Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)

2006-05-01 / 6. (3.) szám

2006. május-június «lîîVAKÔfeî 5. oldal Újlaki Miklós ÍTÉLETET KÉREK! „Vérgőzös őrült”, „Szálasi bandita”, „forrófejű lázongó”, „zöldinges fene­gyerek”, „nyilas csürhe”, „nácibérenc”, „fasiszta tömeggyilkos”... Keletről és Nyugatról üvöltik felém e nem éppen díszes jelzők tömkelegét. A keleti, vagy „népi demokrácia” és a vele szemben álló nyugati, illetve „pol­gári demokrácia” magyar, de legtöbb­ször csak magyarnyelvű hívei, önhatal­múlag kinevezett vezérjelöltjei, isme­retlenségből jött prófétái ültettek a vádlottak padjára. Nyugat és Kelet magyar nyelven cikkező és szónokló ősdemokratái tökéletesen egyetértenek abban, hogy nekem, az úgynevezett „nyilasinak pusztulnom kell! Azt mondják, bűnös vagyok! A világ két tája, földrajzilag, néprajzilag és politikailag ellentétes két véglete felől, a felém zúduló vádak pergőtüzében le­gyen szabad végre megkérdeznem, hogy miért és miben vagyok bűnös? S ha vétkeztem, legyen szabad elmonda­nom, hogy mit, miért és hogyan kö­vettem el? Bűnös voltam-e azért, mert már kurtanadrágos kisdiák koromban is pál­cát törtem a latin memoriterek fölött; mert amíg nem tudtam meg, hogy hol és miként veszett el a mi saját ősi kultúránk, hogy mit regéltek regőseink, és hogy Dózsa György parasztjainak hősies megmozdulása miért csak „lázadás”­­ként szerepel tankönyveinkben és miért hivatalosan el nem ismert forradalom, addig engem Vergilius füllentései nem érdekeltek? Bűnös voltam-e azért, mert a félig feudális, de teljesen munkásnyúzó Horthy-rendszer uralma alatt követel­tem a fizikai munka megbecsülését, a nagybirtokok nemzetgazdálkodás cél­jára való igénybevételét és egy olyan földbirtokreformot, amely az ország termelési átlagát fokozni képes? Hogy harcba szálltam ama igazság védelmé­ben, hogy a magyar föld azé legyen, aki azt felelősségteljesen megműveli? Bűnös voltam-e azért, mert a negyed­­százados „úri” Magyarország javakorá­ban a társadalmi válaszfalak, címek és rangok virágzása idején testvéremnek tartottam a dolgozó jobbmódút és a kérgeskezű nincstelent? Bűnös voltam-e azért, mert felvéte­lemet kértem a Nemzet számára reform­­programot adó és belügyminiszteri engedéllyel működő Hungarista Mozga­lomba, illetve annak akkori politikai pártjába: a Nyilaskeresztes Pártba? Bűnös voltam-e azért, mert az akkori idegen szellemű politikai, gazdasági és társadalmi élettel szemben a keresztény magyarság testvéri összefogását hir­dettem? Bűnös voltam-e azért, mert a Horthy­­rendszer uralma alatt dívó gyuladeákos melldöngetés és üres frázisokat puffog­­tató vigadói nagygyűléseken kívül is követelni mertem a revízióra való komoly felkészülést? Mert előre láttam azt a katasztrófát, ami be fog következni az elszakított területeink visszatérése­kor, a lelki és fizikai felkészültség hiánya miatt? Bűnös voltam-e akkor, amikor meg­értettem a magyar munkásság vörös káoszba fulladt, reformok után áhítozó tömegeit és testvéremnek szólítottam közöttük azt is, aki a krisztusi szeretet szavaira az öklével felelt? Bűnös voltam-e azért, mert lakóhe­lyemen hungarista szervezetet alapítot­tam, hogy ennek útján hívjam fel polgár­társaim figyelmét a magyar nemzeti együvétartozás szükségességére, hogy kultúrát vigyek az egymástól elszige­telten élő tanyai parasztság számára és a magyar ifjúság fizikai dolgozó rétegét elhódítsam a nemzetközi, materialista, Krisztust tagadó, idegenek által létre­hozott marxizmus lélekgyilkos tanaitól? Bűnös voltam-e