Szittyakürt, 2007 (46. évfolyam, 1-6. szám)
2007-11-01 / 6. szám
2007. augusztus «lîîVAKÔfcî 11. oldal ANTHONY P. LEVATINO, M.D., J.D. 5406 Remington Rd. Las Cruces, N.M. 88011 Mr. Douglas Johnson 2003. március 4. Legislative Director National Right to Life 512-lOth Street Northwest Washington, DC 20004 Johnson Ur! Diplomás szülész (nőgyógyász vagyok és tagja az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok Testületének. 1977-től 1985-ig abortuszokat hajtottam végre a terhesség 1-3. és 4-6. hónapjában, közöttük dilatiós-evacuatiós (tágítósürítéses) abortuszokat a terhesség huszonkettedik hetéig. Az Albany Orvosi Egyetemen szülész — és nőgyógyász — adjunktus voltam 1993. júniustól 2000. szeptemberig, és eközben a Kórházi Residency program igazgatójaként és az Orvostanhallgatók Képzésének irányítójaként szolgáltam. Az Amerikai Szülészek és Nőgyógyászok Egyesületének alelnöke is voltam (II. kerület, IX. körzet). Jelenleg szülészeti és nőgyógyászati magánpraxist folytatok Űj-Mexikóban. Szakmai önéletrajzom csatolva. A „részleges-szülési” (partial-birth) abortuszt bemutató képeket, amelyeket elküldtem Önnek, Mrs. Tanja Butler festette, aki jelenleg a szépművészet professzora a Massachusetts-i Gordon Főiskolán. A képek az én felügyeletem alatt készültek, és szakértői ítéletem szerint pontosan mutatják be a tágításos-eltávolításos abortuszt, amelyet Dr. Martin Haskell írt le a „Dilation and Extraction for Late Second Trimester Abortion” („tágítás és eltávolítás 4-6. havi abortusz esetén”) című, 1992- es cikkében. A késői időpontú abortusznak ez a típusa később a „partial-birth abortion” („részleges-szülési abortusz”) hivatalos orvosi szakkifejezés néven vált ismeretessé, a farfekvéses csecsemő teljes terhességi idejű szüléséhez való hasonlósága miatt. A képek méretarányosak egy magzattal, megközelítően 24 heti terhesség esetén. Ez tipikus terhességi idő a részleges-szülési abortusz számára, noha sok ilyen abortuszt még későbbi terhességi időpontban is végeznek. Kérem, lépjen velem kapcsolatba, ha bármilyen további kérdése volna. Őszinte tisztelettel Anthony Levatino, MD, JD Tudós-Takács János: BARÁTBÓL ÁRULÓ 1934. június 30-án a nemzetiszocialista Németországban agyonlőttek 19 magasabb SA-vezetőt, és 3 SS-vezetőt. 13 SA-vezető és polgári személy, akik letartóztatásukkor ellenállást kíséreltek meg, életüket vesztették. 5 párttagot agyonlőttek. Mindez azzal volt kapcsolatos, hogy Erns Rohm, Hitler egykori odaadó barátja, aki a mozgalom kezdete óta nagy energiával harcolt Hitler oldalán, és az SA kiépítésében a legaktívabb módon részt vett, áruló módon a nemzetiszocialista állam megdöntésére készült. Ez a „Röhm-lázadás” példátlan feltűnést keltett világszerte, s külföldön sokfelé félreértették, vagy célzatos módon elferdítették. Ezért az igazság érdekében célszerűnek tűnik az eset elfogulatlan ismertetése. Maga Hitler a Reichstagban 1934. július 13-án elmondott beszédében olyan világos és meggyőzően egyszerű képét adta a történetnek, hogy a legmegbízhatóbb hírforrás Hitler előadása erre vonatkozóan. Ennek alapján a lázadás előzményei, kifejlődése és legyőzése röviden így vázolható: Az SA bizonyos köreiben eleinte szórványos fecsegés kezdődött egy „második forradalomról”, arról, hogy az NSDAP-n belül a nemzeti elemen kívül nagyobb hangsúlyt kell tenni a „szociális” elemre. 1934. március közepén Hitler elrendelt egy új propagandahullámot a német nép immunizálására e mérgezési kísérlettel szemben, és egyben parancsot adott a párt egyes szolgálati tényezőinek, hogy állapítsák meg e híresztelések forrását. Kiderült, hogy a szálak Ernst Röhmhöz vezetnek. Erre Hitler személyesen beszélt Röhmmel, és utasította, állítsa helyre az ideológiai egységet. De javulás helyett áprilisban és májusban a panaszok tovább szaporodtak. Rohm erre megkísérelte, hogy a történtek valóságát letagadja. Ekkor támadt Hitlerben először kétség Rohm lojalitása iránt. De javulás helyett áprilisban és májusban a panaszok tovább szaporodtak. Ennek ellenére több hónapon át elhárította magától azt a gondolatot, mert nem tudott egykönnyen megbékülni azzal, hogy a barátjával való viszony, amelyet hűségen alapulónak képzelt, hazugságnak bizonyuljon. Ám