Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-05-01 / 6. (3.) szám
2006. május-június «lîîVAKÔfcî 13. oldal Kenessey Csaba (Spanyolország): A BORZALOM VÁMSZEDŐI Vannak rossz csillagzat alatt született egyének. Az egyik közülük a zsidó írónő, Hannah Arendt. A Jeruzsálemben megrendezett Eichmann-perről több nyelven, számos kiadást megélt könyve nem hozott szerencsét számára. Egyaránt felháborodást váltott ki zsidó és nem-zsidó körökben. Az előbbiek gyűlöletét azzal érdemelte ki, mert nemcsak a szövetséges hatalmakat tette felelőssé a zsidóságnak a Hitler-éra alatt bekövetkezett szenvedéseiért, hanem a németekkel kollaboráló zsidókat is. Nem nyerte el a tetszésüket az ilyen és ehhez hasonló idézeteivel és megállapításaival: „A lengyelországi zsidók a halálba vezető útjukon alig találkoztak németekkel. A táborban a zsidó kápók nyomorgatták a népet. Milyen nagymérvű önállósággal rendelkeztek, mi sem mutatja ékesebben, mint a tény, hogy pl. Theresienstadt-ban még a hóhér is zsidó volt.” „A zsidó tanácsok tagjainak a kezébe a nácik rendkívüli hatalmat helyeztek letétbe. Ezeknek a szerepe a saját népük tönkretételében kétségen kívül a zsidóság történetének a legsötétebb fejezetei közé tartozik. Lengyelországtól Franciaországig és Skandináviától a Balkánig a zsidóság elismert vezetői szinte kivétel nélkül valamilyen formában kiszolgálták a németeket és valamilyen meggondolás alapján együttműködtek velük.“ „Ami akkor történt, azt a náci uralom legképtelenebb eseményének kell betudni. Ugyanis Eichmann, aki mint a zsidó nép legfőbb hóhéra került a történelemkönyveinkben megörökítésre, kezdetben a kivándorlási hivatal megszervezésével aktív munkát végzett az európai zsidóság megmentése érdekében. Ausztriában több százezer zsidó neki köszönheti a megszabadulását. Az itt élőknek mintegy 84 százaléka, kb. 210 000 fő legálisan elhagyhatta az országot. Ez az osztrák honban kitűnően bevált szervezet és az abban szerzett tapasztalatok szolgáltak később mintaképül a többi európai főváros zsidótalanításának a végrehajtásakor.“ További bűnéül azt rótták fel neki, hogy a bolsevizmust alapvetően hasonlónak tüntette fel a nemzeti szocializmussal. Hannah Arendtnak az Eichmannról alkotott véleménye sem fedte az általánosan meggyökerezett zsidó szemléletet. Szerinte Eichmann személyében az a legnyugtalanítóbb, hogy pontosan olyan volt, mint amilyenek mások voltak, és hogy ez a sok más ember nem volt sem perverz, sem szadista, mégis iszonyatosak és iszonyatosan normálisak voltak. Ezzel pontosan ellenkezőleg Hannah Arendt személyében az a legnyugtalanítóbb, hogy mazochista, olyan egyén, aki a népe kínjában és megaláztatásában kéjes örömmel vájkál, aki a borzalmakat és a beteg agyvelőkben megfogant képzelt borzalmakat elferdíti. A nem-zsidók visszatetszését azzal érdemelte ki, hogy - mint a vele azonos felfogásúak - ő sem hallgatta meg azokat a tanúkat, akiket nem a vádlók, hanem a védők szólítottak fel vallomás tételére. A szavak útvesztőjében az állítások objektív értékelése helyett, tisztán szubjektív érzelmektől hajtva csupán a valótlanságok iránt mutattak fogékonyságot, amelyeket a vádlottakból a kihallgatások alkalmával veréssel, kínzással vagy kábítószerek alkalmazásával csikartak ki. Elvakultságukban sohasem a történelmi igazságot kutatták, hanem az alacsony igényeikből fakadó, nemtelen bosszújuk kielégítésében kéjelegtek. A történet nem Jeruzsálemben kezdődött. A háború előtti évekbe nyúlik vissza, s a csúcspontját Nürnbergben 1945/46-ban a Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt lefolytatott kirakatper kapcsán érte el. Ami ezután következett, mindaz már csak ismétlése volt az ott végbementeknek, az igazságot semmibe vevő, a bíróság méltóságát és a bírói kar