Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-05-01 / 6. (3.) szám
12. oldal «lîîVAKÔfcî 2006. május-június ► Schröder Németországban és Bill Clinton az USÁ- ban. Ezek az emberek eladták a lelkűket a kapitalistáknak cserébe a hatalomért. Ezek a baloldaliak feladták a harcot a kapitalizmus ellen. Cserbenhagyják a nacionalistákat, mint a politikai spektrum egyetlen nagyobb erejét, amely kritizálni meri a szabadversenyes kapitalizmus túlhajtásait. A konzervatívok és liberálisok bal/jobb kategóriáinak ezentúl valójában már nincs sok értelme. Mind a konzervatívok, mind a liberálisok a kapitalisták oldalán állnak és lényegében kozmopoliták és internacionalisták. Mindketten a globális szabadkereskedelemben és a szuverén nemzeti állam végében hisznek. Ez azt jelenti, hogy egyik oldalnak sincs korunk legfontosabb problémáival kapcsolatban eltérő nézete. George Wallace híres csípős megjegyzése, hogy talán „egy tíz centet érő különbség” sincs a két fél között, akaratlanul prófétai mondás volt. Az egész liberális/konzervatív paradigma teljesen elavult. Meghalt a hidegháború végén, csupán a véleményformálóknak nem volt meg az érzékük, hogy földet borítsanak rothadó holttestére. A politikai ideológiáknak az a tendenciája, hogy sokáig megkapaszkodnak, miután életben maradtak azután is, hogy haszontalanokká váltak. Erre a kommunizmus a legékesebb példa. Ténylegesen meghalt azon a napon, amelyen Hruscsov elmondta beszédét a személyi kultuszról, de 30 évig tartott a kommunizmust támogató struktúra összeomlása. A hidegháború 1989-ben a Szovjetunió összeomlásával meghalt. A hidegháború 40 éve alatt a jobbközép Európában és Amerikában elnapolta a komoly ideológiai vitát az egység érdekében a látható ellenség ellen. Az USÁ-ban lévő konzervativizmus a dinamizmusát három ok miatt vesztette el: 1) eltűnt a vörös fenyegetés, 2) a baloldal békét kötött a kapitalizmussal, 3) mint minden gyenge intézmény felett, átvették felette is a hatalmat a zsidók, akik azután bizarr cionista klubbá alakították. A hidegháború vége számos gondolkodó embernek lehetővé tette, hogy gondolkodjon sok változásról, ami a nyugati társadalomban végbement, mindenekelőtt a harmadik világ bevándorlásának, a szabad kereskedelemnek és a nemzeti szuverenitás eltűnésének problémáiról. Ez eredményezte a nacionalista és félig-nacionalista eszmék előtérbe kerülését Európában. Korunk kétségtelenül legfontosabb történelmi ténye a globális kapitalizmus győzelme. A multinacionális testületeknek és a nemzetközi bankoknak most sokkal nagyobb politikai hatalmuk van, mint a szuverén nemzeti kormányoknak. Hajlamos vagyok kissé mosolyogni, amikor bizonyos jó szándékú nacionalisták vagy „jobboldaliak” figyelmeztetni akarnak egy világkormány jövőbeli veszélyére. Néhány bátor, még mindig kitartó nemzet kivételével, mint amilyen Irán népe, már most is van egy világkormányunk, egy csinos kis hatalommegosztó elrendeződés az európai és amerikai kapitalista elit, valamint a cionisták között. A politikusok és a média által használt „elfajzott nemzet” kifejezés nagyon tanulságos. Ha a nemzetek függetlenek és szuverén hatalmuk van, hogyan jellemezhetők bármilyen értelemben „elfajzottnak”? Mitől fajzott el? Ez csakis az egy világ rendszerével szakító zendülést jelentheti. Nem hiszem, hogy bárkinek is el kellene mondanom a teljes érdektelenségét a konzervativizmusként ismert ideológiának. Az a tény, hogy az 1970-as években ezt átvették a zsidó ex-trockista neokonzervatívok, senki számára nem misztérium. Ez viszonylag egyszerű hódítás volt a zsidók számára. A konzervatív mozgalom a 70-es és 80-as években megérett az átvétel számára. Vezetői, akik vagy a múlt iránti emlegetett varázslatos nosztalgiába menekültek, vagy a lelketlen kapitalizmus imádatába, megértek a változásra. Mindaz, amit Podhoeretznek és