány miatt, mint inkább azért, mert hiányzik a reális helyzet felfogásának képessége. Babonába fulladva és a tudatlanság sötétségében botladozva megsemmisítik őket az erőszakos természeti események, katasztrófák és betegségek fizikai erői, amiket a civilizáltabb társadalmak megtanultak leküzdeni. Másrészt bizonyos civilizációk minden intellektuális teljesítményük és tudományuk ellenére igen gyakran azért pusztulnak el, mert hiányzik az akarat, csökken a vadság és a túlélésre és uralkodásra irányuló könyörtelen ösztönzés, amely eredetileg létrehozta a társadalmat. „Humanitáriusok”, önzők és gyengék lettek. Fizikailag legyengültek és függővé váltak a zsoldos hadseregektől és rendőrségtől: ez utóbbiaknak feladata, hogy pénzért helyettük harcoljanak. Őseiknek a becsületből, önfeláldozásból és hősiességből fakadó harci szellemét felváltotta az egyre növekvő kényelemszeretet, fényűzés és gyávaság, amelynek álarca lett a „humanizmus”. Amikor egy civilizáció a dekadenciája során eljut gyengeségének ilyen fokára, csak egy igen ritkán előforduló történelmi esemény állíthatja meg a társadalom összeomlását, mivel a dekadencia naponta világosabbá válik. Csak ha a haldokló társadalomnak még mindig van elegendő életenergiája ahhoz, hogy létrehozzon egy szellemi óriást, aki isteni erővel visszatér népének ősi hősiességéhez és képes felrázni és kivezetni a civilizációt álmának és halálának történelmi éjjeléből, haldokló népe ellenállása ellenére, amely hosszú ideje csak a békéért él és halálos álmát alussza, csakis így képes egy társadalom még egyszer felemelkedni egy időre. A nyugati, árja civilizáció a XIX. század folyamán túljutott azon a történelmi ponton, ahol a pokol tornácára vezető úton már nincs visszatérés, ahogy ezt helyesen jegyezte meg Spengler, Chamberlain és mások is. Nem készítette-e ez elő Adolf Hitler hihetetlen, csodálatos eljöttét az utolsó lehetséges pillanatban? Nem ez volt-e az egyetlen lehetséges életút egy intelligens, fogékony, érzékeny ember számára, akit egy undorító, öngyilkosságra hajló civilizáció vett körül? Ez a világ hajlandó volt lemondani a pillanatnyi élvezetekről, mert Hitler kiutat kínált egy elzsidósodott, kannibalizált, elbutított, a dzsungelbe a „humanizmus” nevében hanyatt-homlok visszamenekülő civilizáció lélekölő realitásából. De Adolf Hitler megjelenése a történelemben annak bizonyítéka, hogy még mindig maradt a fehér, nyugati civilizációban az önfeláldozásnak és az alkotóerőnek annyi szikrája, ami talán lehetővé tesz egy újabb évezredet a fehér ember túlélése számára. Mindazonáltal ez végtelenül értékes szikra marad, és gyorsan belevész a sötétségbe, amíg az emberiség kisebbségét jelentő vékony elit-réteg túlságosan önző és gyáva ahhoz, hogy értő módon meglássa, hogy mit tett Hitler, és túlságosan rövidlátó ahhoz, hogy alkalmazza a történelem leckéjét, még mielőtt mindörökre túl késő, és felszítsa a Hitler által adott szikrát a bátor őseinktől alapított alkotó civilizáció lobogó lángjává. Ami azt illeti, a dekadencia és rombolás zsidó erői által Adolf Hitlernek a civilizációért harcoló hőseire mért félelmetes büntetés annyira elbátortalanította és terrorizálta a világot, hogy még azok is, akik képesek meglátni és megérteni az emberiséget fenyegető veszélyt és a szabadulás útját, ahogy azt megmutatta Adolf Hitler, annyira szánalmasan ragaszkodnak életükhöz, szabadságukhoz és kényelmükhöz, hogy nem merik a fehérek túlélésének szent szikráját saját életük leheletével felszítani, pedig azt hamarosan meg kell tenni - vagy ez a szikra mindörökre kialszik. Az árja, fehér emberiség a sötétség és felejtés szakadékban van. Lent, az örök sötétségben, a homokba szórva vannak más, jól ismert pompás civilizációk csontjai, amelyek kétségtelenül képtelenek voltak elképzelni a maguk halálát, éppen abban az időben, amikor körül voltak véve külső hatalommal és a birodalmuk