tisztességét meggyalázó botrányos eljárásnak. Önmagukat tették s teszik meg mind a mai napig egy személyben törvényhozóvá, vádlóvá, bíróvá és hóhérrá. A perek legfeltűnőbb közös vonásai közül különösen két jellegzetességet kell kiemelni: a műszaki és a tudományos szakértőknek a tárgyalásokból való kizárását, valamint a bírák teljes hanyagságát a vallomásokban és az állítólagos dokumentumokban hemzsegő ellentmondások iránt. A bíróságokat egyáltalán nem érdekelte az igazság. A bírák azt hitték el a „vallomásokból” és az önmaguk szerkesztette „okmányokból”, amit el akartak hinni, és azt hitették el a tömegekkel, amit velük el akartak hitetni. A legelemibb kísérletet sem tették az elhangzottak igaz voltának az ellenőrzésére. Azt fogadták el, amit az erre illetéktelen politikusok rájuk erőltettek. Ugyanez vonatkozik a zsidó tömegekre. A saját perverz fantáziájuk vetületét állították a valóság helyére, s minél betegesebb volt az, annál nagyobb hévvel vetették rá magukat. A hazug vádak kiagyalásában, majd az ezekre felépített eljárások lefolytatásában akkora tökélyre tettek szert, amely magának a Sátánnak is becsületére vált volna. A Hannah Arendt könyvében ismertetett számos képtelenség között kétségtelenül a gejzírként feltörő vérsugár viszi el a pálmát. Eichmant ugyanúgy vezeti végig a „haláltáborokon”, mint Vergilius Dantét a poklon át. A költőt példának véve ó is: „Ó, szörnyű elbeszélni, mi van ottan”, írja le a treblinkai kivégzéseket, majd útjának utolsó állomásaként a Lembergben látottakat, melyek szó szerint így hangzottak el a jeruzsálemi tárgyalás kilencedik napján a rendőrségi kihallgatások alatt felvett hangszalagokról: „ Itt másik borzalmas dolgot láttam. Gödröt, amely be volt már fedve. Ebből, miként egy gejzírből, vérsugár szökött fel. Ilyesmit soha nem láttam eddig.” Nemcsak Eichmann, ilyet senki sem látott soha. Sem őelőtte, sem azóta, őutána. Egész egyszerűen azért nem, mert tetemekből nem spriccel ki vérsugár. A természeti törvények a náci korszakban sem vesztették el az érvényüket. Csupán az emberek a józan ítélőképességüket. Csak ennek a hiányával lehet magyarázni, hogy a Beth Hamishpathban, az Igazságosság Házában ülésező, magas műveltségű bírák hitelt adtak a Hannah Arendt megítélésében korlátolt szellemi képességekkel bíró Eichmann háryjánoskodásának. Tipikusan zsidó tulajdonsággal állunk szemben. Az irrealitásukkal, vagy amint a zsidó Amosz Oz fejtette ki, a belső mérleg hiányával. Magában véve már a kiválasztottság meghirdetésével veszedelmes útra léptek. Kizárták önmagukat a normális nemzetek közösségéből. A szenvedéseiknek a mértékét mindig, messzemenően eltúlozták s soha nem ismerték az önsajnálkozás határát. Különösen most, a huszonegyedik században jutottak el a létüknek legkritikusabb stádiumába. Felnagyított mártíromságuk képzeletében más népek vezércsillagának tartják magukat. Ebben az állapotban nincsen különbség tanulatlan és képzett zsidók között. A legkézenfekvőbb példát rá az írónő szolgáltatja. Filozófiából, teológiából és görögből promovált, New Yorkban főszerkesztői állást töltött be és több amerikai egyetemnek volt a tanára. Mégis elhitte, leírta és közhírré tette ezt a képtelen históriát. De miért tálalta fel nekik Eichmann ezt az átlátszó, ostoba és primitív történetet? Mi célja volt vele? Éppen ez a fénypontja az ilyen történeteknek, hogy átlátszóak, ostobák és primitívek. Normális gondolkodású ember azonnal megérti az ezekben rejlő, sifrírozott üzenetet: Nem mondhattam meg az igazat, valótlanságokat állítok, badarságokat beszélek. Ellentétben a normális gondolkozásé emberekkel, a rejtjelezett üzenetekben nem mutatkozott hiány. Az auschwitzi tábor parancsnoka, Rudolf Höss több alkalommal élt ezzel a lehetőségével első ízben