május végére kiderült, hogy Rohm homoszexuális, és az SA-n belül a homoszexuálisoknak egy külön „szektája” kezd Rohm körül kialakulni. Másrészt az is ismertté vált Hitler előtt, hogy Rohm kapcsolatba lépett Schleicher tábornokkal, és megállapodtak abban, hogy Hitler kormányrendszerét el kell távolítani, a véderőt és valamennyi nemzeti szervet Rohm kezében kell egyesíteni. Rohm álláspontja az volt, hogy: 1. tervszerűen kell a „második forradalom” kitöréséhez szükséges lélektani feltételeket megteremteni, és azt kell híresztelni, hogy ehhez már Hitler beleegyezését is megnyerték; 2. erre a célra összeesküvő terrorcsoportokat kell alakítani. Hitler utolsó kísérletképpen június. 1-én még egyszer beszélt Röhmmel. A megbeszélés öt óra hosszat tartott. Közölte vele, hogy egy „nacionál-bolsevista” forradalom Németország számára nemzeti tragédia lenne, és nem igaz, hogy ő az SA-t fel akarja oszlatni. Rohm azzal távozott, hogy a híresztelések részben valótlanok, részben túlzottak, de mindent meg fog tenni, hogy a helyes útra visszatérjenek. Most már Rohm — látva, hogy Hitlerre a tervezett vállalkozásával kapcsolatban nem számíthat - Hitler eltávolítását is tervbe vette. Felbérelték azt az embert, aki hajlandó lett volna Hitlert likvidálni. (Uhl Standartenführer később halála előtt beismerte, hogy hajlandó lett volna ilyen tettre.) Röhmék úgy tervezték, hogy az akciójuk Berlinből indul a kormányzati épületek megrohanásával, és utána több napig tartó véres leszámolás következik Hitler híveivel szemben. Ezért Hitler elhatározta, hogy június 30- án Röhmöt felmenti hivatalából, őrizetbe véteti őt, és az SA-vezetők közül azokat, akiknek a bűnössége kétségtelen. De június 29-én arról értesült, hogy Rohm 30-án délután 5 órára tervezi a kormányzati épületek rajtaütésszerű megszállását. Ezért az SA-alakulatokat Röhmék már nem is engedték haza, hanem a riadószállásokon tartották. Ez már nyílt lázadás volt. Ilyen körülmények között Hitler számára már csak egyetlen elhatározás maradt. A polgárháborút csak egy villámgyors ellen beavatkozással lehetett megakadályozni. Ernst Röhmmel, a Birodalom második emberével csak egyetlen ember szállhatott szembe: maga Hitler, senki más. Vele szemben szegte meg a hűséget, ezért magának, Hitlernek kellett felelősségre vonnia. Az is világos volt Hitler előtt, hogy kisebb rossz száz összeesküvőt megsemmisíteni, mint hagyni, hogy egy polgárháborúban mindkét oldalon mintegy 10 000 ember megsemmisüljön! Hitler június 30-án hajnali 2 órakor Münchenbe repült. Göring porosz miniszterelnök időközben megkapta az utasítást, hogy a tisztogatási akció keretében mindent tegyen meg Berlinben és Poroszországban. O vasököllel zúzta szét a nemzetiszocialista állam elleni támadást, mielőtt az kifejlődhetett volna. A müncheni tisztogatási akció pedig, vagyis a lázadó SA-embereknek és magának Röhmnek a likvidálása az utódjául kinevezett Göbbels jelenlétében ment végbe. A lázadásokat mindenütt örökké érvényes vastörvényekkel verik le. Hitler a Reichstagban elmondott beszédében kitért arra is, hogy ha valaki azt a szemrehányást tenné, hogy miért nem rendes bíróságok mondták ki a lázadók felett az ítéletet, erre azt válaszolja, hogy ebben az órában ő volt a felelős a német nemzet sorsáért, s így az egész német nép legfőbb bírája. Nem akarta oly sok állam vezetőinek hibáját elkövetni, a kis bűnösöket agyonlövetni, a nagyokat megkímélni. Egy külföldi újságíró az agyonlőttek feleségeinek és gyermekeinek nevében tiltakozott az akció ellen. E tiltakozásra Hitler azt válaszolta, hogy az aszszonyok és a gyermekek a férfiak gonosztetteinek áldozatai, és az a fájdalom, ami őket érte, csak töredéke annak a fájdalomnak, amely német asszonyok és gyermekek tízezreire zúdult volna, ha Röhmék terve sikerül. 