Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-05-01 / 6. (3.) szám
2. oldal «lîîVAKÔfcî 2006. május-június ► nagy tömegben, a szerbek, németek és más idegen népek s ezért került az ország idegen befolyás alá. ” A XVII. és XVIII. század fordulóján Magyarország, a Kárpát-medencének jól kiegyensúlyozott és egyensúlyozó hatalma helyett most hatalmas vérveszteségétől áléit, elnéptelenedett, elszegényedett ország áll előttünk, amely ha jogilag nem is, de gyakorlatilag mindenesetre a Habsburg Birodalom alkotó része. A török elleni harcokkal legyengült magyarsággal szemben a többi nemzetiségek éppen a bécsi udvar politikája következtében számban erősödtek és politikai befolyásuk is megnövekedett. A Habsburg-politika volt az, amely a magyarság és a nemzetiségek között elhintette a viszály magvait, támogatta a nemzetiségek körében felbukkanó újabb politikai áramlatokat, amelyek a magyar állam kereteit szétfeszíteni igyekeztek. A Habsburg-politika a magyarok függetlenségét, történeti hivatástudatát akarta megtörni. Ez a törekvés olyan erőket szabadított fel, amelyek magát a Monarchiát is szétrepesztették. Amikor az 1848/49-es magyar szabadságharcot orosz segítséggel leverték, beoltották a Monarchia szervezetébe a halálos betegség csíráit, most már nem Bécs, de Szentpétervár volt a magyar állam és a monarchia kereteit szétfeszítő szláv nemzeti törekvések Mekkája. A centrifugális erőket hatásukban már nem lehetett feltartóztatni és amikor ezek felülkerekedtek az első világháború végén, nemcsak a magyarságnak, de a németség közép-európai pozícióját is meggyengítették. A Habsburg-politika volt a német egység megvalósulásának egyik fő akadálya is. Amit évszázados hibái és mulasztásai vétettek, azt csak a németségnek és magyarságnak a kommunizmus elleni küzdelmükben, egymásra találásában és együttes felemelkedése tudta a második világháború utolsó éveiben helyrehozni. Amit a Habsburgok sóba sem tudtak, vagy nem akartak meglátni, azt a nemzetiszocialista Németország dunavölgyi politikájának egyik alaptételévé vált, hogy ebben a térségben egészséges egyensúlyt csak a magyar államalkotó és államszervező erő tud megalapozni, és hogy ez a magyar államalkotó tevékenység lényegesen elősegíti a német politikát, valamint a német-olasz szövetség európai rendező politikáját is. A győztesek piros ceruzája szabta le Németországról a danzigi korridor mögötti Kelet-Poroszországot, hogy tengerhez juttassák a győztesek táborához tartozó Lengyelországot. A lengyeleknek szükségük volt a tengerre. Párizsban olyan megoldást választottak a győztesek, ami a legrosszabb volt az összes lehetőségek között és egy újabb háború lehetőségeit hordozta magában. A hitlerizmus bölcsője nem a müncheni barna házban, hanem a párizsi békediktátumokban használt piros ceruzákban ringott. Ha a franciák hosszú öt évtizeden át a revans gondolatával tekintettek Strassbourg felé, akkor nem lehet rossz néven venni a németektől, hogy ugyanilyen gondolatokkal tekintettek a korridor keleti oldalán fekvő Kelet-Németország felé. Az eredmény a második világháború és annak az egész világra kiterjedő következményei voltak. A Kárpátok medencéjének fejlődése nem különíthető el az egész térszerűen összefüggő közép-európai terület történeti sorsától. A történelem kétségtelen tanulságai alapján megállapítható, hogy a magyarság államalkotó szerepének megerősödése mindenkor egész Közép- Európára a biztonság és szilárdság tényezője volt. Ha a külső erők sikeresen támadták a magyar államot és be tudtak törni a Kárpátok medencéjébe, ez a tény veszélyt és bizonytalanságot jelentett egész Közép-Európára. Trianon igazságtalan volt Magyarországhoz és a győztesek határozata, amivel 3 millió magyart az utódállamokba kebeleztek be, a magyar