Nürnbergben, 1946. április 15-én (a tárgyalás hiteles német szövege 11. kötet 438-466 oldalak): „J. H. Amen ezredes részleteket olvas fel Höss írásbeli vallomásából: 1944 nyarán egymagában Auschwitzban 400 000 magyar zsidót végeztek ki. Elnök: Hogy egészen biztosak legyünk, 1943-ban vagy 1944-ben? Amen: Gondolom 1944-ben. Tanú! 1943-ban vagy 1944-ben? Höss: 1944-ben. Részben 1943-ban is, de csak részben. A pontos számra nem emlékszem; egészen 1944 őszéig.” Höss bizonytalan válaszai akkor nyernek értelmet, amikor az eseményeket időrendi vizsgálat alá vesszük s ugyanakkor arra is fény derül, miért nem intéztek a bíróság tagjai keresztkérdéseket a tanúhoz, miért nem iparkodtak az ellentmondásokat tisztázni. Nyilvánvalóan azért, mert Höss nem volt illetékes személy a 400 000 Magyarországról származó zsidó ügyében. Ő csak 1943 december 31-ig teljesített szolgálatot Auschwitzban. Eddig az időpontig pedig nem deportáltak zsidókat Magyarországról. Ez 1944 nyarán történt, amikor Höss már nem tartózkodott ott, s amelyről nem szerezhetett tudomást. A nürnbergi vallomásból tudjuk, hogy a zsidókkal kapcsolatos akciókat titkos birodalmi ügyként (Geheime Reichssache) kellett kezelni. „Mikor a Reichsführer-SS, Himmler először magához rendelt - mondotta - szigorúan megtiltotta nekem, hogy ezekről a dolgokról másokkal beszéljek. Ez a tilalom még a közvetlen parancsnokomra Glück Gruppenführerre is vonatkozott.” Hogy egészen biztosak legyünk, íme az események hiteles kronológiája: 1943-12.01. - Hösst elhelyezik Auschwitzból Berlinbe. I944.O3.I9. - A németek megszállják Magyarországot. i944.O5.i5. - Eichmann parancsnoksága alatt elkezdődik a deportálás. 1944.07.06. Horthy leállítja a transzportokat. Ezek ismeretében jogos a kérdés: Miért szolgáltatott Höss adatokat egy olyan ügyben, amit nem ismert? Höss üzenetének éppen ez a fő érdekessége: hatóság előtt esküvel megerősített írásbeli tanúvallomást tett egy ügyben, aminek nem volt tanúja! „ Ha ezt a háborút megnyerem, akkor véget vetek a zsidó világuralomnak; megadom nekik a kegyelemdöfést. Ha azonban ezt a háborút elvesztem, nem lesz okuk az örömre. El fogják veszíteni a fejüket. A felfuvalkodottságuk mértéktelen felfokozásával ők fogják maguk ellen a reakciót kiprovokálni.” Állítólag Hitler mondta ezt, ámbár nem biztos. Mindegy; akárki mondta, fején találta vele a szöget. A jövendőmondás egyik része mára beteljesedett. A zsidók elvesztették a fejüket. A háborús generáció tagjain személy válogatása nélkül kegyetlen bosszút álltak. Szemeket téptek ki szemért és fogakat törtek ki fogért. Megrendezték a nagy kirakatpereket, 1945/46-ban Nürnbergben a győztes hatalmak perét 24 fővádlott ellen, 1961-ben Jeruzsálemben az Eichmann-pert, 1964/65-ben Frankfurban a hírhedtté vált ún. Auschwitz-pert és még egy sereg kisebb pert. Azonban ez mind nem elégítette ki őket. Amikor látták, hogy fogyóban vannak a vádlottak és a vádak, akkor új vádakat teremtettek és új vádlottakat állítottak elő. Elkezdtek esztelen és méltatlan törvényeket gyártani s ezek alapján a háború szörnyűségeit zsenge ifjakként átvészelt második generációt bíróság elé állítani. Azonban ez még mindig nem volt elég. Most a harmadik, jóval a háború után világra jött, kényelmetlen kérdéseket feszegető nemzedéket gyötrik és vetik börtönbe még esztelenebb, még méltatlanabb, még drákóibb törvények és még keményebb büntetések kimondásával. Felfuvalkodottságukban beképzelik, nekik sikerül a mindenség szigorú rendjét hatályon kívül helyezni. A tapasztalat ellenében nem akarják tudomásul venni, hogy a világon minden folyamatban van. A dolgoknak van kezdete, folytatása és vége. A kezdetet és a folytatást megéltük. Most már csak a vég van hátra, az az idő, amikor nem lesz okuk az örömre.