társaságának tennie kellett, a pénz követése és az alapítványok átvétele volt, ami ellátta a konzervatívokat azzal, amit mindennél jobban szerettek. A nyolcvanas és kilencvenes években, amikor a baloldal befejezte hosszú menetelését a kapitalisták karjaiba, a középbal és a középjobb között minden különbségtétel valójában nagyon elhomályosult. Azt mondhatjuk, hogy jelenleg nincs különbség Európában és Amerikában a jobb- és a baloldal között. Ami megmarad, az egyetlen hitrendszer, egypárt-rendszer. Amikor a tőkenyereség a legforróbb probléma a Capitolium dombján, mi tudjuk, hogy az igazi politika, amelyet egykor megismertünk, halott. Amerika új hitrendszere a gazdasági területen a liberalizmus és a szociálpolitikában a multikulturalizmus. A bal- és jobboldal egységes a harmadik világ bevándorlásával kapcsolatos problémát illetően. A liberalizmus cionista ihletésű gyűlölete a fehér emberek iránt és a nagy üzletembereknek a bérek leszorítására irányuló vágya pontosan összeillik. Pontosan úgy, ahogy a jobboldal a neo-konzervatív mozgalom hatása alatt eltolódott balra, a baloldal is eltolódott jobbra. A marxista teoretikusok frankfurti iskolájának az 1920-as években történt megindulása óta a baloldal lassan, de fokozatosan és folyamatosan eltolódott a fehér dolgozó osztályok megtagadása felé. Az olyan emberek, mint Theodor Adomo és Herbert Marcuse sohasem nyilvánították magukat a munkásosztály ellenségének, de nem látták már azt a forradalom eszközének. Az 1960-as évek új baloldali gondolkodói egy lépéssel tovább mentek. A polgárjogi mozgalom ihletésére dicsőítették a négereket és kifejezték gyűlöletüket a fehér munkásosztály ellen. Az olyan emberek, mint Collier és Horowitz a Ramparts magazintól a Fekete Párducok szövetségeseivé tették magukat és a Bostonhoz hasonló helyeken lakó fehér munkásokat első számú ellenségeiknek tekintették. A mai nacionalista aktivista feladata lényegében felforgató. Az egész korhadt rendszer ellen kell harcolnunk, amely felettünk uralkodik. Nekünk nemcsak kormányra kell kerülnünk, hanem a kultúrát is irányítanunk kell. A feladatunk lényegileg forradalmi, és nem konzervatív. Gyakorlatilag semmi megőrzésre méltó érték nincs a modern amerikai kultúrában. Noha sok minden hasznos a múltból, sohasem szabad a nosztalgia zsákutcájába tévednünk. A nosztalgia a vesztes játszmája. Például a köztársasági zászlót nem egyszerűen azért kell védenünk, mert az lágy, meleg érzelmeket ébreszt a múlt iránt. Azért kell védenünk a zászlót, mert kifejezi népünk legjobb törekvéseit, és ez a zászló kergeti a cionistákat és fekete lakájaikat az őrület állapotába. A mi célunk szükségszerűen az, hogy teljesen elválasszuk magunkat az életünk keretét képező új világrend teljesen korhadt vezető rétegének általános és politikai kultúrájától. Amikor hallunk újságírókat és politikusokat a „Nyugatról” beszélni, ennek abszolúte semmi köze sincs a jelenleg gyakorlatilag halott euro-amerikai kultúrához, amely a múltban létezett. Neki kell kezdenünk annak a nehéz feladatnak, hogy új embert teremtsünk a régi hamvából. Ha tisztességesek akarunk lenni önmagunk iránt, tudatosítanunk kell, hogy minden nagyobb intézményt, amelyet nyugati civilizációnak szokás nevezni, elraboltak a baloldali neo-marxisták és álcázott testvéreik, az új világrend kapitalistái. A kettő közül természetesen a kapitalisták a legveszélyesebbek. Az első dolog, amit sok fajilag öntudatos embernek el kell kezdenie megtenni: megállítani a jobbközépre való szavazást. George W Bush és a republikánus/ Rush Limbaugh vezető réteg többi tagja korlátolt idióta, akik gyűlölik a középosztályhoz és a munkásosztályhoz tartozó fehér embereket és ezt kimutatják minden kormányzati politikában, amelyet ők irányítanak. Szavazni egy republikánusra vagy egy demokratára annyit jelent, mint hozzájárulni az