azért, mert a krisz­tusi szocializmus magasztos eszményei­vel, testvérként közeledtem a vörös mé­telybe taszított, félrevezetett magyar munkásság felé, mert felkerestem a perifériákat, hogy különféle vörös „oroszlánbarlangokban” törtem a ke­resztény, nemzeti és szociális Magyar­­ország útját - amíg a Katolicizmus papjai csak templomi szószékről agitáltak Krisztus igazsága mellett, a rendszer pe­dig csendőrszuronyokkal terjesztette nemlétező ideológiáját? Bűnös voltam-e azért, mert politiká­val foglalkoztam, mert vallottam, hogy a politika számomra eszmény és a leg­szentebb felelősségtudat a Nemzettel szemben? Mert vallottam, hogy „Nem­zetünk szolgálatában meghalni lehet, de elfáradni soha!”? Bűnös voltam-e azért, mert forra­dalmat akartam? Olyan forradalmat, amely a gyászos emlékű őszirózsás „forradalom”-nak csúfolt patkányláza­dás helyett alkotó erőkkel történik és nem rombol, hanem épít? Bűnös voltam-e azért, mert ideális hittel harcoltam elveimért és Darwin tétele helyett a lélek győzelmét hir­dettem az anyag fölött? Mert soha nem voltam hajlandó letérni a Szép, a Jó és az Igaz - számomra életcélt jelentő ösvényéről és vallottam, hogy „inkább hős egy pillanatig, mint rabszolga egy életen át”? Bűnös voltam-e azért, mert nyíltan megvallottam elveimet, agitáltam és dol­goztam céljaink - a Nemzet céljai - ér­dekében akkor is, amikor a konzervatív nyárspolgárok részéről gúny és megve­tés; a rendszer részéről pedig Keresztes- Fischer gumibotja, börtön, internálás, vagy legjobb esetben rendőri felügyelet volt a jutalmam? Bűnös voltam-e azért, mert az osz­tálypártok által széttagolt nemzetben a magyar dolgozók összefogását, poli­tikai, gazdasági, társadalmi, nemzeti egységét hirdettem? Bűnös voltam-e azért, mert a harmin­cas években röpcédulákkal, falraga­szokkal és minden egyéb eszközzel harcoltam a marxizmus ellen és hirdet­tem - már 1935-ben hirdettem -, hogy a KOMMUNIZMUS RABSZOLGASORS, amikor a ma már velem együtt emigrá­cióban élők jórésze is még eszményt látott benne? Bűnös voltam-e akkor, amikor - 1943-ban - a hadbavonult hungaristák földjének megmunkálására a hungarista ifjúságot mozgósítottam? Bűnös voltam-e azért, mert a magyar szellemi élet elposványosodása tetőfo­kán a magyar népi kultúra ápolását, terjesztését hirdettem? Bűnös voltam-e azért, mert már akkor követeltem a Hungarista Légió megszervezésére az államhatalom engedélyét, amikor a vörös csorda még Sztálingrádnál volt? Bűnös voltam-e azért, mert Vezetőm­nek vallottam azt az Embert, aki kétsze­resen nyerte el az élet halhatatlanságát: felbecsülhetetlen forradalmi szelleme és puritán jelleme alapján; aki értelmét adta ifjúságomnak, aki Nemzetéért büszkén vonult a szegedi Csillagbörtönbe a feudális reakció idején; később a bitó­fához, a nemzetáruló Nagy Ferencek és kommunista barátaik uralkodása idején; s aki a Péterek, Tamások, Júdások között úgy állott az Antikrisztus felelősségre vonó szervei előtt, mint egykor — Krisz­tus Pilátus előtt? Bűnös voltam-e azért, mert fájt ne­kem a huszonöt éves Horthy-rendszer tengernyi igazságtalansága, a proletár sorba süllyesztett nemzetépítő magyar munkás, az operettfiguraként gúnyolt nemzettartó magyar paraszt, a szolga­módra kezelt nemzetvezető értelmiség és a Nemzet halhatatlanságának záloga: a jövőtlen magyar ifjúság? Bűnös voltam-e azért, mert a Nemzet totális harcbaállítását követeltem a bol­­sevizmus ellen és az utolsó lövedékig való harcot, amikor a később Nyugatra szökött „honmentő demokraták” a légvédelmi