Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-11-01 / 6. szám
10. oldal «lîîVAKÔfcî 2006. november-december Terebessy Emőke BUKTATÓ KÖVEK Csodálni való az a rengeteg ötlet, amely a zsidóknak eszébe jut, hogy miképp lehet pénzt keresni, mi módon emlékeztessék a világ népeit a németek bűneire, miképp meaculpáztassák és alázzák meg azokat. A zsidó nép állandóan a nácik hat évtizeddel ezelőtti bűneiért követelőzik, emlékezteti azt a generációt, amely akkor még meg sem született, apáik, nagyapáik állítólagos bűneire. A zsidóság akkori szenvedéseiért ma, ahol lehet, bosszút liheg. Minden a bosszú jegyében működik, s magukat annak dacára, amit a palesztinokkal és a libanoniak ellen elkövettek, humánus népnek tartják a világ előtt. Csodálatos az is, hogy akadtak országvezetők, akik Izraelt állandóan tömik fegyverekkel, s nem ítélik el barbár cselekedeteikért. „A holocaust-túlélőknél” - írja Helles Pick angol újságíró - „az emlékezésben még normális körülmények között is zavar állhat be. Nem lep meg bennünket, hogy a holocaust-túlélőknél ez a zavar fokozottabb erővel működik. Egyes események talán nem úgy történtek, mint a valóságban, ehhez fantázia is hozzájárul.” Már több mint 6OOO emlékeztető (szobrok, múzeumok stb.) díszíti Németországot. Hitlert többek között az állítólagos nagyzási hóbortjaiért is elítélték. Nem tudom, akkor pl. a berlini 3 focipálya nagyságú, kétezernél is több betonoszlopból álló „emlékmű” a Brandenburgi Kapu közelében mi lehet, ha nem nagyzási hóbortja a zsidóknak? De aki azt hiszi, hogy ezzel elérték a csúcspontját az „emlékeztetésnek”, az téved! Még lesz egy központi holocaust-múzeum, hasonló a Jeruzsálemihoz és a Washingtonihoz és egy új „Topographie der Terrors”, és még több száz kisebb NS-emlékmű, amelyekkel teletűzdelik Németországot. Ezekre mindig van pénz! Lipcse városa teljesen eladósodott, de mert megengedte, hogy ott is épülhet egy hatalmas holocaustépület, azért sok pénzt kapott! Az elmondottak ismeretében mégis új emlékeztetőknek nevezhetjük az úgynevezett „buktató köveket” (Stolpersteine). Ismét egy betegagyú, de jó üzleti érzékkel rendelkező kölni „művész” (?) Günter Demnig találta ki. Ő is azon zsidók közé sorolandó, akik intenzíven keresik az ilyen és hasonló élményeket: különösen tehetségük van és fantáziájuk a pénzszerzésre. A találmány: a járda kövei közé - azon házak előtt, ahonnan zsidókat vittek el, vagy távoztak önként és nem tértek vissza - alumínium-réz keverékből kockákat iktatott be, ezeken feltüntetve a zsidók nevei, adatai szerepelnek. Arra szolgál ez a „buktató kő”, hogy a ma embereit emlékeztesse rájuk. Ma már több német városban sikerrel elvégezte munkáját a „művész”, s jól keresett is ezzel. Szerencsére akadt a zsidók részéről is tiltakozás Éva Titchauer Moriz személyében, aki azzal érvelt, hogy a járdán emberek járnak, s az emlékköveket lábbal tiporják, a gyerekek rágógumival vontak be köveket, a kutyák ürülékét a köveken szétkenték, tehát megbecstelenítették a zsidók emlékét és így aligha okozhattak ezekkel a kövekkel a zsidók hozzátartozóinak, a túlélőknek örömet. Több városban a művész pl. meg sem kérdezte a hitközséget ehhez az akcióhoz és a várostól sem kért engedélyt. Lipcse városa, ahol a holocaust-múzeum épül majd, azonnal tiltakozott a buktató kövek ellen, akárcsak a müncheni hitközség, amely veszélyesnek tartja a buktatókat. Jön a fagy, elcsúszhat rajta valaki és kitörheti a lábát... A németországi zsidók központi tanácsának elnökhelyettesnője azzal érvelt: „Abszolút elviselhetetlennek tartom, hogy csizmával, cipővel tiporjanak a náci rezsim áldozatainak nevén...” Nekem lenne pár ötletem „Günter művész úr” részére: Nem találom igazságosnak, hogy csak a hitsorsosainak készít ilyen köveket a járdára. Szívesen adakoznék én is, és biztosan mások is, ha buktató kövek készülnének azon német civilek emlékére is, akik az amerikai vagy angol légi terror következtében foszforbombák által pusztultak el. Helyezzen el ilyen köveket a művész a magyarországi, vietnami, afganisztáni, iraki