Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-09-01 / 5. szám
8. oldal «lîîVAKÔkî 2006. szeptember-október Tudós-Takács János A NÜRNBERGI PER - A JOG MEGCSÚFOLÁSA 1945. november 20-án a romhalmazzá vált Nürnbergben megkezdődött a második világháború utolsó csatája. De ezt a csatát nem fegyveresek vívták fegyveresek ellen, hanem a győztesek - az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és a Szovjetunió - bírái, illetve ügyészei indították el a jog mezébe burkolt bosszúállás csatáját az immár legyőzött, fegyvertelen Németországot szimbolizáló német politikusok és katonák ellen. Ezen a napon vette kezdetét a Nürnbergi Per, amely az 1946. október 1-én hozott ítélettel zárult. A győztesek világgá kürtölték, hogy ez a per egy új jogrend alapjait fekteti majd le, de a valóságban egy szégyenletes justizmord, a jog és igazságosság megcsúfolása ment végbe a nürnbergi Igazságügyi Palota falai között. A Szovjetunió, Nagy-Britannia és az USA külügyminisztereinek moszkvai értekezlete keretében 1943. október 12-én tették közre azt a deklarációt, amely szerint a győztesek a háború után bíróság elé állítják az úgynevezett háborús bűnösöket (akik természetesen valamennyien a vesztesek közül kerülnek ki), és ezek közül a „ főbűnösök” nemzetközi törvényszék elé lesznek állítva, míg a többieket visszaszállítják azon országokba, ahol állítólagos bűneiket elkövették, és ott lesznek felelősségre vonva. Az európai háború befejeztével a győztesek propagandája az igazságszolgáltatás iránti igénnyel indokolta a „ háborús főbűnösök” elleni pert, ám annak két, egészen más valódi oka volt. A német háborús bűnösség hangoztatásával el akarták terelni a figyelmet a győztesek égbekiáltó gaztetteiről (arról, hogy az angolszászok sivár romhalmazzá változtatták az európai kultúrvárosokat a szőnyegbombázások sorozatával, miközben több százezer fegyvertelen polgári lakos, zömével aszszonyok és gyermekek életét kioltották, és a nők millióit megerőszakolták, a szovjet hordákhoz hasonlóan), és le akarták fektetni a második világháborúról szóló történetírásnak szemenszedett hazugságokon nyugvó, áthághatatlan alapjait, amelytől - reményeik szerint - egyetlen történész sem térhet majd el. A győztesek 1945. augusztus 8-án aláírták a Londoni Egyezményt, amely kimondta, hogy a „ háborús főbűnösöket” Nemzetközi Katonai Törvényszék fogja Nürnbergben felelősségre vonni, s e bíróság tagjait (továbbá az ügyészeket) a négy győztes nagyhatalom fogja delegálni. A Londoni Egyezmény 21., 19- és 8. §-a a jog megcsúfolása volt. A 21. § szerint „ a bíráknak vizsgálat nélkül el kell fogadniuk az általánosan ismert tényeket” (ilyennek minősültek a győztesek kormányainak összes hivatalos dokumentumai). „Általánosan ismert ténynek” tekintették (minden bizonyíték nélkül), hogy Adolf Hitler rendelkezése alapján, egy központi tervnek megfelelően a német hatóságok szisztematikusan törekedtek az összes európai zsidó megsemmisítésére. Ez az „általánosan ismert tény” az azóta eltelt 60 év alatt sem lett bebizonyítva; mindmáig nem találtak olyan dokumentumot, amely igazolta volna, hogy Adolf Hitler valaha is ilyen parancsot adott ki! A valóságban nagyon óvatosan kell eljárnia annak, aki különbséget akar tenni az elterjedt (vagy mesterségesen elterjesztett) szóbeszédek és a tények között, hiszen a történelem újraírása olyan idős, mint maga a történelem. Tacitus például azt írta, hogy a „szóbeszéd” szerint Nero gyújtotta fel Rómát. Ezt a „szóbeszédet” későbbi római történetírók (Suetonius, Dio Cassius, Plinius) már mint „tényt” emlegették. Napjaink számos történésze viszont kétségbe vonta ezt a „tényt”, amelyet újra „szóbeszéddé” minősítették vissza. Ehhez hasonlóan 1946-ban „bizonyított, általánosan ismert ténynek” tekintették a győztesek, hogy a nácik a zsidók testéből szappant készítettek, holott ezt ma egyetlen komoly történész (még a zsidó Hilberg) sem ismeri el ténynek. 1943-ban kezdték terjeszteni a későbbi győztesek azt a szóbeszédet, hogy a nácik gőzzel, elektromos árammal és elgázosítással gyilkolják a zsidókat. 