1934. július 1-én Hitler szigorú parancsot adott minden további megtorlás megakadályozására. Ekkor helyreállt a normális állapot. A Röhm-puccsal és annak leverésével kapcsolatban ide kívánkozik egy történelmi és egy jogfilozófiai megjegyzés. Ha történelmileg szemléljük a Röhmpuccs felszámolását, és arra gondolunk, hogy az egész hitleri uralom 12 éve alatt a hatalomnak mindössze ezt az egy tisztogatást kellett végrehajtani, amely nem egészen 100 személy likvidálásával járt, és ezt összehasonlítjuk Sztálin tisztogatásainak tízmilliós nagyságrendű áldozataival, majd számításba vesszük, hogy a sztálini tisztogatások folyamatosan, több évtizeden át tartottak, és Sztálin igazán sohasem tekintette a maga rendszerét teljesen konszolidáltnak, akkor szembetűnővé válik a nemzetiszocialista és bolsevista rendszer közötti hatalmas különbség. A bolsevisták diktatúrája a megfélemlítésen alapult: Sztálin és elvtársai nem is törekedtek magukat megszerettetni a néppel, hanem a folytonos terrorral kívánták biztosítani uralmukat. A nemzetiszocialista politikusok — elsősorban Hitler - mindig arra törekedtek, és tökéletesen el is érték, hogy a népük szeresse őket. S e két eltérő tendenciának legmélyebb oka az, hogy a nemzetiszocializmus a természet törvényeit igyekezett alkalmazni a társadalom életére, a bolsevizmus viszont, attól a rögeszmétől hajtva, hogy a természet megváltoztatható, természetellenes módon igyekezett berendezni a társadalom életét. A természet törvényeivel összhangban működő tekintélyuralmi állam képes magát megszerettetni a tömegekkel, de ezt a természet törvényeinek hadat üzenő állam sohasem tudja megtenni, így rá van kényszerítve a legvadabb terrorra. A mondottakból természetesen nem következik, hogy akárcsak egy ártatlan ember likvidálása is erkölcsileg megengedhető lenne. Az erkölcsi megítélésben nem a kivégzettek aránya a döntő, hanem a kivégzések jogi alapja. A nem egészen 100 likvidált személy Németországban a törvényes államrend ellen lázadó volt, míg Sztálin több tízmilliós áldozatának legnagyobb része minden személyes tett nélkül esett áldozatul a tisztogatásoknak (osztályhelyzetük, vallási meggyőződésük stb. alapján). Erkölcsileg ebben áll a döntő különbség! A jogfilozófiai tanulsága pedig az 1934. június 30-i eseményeknek az, hogy a politikai határhelyzetekben (amilyen pl. egy készülő polgárháború csírájában való elfojtása) a Napnál világosabbá válik, hogy a hatalmi ágak elválasztása lehetetlen, hiszen a helyzet a közjó érdekében gyors cselekvést kíván, egyértelmű döntéssorozatot követel, és ez szükségessé teszi az egész népért felelős államférfi legszélesebb körű (tehát a jogalkalmazást is magában foglaló) döntési jogát. Ilyen helyzetben csak a természetjogban megnyilvánuló isteni jog lehet az egyedüli tényező, amelynek korlátoznia kell az államfő döntési jogát, s arra, hogy ez a korlátozás tényleg megtörténjen, vagyis, hogy az államfő figyelembe vegye a természetjogot, egyedüli garancia az illető politikus biztos tudása és erkölcsisége. A mondottak nemcsak tekintélyuralmi államokra érvényesek, hiszen határhelyzetekben gyakorlatilag minden állam hasonlóvá válik a tekintélyuralmi államokhoz a jogalkalmazás vonalán (ez megfigyelhető az USA háborús intézkedésein, és a 2001. szeptember 11. utáni rendszabályain is). De nemcsak politikai határhelyzetekben, hanem normális viszonyok között is igen sokszor illuzórikus a hatalmi ágak tényleges szétválasztásáról beszélni, hiszen a bírákat többnyire a végrehajtó hatalom nevezi ki, és a bírák a végrehajtó hatalomtól egzisztenciális függésben vannak. Továbbá, sokszor igen nehéz függetleníteni magukat a bíráknak a média befolyásoló hatásától, és a médiának a végrehajtó hatalommal való nagymértékű összefonódása közismert. A hatalmi ágak formális szétválasztása esetén is igazi garanciája az igazságos és méltányos ítéleteknek nem maga a szétválasztás ténye, hanem egyrészt a természetjoggal harmonizáló jogalkotás, másrészt a jogalkalmazásban a bíró szakértelme és erkölcsisége. Hitler a Reichstagban 1934. július 13-án elmondott beszédét e szavakkal zárta: „Most már ismerjük fel több biztonsággal a nagy feladatot, amely elé bennünket állított a sors, amelyet nem lehet polgárháborúval és káosszal megoldani. Erezzünk felelősséget a német nép legdrágább javáért: a belső rendért és a külső békéért! Mint ahogy én hajlandó vagyok a történelem előtt vállalni a felelősséget életem legkeserűbb elhatározásának huszonnégy órájáért, amikor a sors ismét megtanított arra, hogy szorongó aggodalommal, gondolatommal öleljem körül a legdrágábbat, ami számunkra ezen a világon adatott: a német népet és a Német Birodalmat!”