civil lakosság ellen elkövetett gyalázatos bűnökre is emlékeztetve. Megkülönböztetésképpen a metál lapokat virág formában kérném elhelyezni az USA főkonzulátusa elé a járda kövei közé - essenek végre azok a tettesek is hasra... KOÓS KÁLMÁN 1915-2006 Csak most jutott el hozzánk a szomorú hír, hogy az emigrációs hungarista sajtó évtizedeken keresztül főmunkatársának számító Koós Kálmán hosszú betegség után, 2006. júliusában, 91 éves korában a Colorado állambeli Denver (USA) városában elhúnyt. Koós Kálmán 1915-ben született Nyíregyházán és Egerben nőtt fel. 1935-ben továbbtanulás végett került aztán Budapestre. Négy nyáron mint cséplési ellenőr hosszú heteket töltött uradalmi cselédek és mezőgazdasági munkások között. Pesten kétszer is meglátogatta a hírhedt Mária Valéria telepet. Az így szerzett tapasztalatok érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy megpróbáljon valamit tenni a magyar nép érdekében. 1937-ben belépett a Pálffy Fidél-féle nemzetiszocialista pártba. A párt egyik közlönyében jelent meg első politikai vonatkozású cikke. Amikor Hubay és Vágó hungarista képviselőket megfosztották mandátumuktól, akkor csatlakozott a Nyilaskeresztes Párthoz, ahol az Ifjúsági Szervezet munkájába kapcsolódott be, mint az Országos Ifjúsági Központ tagja. Az ifjúsági vezetőknek havonta küldtek ki anyagokat, amiket az ifjúsági összejöveteleken felhasználhattak. Szalai Pál lemondása után ideiglenesen a Budapesti Ifjúsági Főkerület vezetője volt. 1941 telén átvette a hódmezővásárhelyi Ifjúság című lap szerkesztését, de ez a munkája nem sokáig tartott, mert két írása miatt a hatóság betiltotta a lapot. A Párt Propaganda Osztályának megbízásából időnként vidékre ment a politikai szervezetek részére előadást tartani. Egy alkalommal az Összetartás című napilapban jelent meg egy írása. 1945 elején a Mozgósítási Minisztérium törvény előkészítő bizottságának a munkájában vett részt az Ifjúsági Szervezet képviseletében. Márciusban ifjúsági vezető tanfolyamot tartott Győrben. A tanfolyam három hétig tartott s amikor véget ért, a hadi helyzet úgy megváltozott, hogy Győrt el kellett hagynia s nemsokára az országot is. Először Franciaországba került, majd kivándorolt Amerikába. Amikor Henney Árpád a negyvenes évek végén megkezdte az emigrációs hungarista szórványok újjászervezését, csatlakozott hozzá. írásai a Mozgalom időnként nevet változtató lapjaiban, az Út és Célban, a Célban és a Hungarista Tájékoztató ban jelentek meg. Politikai és történelmi témájú írásai fontos támpontot nyújtottak évtizedeken keresztül mindazoknak, akik legújabbkori történelmünket nem csak a jól ismert zsidó történelemszemlélet szemüvegén keresztül akarták megismerni. Mindeközben a szépirodalommal is kacérkodott s még Budapesten egy antológiakötetben két verse is megjelent. Franciaországi tartózkodása alatt pedig egy kanadai magyar lap közölte le egy novelláját. Az ő kezdeményezésére indult meg a Nagyasszony Alap, Szálasi Ferenc özvegy édesanyjának a megsegítésére. Végig kitartott az évek során különböző szerkesztők által irányított, úgynevezett „zöld lapoknál”. Legutóbb Újlaki Miklóssal vállvetve harcoltak a hungarista sajtó megtartásáért. Kántor Béla halálával, 1999-ben azonban végleg megszűnt az emigrációs hungarista újságkiadás s ezzel az ő működése is véget ért. 1960-ban jelent meg Argentínában a Hungarista Mozgalom kiadásában a Voltunk, vagyunk, leszünk című könyve, amely az otthon kiadott számtalan gyalázkodó és hazug fércmunkával ellentétben, a Hungarista Mozgalom történetével kapcsolatban bemutatja az érem másik oldalát is. A könyv azóta a Gede Testvérek kiadónak köszönhetően már Magyarországon is megjelent és eddig két kiadást élt meg. Szintén szerepelt egy hosszabb tanulmányával a PERÚJRAFELVÉTEL - Bűnös volt-e Szálasi Ferenc? című, 1997-ben Németországban kiadott antológiában is. Halálával Újlaki Miklós és Polgár Lajos után az emigrációs hungarista sajtó egyik legmarkánsabb munkatársa hagyott itt bennünket. Emlékét kegyelettel megőrizzük.