1946-ra az elgázosítást Nürnbergben már „ténynek” értékelték, míg a gőzzel, elektromos árammal történő gyilkolás szóbeszéd marad. De mivel az elgázosítás melletti „érvek” minőségileg semmivel sem voltak jobbak, mint a gőzzel, elektromossággal történő gyilkosságok mellettiek, nyilvánvalóan legitimnek tűnik az elgázosítás kétségbevonása is! Ezért a Londoni Egyezmény 21. §-a megsérti a büntetőjog egyik alapelvét, az ártatlanság vélelmét, azt az elvet, hogy mindenkit ártatlannak kell vélelmezni mindaddig, amíg a bűnössége nincs bebizonyítva. Ámde a 21. § értelmében bizonyítás nélkül bűnösnek kellett tekinteni a zsidók elgázosításában való közreműködéssel vádolt személyeket, mert az elgázosítással kapcsolatos szóbeszédet önkényes elhatározással „ténynek”, sőt „ általánosan ismert ténynek” minősítették. Ugyanilyen jogsértő a Londoni Egyezmény 19- §-a, amely kimondta, hogy „a Törvényszék nincs kötve a bizonyítás technikai szabályaihoz”, valamint a 8. § is, amely kizárta a védekezés lehetőségei közül a felsőbb parancsra való hivatkozást. A 8. § nemcsak azért abszurd, mert az engedelmesség megtagadása aláássa a katonai fegyelmet, és ezzel lehetetlenné teszi háború esetén a honvédelmet, amely minden ország természetjogához tartozik, hanem azért is, mert háború esetén a parancs megtagadása a halál kockázatával jár, és akkora áldozat nem vállalását bűncselekménynek tekinteni nyilvánvalóan csak jogsértő módon lehet (nem beszélve arról, hogy a beosztott nincs abban a helyzetben, hogy képes lenne átlátni a parancs motívumait és összes vonatkozásait, és így az erkölcsiségéről sem ítélhet biztonsággal). A Londoni Egyezmény által létrehozott Törvényszék egyébként nem volt „nemzetközi”, hiszen csak a négy győztes nemzetet képviselte, és nem volt „ katonai” sem (hiszen legtöbb tagja nem volt katona). Ez utóbbi fikcióra azért volt szükség, hogy ne kössék ezt a bíróságot a nem-katonai bíróságok precedensei. Az egész Nürnbergi Per számos pontban ellentmondott a római jogon alapuló, minden civilizált országban évszázadokon keresztül alkalmazott büntetőjog alapelveinek. 1) A Törvényszék területi alapon nem volt illetékes, mert a vád tárgyává tett cselekmények többsége Németország területén lett végrehajtva, ezért ezekkel kapcsolatban csakis német bíróságok lettek volna illetékesek. 2) A nürnbergi vádhatóság által emelt négy vád (öszszeesküvés agresszív háború indítására, béke elleni, háborús és emberiesség elleni bűncselekmény) a második világháború után alkotott törvényeken alapult, tehát a vádlottak cselekményei az elkövetés időpontjában nem számítottak bűncselekménynek. A Nürnbergi Perben visszaható érvénnyel alkalmaztak büntető jogszabályokat, ami ellentmond a „nullum crimen sine lege” („törvény híján nincs bűncselekmény”) büntetőjogi alapelvnek. (A természetjogra való hivatkozás azért sántít, mert a természetjogi alapelvek egyetemes jellegűek, ezért konkrét meghatározásra, vagyis tételes törvényben való megfogalmazásra szorulnak, hogy egyedi esetben a jogalkalmazás számára felhasználhatóak legyenek.) 3) A Törvényszék, mivel a győztesek bírósága volt, nem lehetett mentes az elfogultságtól. Összetétele ellentmond a „nemo iudex in sua causa” („senki sem bíró a maga dolgában”) büntetőjogi alapelvnek. 4) A védelem csak a vád által összegyűjtött és csoportosított dokumentumokat kaphatta meg, míg a vád számára minden fellelhető dokumentum hozzáférhető volt. 5) A vád tanúi szállás és élelmezés szempontjából kitűnő bánásmódban részesültek, ellenben a védelem tanúit számos alkalommal megfélemlítették: azzal fenyegették őket, hogy súlyos büntetést kapnak, ha nem tesznek eskü alatt hamis tanúvallomást, ahogy ezt később a Simpson Vizsgálóbizottság megállapította. Például Milchet, Göring helyettesét terhelő vallomásra akarták kényszeríteni Göring ellen, erre Milch nem volt hajlandó, és életfogytiglani börtönt kapott. Rudolf Hösst, az auschwitzi tábor egykori parancsnokát megfenyegették, hogy feleségét és három gyermekét a Szovjetunióba deportálják, ha nem írja alá a hatmillió zsidó elgázosítására vonatkozó „tanúvallomást”. ►