úgynevezett „demokratikus” rendszer legitimációjához, egy felettünk uralkodó fehérellenes rezsimhez. Fel lehet tenni a kérdést, hogy az uralkodó rezsim megdöntése véghezvihető-e. Biztos, hogy ez kemény és nehéz feladat, de egy csomó oktatóval rendelkezünk, nem a jobboldalon, hanem a multikulturális neo-marxista oldalon. Ők a régi köztársasági és európai civilizáció lerombolásának munkáját tulajdonképpen évekkel korábban, az első világháború nyomában kezdték el. Vegyük szemügyre a frankfurti iskolát és Antonio Grams-ot, mint a forradalom mesterségének szakembereit. Ezeknek a fickóknak nem az ideológiai irányfonalát kell kopíroznunk, hanem az ellenséges kultúra felbomlasztására irányuló technikájukat. Sohase változtassuk meg a világnézetünket annak érdekében, hogy alkalmazkodjunk korunk politikailag korrekt csodaszereihez. Sohase változtassuk meg az ideológiánkat avégett, hogy ne bántsuk meg a gyenge akaratú embereket a társaságunkban. Abban a pillanatban, amikor eldöntjük, hogy alkalmazkodunk a kor szelleméhez, megpecsételjük a végzetünket. A mi feladatunk egy új szellemiség megteremtése, és nem az, hogy a demokratikus kapitalizmus korhadt dogmáihoz alkalmazkodjunk. A legtöbb embernek, még ha képzetlen is, jó ösztönös érzéke van a szélhámosok és hazudozók leleplezéséhez, amelyek közül oly sokakat végül is a mi kultúránk produkál. Ahogy Dickens mondja egy másik összefüggésben, ez „a legjobb és a legrosszabb idő”. A legrosszabb idő, mert a kormányzati elnyomás és szabadságjogaink korlátozása idején kezdünk neki a munkánknak. De ez a legjobb idő, mert a háború gyakran előfutára a jelentősebb szociális változásnak. Ki sejthette volna 1914-ben, hogy egy erős és magabiztos cári Oroszország lesz végső áldozata az 1917-es forradalomnak? A mi vezetőink brutálissá, könnyelművé váltak. George Bush egyike T. S. Eliot „részeg arisztokratáinak, akik az összetört pohár hangjára ordítoznak”: ő azzal fenyegetőzik, hogy megszáll fél tucat országot. Az új világrend nehézkesen tart egyben egy nemzetközi birodalmat, és a hívei nem lesznek képesek a központ megtartására. Ha várható jelentősebb politikai és szociális változás országunkban, annak megvalósítása miránk vár. Igazi aktivistáknak kell lennünk, nem csupán hobbinkat űzőknek. Az új világrendet össze kell zúznunk. Minden nacionalistának és patriótának szent kötelessége, hogy ennek a feladatnak szentelje magát. Vannak bajtársak, akik átkozzák a tényt, hogy a történelem ilyen sötét időszakában születtek. Nekem más a véleményem. Hálát adok a mindenható Istennek, hogy megadta nekem azt az alkalmat és megtiszteltetést, hogy népemet ebben a legnehezebb időszakban védhetem, jóllehet igen szerény az én hozzájárulásom. Meg kell keményíteni magunkat az európai civilizáció fennmaradásáért folytatott, halálig tartó küzdelemre. The Barnes Review (Ford. Tudós-Takács János) Daróczi Tamás A népek asztalánál Ha majd a népek hosszú asztalánál úgy ül a főhelyen a büszke, szép magyar, hogy szíve tiszta és lelke nemes, de zsebében nem Dávid-csillagot kapar, s arca nem Júdás csókjától ég, hanem hevíti azt a nemzeti büszkeség! Ha majd a népek hosszú asztalánál nem az álnokság, s nem a gazság lesz az úr, s a törvényt nem a bűnösök írják, s az ítélet kardja nem ártatlanba szúr, s nem fordul vér a vére ellen, de kezet nyújt, hogy a nemzet életre keljen! Ha majd a népek hosszú asztalánál a jog táljából nekünk is marad falat, ha testünk nem a fásultságtól reszket, s nem a fogak közül sziszegnek a szavak, de méreg helyett a pohárból újra élet-vízként tündököl a magyar bor. De míg a népek hosszú asztalánál nincsen igazi helyed büszke, szép magyar, addig ordítsd, s ha kell, harcolj érte, mert e nép ott magának főhelyet akar, emelt fővel, egyenes háttal! Mert felettünk nemzetünk szent madara szárnyal. Hajdúnánás, 2006. március 23-24.