nagyszerűségével. Képtelenek voltak tudatosítani az egyre növekvő gyengeség és „humanizmus” TOTÁLIS fenyegetését, képtelenek voltak szembesülni azzal; képtelenek voltak egyesíteni a TOTÁLIS akaratot, amely szükséges a halál és felejtés felé való történelmi menetelés megfordításához. Túlságosan kényelmesek, önzők, kapzsik és gyávák voltak ahhoz, hogy figyelembe vegyék azt a vékony réteget, azokat a keveseket, akiket megégettek, keresztre feszítettek, megköveztek, oroszlánok elé vetettek, vagy akiknek átadták a méregpoharat. Ha mostantól számítva évezredek múlva lesz még valamilyen történelem, és lesznek emberek, akik tanulják azt, a legtöbben hitetlenkedve fognak csodálkozni azon, hogy a fehér ember makacsul elutasította, hogy felhasználja a maga fölényes tudását, ismeretét és Adolf Hitler vezetésének gondviselésszerű adományát arra, hogy megszabadítsa magát a leghihetetlenebb és legmegalázóbb szolgaságtól, megszabadítsa magát a visszataszító, betegesen kiegyensúlyozatlan, testileg gyenge és gyáva, arrogáns, zsarnoki zsidók viszonylag kis csoportjának uralmától. A mi problémáink ma nem „amerikai” problémák, nem „angol” problémák, nem „francia”, „német”, „európai” vagy „afrikai” problémák - ezek minden fehér ember túlélésének problémái. A legelemibb ész nevében kérdem: van-e jelentősége annak, hogy Bartholomew Buckingham a Temzéhez, Hans Schmidt a Rajnához, Pierre Dubois a Szajnához közel, Per Olafson Stockholmban, Eric Erasmus Durban-ban, Joe Doaks Podunkben (Ohio) született, vagy mondjuk John Smith Auckland-ben (New Zealand), ahhoz a kérdéshez viszonyítva, hogy „lesznek-e a jövőben Bartholomew-k, Hansok, Pierre-ek, Eric-ek, Joe-k vagy John-ok?” A mi bolygónk hemzseg a színesbőrűektől, akik négyszer annyian vannak, mint a fehér emberek - és minden nép körében ezek az alsóbbrendű lények, akiket velünk „egyenlőnek mondanak”, képesek elszavazni tőlünk a pénzünket, szabadságunkat, életünket, becsületünket. A nacionalizmus és a demokrácia régimódi fogalmai alapján feltételezhető-e, hogy én, Lincoln Rockwell, nagyra becsülöm a dzsungel bizonyos legalsóbbrendü teremtményeit, gondoskodom róluk és lojális vagyok hozzájuk, annak alapján, hogy az ő fekete anyjuk valamelyik amerikai árokban vagy szennyes szénakazalon hozta őket világra - mert ők természetesen — amerikaiak, és mi valamennyien kívülállók vagyunk „Amerika” számára? Vagy: legyek lojális és haljak meg ezekért a szerencsétlen, szánalmas fél-állatokért, „amerikai polgártársaimért” a saját fajom legragyogóbb biológiai példányainak milliószámra való legyilkolása által, mert egy csoport hollywoodi zsidó arra tanít minket, hogy az amerikaiaknak gyűlölniük kell a németeket? Vagy: egy bizonyos földrajzi hely az, amelyhez lojálisnak kell lennem, és amelyért meg kell ölnöm a saját népemet, és talán magamnak is meg kell halnom? Megáll-e ez a földrajzi lojalitás a kanadai határnál? De talán az „amerikanizmus” az, amelyhez lojálisnak kell lennem, és amelyért háborúskodnom kell német férfiakkal, nőkkel és gyermekekkel. De amikor megvizsgálom, hogy mi az, amiről nekem azt mondják, hogy „amerikanizmus”, úgy találom, hogy az elsődlegesen abból áll, hogy vessem alá alázatosan a zsidó vezetésnek a kultúrámat, hatalmamat, vallásomat, szórakozásomat és még a szexuális életemet is. Nem, mindez képtelenség. Az egyedüli dolog, amihez teljesen mély meggyőződéssel lojális tudok lenni -az egyedüli lojalitás, aminek van értelme, — az én fajom, és ezért kulturális és testvéri kapcsolatban állok a saját népemmel, függetlenül attól, hogy a népemhez tartozók történetesen hol születtek! Amikor ezt a lojalitást kihívás éri, és a népem veszélyben van, szörnyűséges azt követelni, hogy gyanakodjunk egymásra csak azért, mert egy képzeletbeli földrajzi határ két oldalán élünk, és egy csoport nemzetközi zsidó sajátos felkészítésének és agitációjának hatására mi, fehér emberek menjünk