nemzet döbbenetes szétforgácsolását jelentette. Szalay Jeromos történész a következőket írja az „Igazságok Közép-Európa körül” című nagy művében: „Az első világháborúban az emberiségnek az a fele, amely propagandájában a nagy emberbaráti és erkölcsi jelszavakat hangoztatta, az emberiség másik felén eddig ismeretlen, döntő győzelmet aratott. Azonban sohasem rendezték el az emberiség sorsát akkora képmutatással és könnyelműséggel, mint 1919-1920-ban. A helyzet urai lábbal tiporták a józan ész legelemibb szabályait, hogy a jogról és méltányosságról ne is beszéljünk. ” Ha végigtekintünk a Kárpátok medencéjének történetén, attól az időponttól kezdve, amikor attilai örökségünkben a magyarság honvisszafoglalásával megalapítja a maga államát, három olyan hatóerőt különböztethetünk meg, amelyek e terület sorsának alakulását meghatározták. Az első volt a magyarságnak az a törekvése, hogy itt, a Duna-medencének Kárpátok övezte részén egységes, önálló nyugat-európai típusú keresztény államot alapítson és tartson fent. Nem árulta el Keletet Nyugat kedvéért, hanem óriási szellemi felsőbbséggel összehangolta a magyarság halhatatlan hagyományait a keresztény Európával. A második a nyugat-európai kultúrkörön kívül eső hatalmaknak meg-megújuló kísérlete, hogy a magyarság hatalmát megdöntsék és a Duna völgyén át betörjenek Európa szívébe. A harmadik törekvés pedig a magyarsággal együtt, vagy vele szomszédságban élő egyes délkelet-európai népek körében megjelent irányzat, amelynek célja a magyar állam felülről való megbontásának, területének az egyes nemzetiségek között való felosztása volt. Magyarország vállalta a védőbástya szerepét. A megvédett Nyugat aztán azzal rótta le irántunk a háláját, hogy országunkat lefaragta, hatalmas területeit szomszédainak adta azzal az indoklással, hogy ott nem élnek magyarok - legalábbis nem elegendő számban. Hogy azért nincsen e területeken elegendő magyar, mert népünk éppen a Nyugat vélt védelmében óriási mértékben kipusztult, az Nyugatot nem érdekelte. Egy évezred tanulsága azt bizonyítja, hogy a magyar nemzet Nyugatért hozott áldozatát soha nem értékelik, figyelembe sem veszik, s így népünk saját áldozatvállalásának lesz az áldozata. „Nekünk arra kell törekednünk, hogy Közép-Kelet-Európa nemzeti államokra legyen felosztva” - közli a Párizs környéki béketárgyalásokra kiküldött H. J. Mackinder angol megbízott, amely megtestesítette a „divide et impera” alapelvét. S ennek jegyében háborodik fel a trianoni igazságtalanság fölött minden lelkiismeretes és tisztán látó európai, mint Kinley R., a legnagyobb szellemek egyike, aki felháborodva fakad ki s erősen megbélyegzi a felelősöket, mondván: „Magyarország feldarabolása nonszensz. A rablást szentesíteni nem lehet. ” Egy későbbi angol történelemszemlélet valószínűleg más mértékkel méri majd annak a háborús bűnös Churchillnek működését, akinek elavult németellenes politikája az egykori Nagy-Britanniából a válságok sorozatával küzdő mai Angliát hozta létre. A második világháború győztes hatalmainak már alkalmuk nyílt az első békediktátumban elkövetett hibák jóvátételére. De nem tudták az alkalmat megragadni. A Nyugatot képviselő államférfiak politikai rövidlátása még a trianoni békeszerződést létrehozó államférfiak politikai dilettantizmusát is túlszárnyalta. A magyar békeszerződés tervezetét a szovjet kormány készítette elő, ennélfogva minden vonatkozásában büntető jellegű volt a „felszabadított” Magyarországgal szemben. Hazánkat a hitleri Németország többi szövetségesénél is sokkal súlyosabban büntette. A győztesek a második békekötés alkalmával is cinikusan megszegték azokat az elveket, amelyeket az atlanti paktumban, az Egyesült Nemzetek Nyilatkozatában fektettek le, mint a jövő nemzetközi rendezés