pincékbe megbújva várták a „felszabadító” Szovjet Hadsereget, ősi Hazánk feldúlóit, asszonyaink meggya­­lázóit s aljas munkájukkal megbénítani igyekeztek az ellenállást? Bűnös vagyok-e azért, mert 1945 óta vállalom a hazátlanság minden keserű­ségét, mert engesztelhetetlen ellensége vagyok a mai magyarországi államrend­szernek és minden erőmet ezen rend­szer megbuktatására, Hazám felszaba­dítására összpontosítom? Bűnös vagyok-e azért, mert ma is büszkén hangoztatom, hogy a Hazámra tört pusztulás előtt - mint hungarista - elsőnek kongattam meg a vészharangot, mert állítom, hogy céljaink helyesek és szükségesek voltak, hogy mai bibliám az „ÚT ÉS CÉL”, hogy a bolsevista kollaborációból kiebrudalt nagymeste­rekkel szövetkezett Horthy-politikusok Nemzeti Bizottmányától függetlenül magam is jogot követeltem Nemzetem jövőjének munkálására, mert nem engedem bemocskolni annak az Em­bernek az emlékét, aki a huszonöt éven át tartó népámítás után végre tenni is akart valamit Nemzete felemelkedé­séért? Bűnös vagyok-e azért, mert hunga­rista vagyok? Mert az árulást becstelen­ségnek, az elvhűséget pedig köteles­ségnek tartom? Mert a halott Szálasi Ferenccel együtt vallom, hogy „a Nem­zethez való tartozás kötelez, éspedig ha­lálig kötelez”? Mert Hiszek az Istenben és Krisztus tanításaiban? Mert vallom, hogy Hazám szabadságáért, Nemzetem függetlenségéért, népem felemelkedé­séért éppoly kötelességem külföldön is harcolni, mint bármely más Nemzet öntudatos fiainak? Bűnös vagyok-e azért, mert vallom és hirdetem, hogy világnézetet követni, politikai elvet vallani, politikai Mozgalomhoz tartozni éppen úgy hozzátartozik az emberi kötelességekhez, mint az írás-olvasás tudása? Bűnös vagyok-e azért, mert mind Hazám földjén, mind pedig külföldön a legmagasabb fokú magyarság táborá­hoz: a Hungarista Mozgalomhoz tarto­zom, mert nem vagyok hajlandó meg­tagadni sem a Hazámat és Nemzetemet, sem pedig önmagamat? Bűnös vagyok-e azért, mert vallom, hogy emigrációban élni nem állapot, hanem hivatás? Az egykori bolsevista kollaboráns: Kovács Imre volt az első, aki - 1947-ben - a 45-ös emigrációt „gyilkos” emigrá­ciónak minősítette. Követői szép szám­mal akadtak az elmúlt évtizedek alatt, sőt még napjainkban is vannak. Volt idő, amikor az emigráns magyar nyelvű sajtóban divat volt a „nyilas” fogalmat „gyilkosának értékelni. Valóban megtörtént az 1944-45-ös hungarista ellenállás idején, hogy hun­garista harci alakulatok tagjaként, Hazánk ellenségei közül - véres harcok árán - jónéhányat a pokol fenekére küldtünk. Támadókkal szemben min­denkinek joga van védekezni. Harcun­kat az 1956. október 23-án kitört magyar nemzeti forradalom mindenben iga­zolta. Mindazonáltal büszke vagyok rá, hogy van otthon is és külföldön is egy­­egy politikai csoportosulás, amely hol őrültnek, hol gazembernek tart; amely politikai csoportosulásnak a dicsérete a legnagyobb szégyen lenne számomra. Ezek banditizmussal, nemzetgyil­kossággal vádolnak és én nem felleb­bezem. Az igazság felderítésére a tör­ténelem hivatott és a történelem egyszer ítélni fog! Zas Lóránt UGYANAZOK Ugyanazok mondanak nemet, akik már igent mondtak. Ugyanazoknak a verseit szavalják, akiknek a verseire masíroztak. Ugyanazokat tapsolják, akik kaptak egy díjat. Ugyanazok a fejfedők, ugyanazok a derék-szíjak. Ugyanazok emelnek szobrot, akik már szobrot loptak. Ugyanazok a fák és ugyanazok az éjszakák és ugyanazok a halottak. Ugyanazok az orgiák, és ugyanazok dalolnak. Hihetsz te ugyanazoknak?

Next

/
Thumbnails
Contents