alapjait. Az egyetlen különbség az volt, hogy most nem Franciaország, hanem a Szovjetunió erőszakolta rá hatalmi érdekeit győztes szövetségeseire. Az Európa szívéig előrehatolt kommunista hatalom magának igényelte a Kárpátokon belüli medence politikai rendezésének kizárólagos jogát, amit a nyugati győztesek át is engedtek neki. Szinte szóról szóra megismételték az első trianoni békediktátum döntéseit. A politikai határokkal felszabdalt Kárpát-medence elvesztette a Nyugatot védő jelentőségét. A szovjet bolsevizmus Teherán-Jalta kisajátított jogán odáig jutott előre Európa testén, ahol Nyugat már az első Trianonban és Saint Germain-ban elárulta önmagát. A XIII. századtól a védőbástyájaként való őrtállás Európa szívében átérzett, átélt, írásban is megfogalmazott hivatástudata volt a magyarságnak. E múltunkra mindig büszkék lehetünk. A kérdés csupán az, hogy a magyarság szempontjából reális, ésszerű-e ennek a hivatástudatnak a folytatása az épülő Európai Közösségben, avagy az elmúlt évszázadok tapasztalatain okulva, Európa jelenlegi helyzetéhez igazodva, újra kell fogalmaznunk, és a magyarság európai szerepét másutt kell keresnünk. Érdemes volt-e Európa áldozati báránya lenni és egy rosszul fizetett zsoldos nép szerepét betölteni? Miért volt fontosabb nekünk a tőlünk nyugatabbra élő népek kultúrája, fejlődése, békéje a sajátunknál? Nem tételezzük fel, hogy népünkben is van annyi tehetség, erő, mint a nyugati népekben, hogy mi is képesek vagyunk olyan kultúrát teremteni, mint ők? A magyarságnak nem lehet fontosabb a nyugati templomok fennállása a saját templomaink megmaradásánál! Lesújtottságunkban, trianoni feldarabolásunkban fel kell eszmélnie a magyar léleknek őstörténelmünk kibontakozásának felemelő tudatára, amely a kulturált népek legelejére helyezi a magyart. A magyarságnak újra kell értékelnie európai hivatástudatát, ha az elkövetkezendő egy-két évszázad folyamán nem akar eltűnni Európa térképéről. Ez az újonnan kialakítandó hivatás évezredes örökségünkben nem lehet más, mint visszatérés az Árpádok politikájához: a magyarság saját békéjének és saját biztonságának védelme. Ezt a hivatástudatot kell továbbfejlesztenünk, megerősítenünk és a békediktátumokban megalázott nemzetünk leikébe beleiktatnunk. Erős magyarság remélheti csak, hogy népi erői megmaradnak, felerősödnek és nem pusztítja el a sors zivatarja. Az új Magyarország, amely szemünk előtt lebeg, visszanyerheti helyét attilai örökségünkben, a Kárpát-medence egyenrangú népei között. Finta István MINDENT VISSZA! Tovább! Tovább! A Tátra, Fátra vár, Észak felé száll a turulmadár: Vár a Krivánka, úgy hív a Szitnya, Harsog a fenyves: Előre szittya! Mindent vissza! Ott a határod a Tátra felett, Ősi baráttal foghatsz ott kezet. Nem lehet határ a Vág, a Zsitva, Míg rablánc csörög, előre szittya! Mindent vissza! Ősi hazádon ne törj új sebet, Mert ma a célod csakis egy lehet: Uzsok lejtőjén apáid sírja, Az az ős határ, - Előre szittya! Mindent vissza! Tovább! Tovább! Az idő szalad, Tettek kellenek, nem zengő szavak! Vár a Felvidék, vár Pozsony, Nyitra: Meg nem állhatunk, - előre szittya! Mindent vissza! Míg magyar jajt hoz onnan át a szél, Míg Felvidék csak bennünk remél, Míg Bazin borát vad zsebrák issza, Nem pihenhetünk, - előre szittya! Mindent vissza! Körmöc aranya, Mármaros sója, Vár Felvidék minden lakója. Markod ősapád kardját szorítja, Trombita harsog, - előre szittya! Mindent vissza! Branyiszkó ormán zúg a rengeteg, Úgy törj előre, mint a fergeteg! Ha kell, az ősföld vérünket issza, De meg nem állunk, - előre szittya! Mindent vissza! Ne várj te másra, senki fiára, Haladj az ősök útjain járva: Csak önmagadban s Istenben bízva Hajrá a célig, - előre szittya! Mindent vissza! Kisbárkány, 1938. november 7.
