Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-03-01 / 2. szám
Dr. Mark Deavin 10. oldal ____________________________imîVAKOfcî_____________________ 2006. március-április KNUT HAMSUN: A NOBEL-DÍJAS NEMZETISZOCIALISTA Ötven évnyi orwelli emlékezetkiesés után, amelyet a zsidók hoztak létre az európai „nácitlanító” eljárásuk részeként, az 1952-ben elhunyt Knut Hamsun norvég író művei újra feltűnnek, hogy elfoglalják helyüket a huszadik század legnagyobb európai irodalmában. Összes jelentősebb regényét az utóbbi években újból kiadták angol nyelven, és még szülőhazájában, Norvégiában is, ahol 1945 utáni kiközösítése a legszigorúbb volt, végre megkapja a régóta esedékes elismerést. Természetesen egy elbizonytalanító kérdés még mindig megmarad az európai liberális intelligencia elitje számára, amely mindig fogékony a zsidó érzékenységre. Ahogy Robert Ferguson, Hamsun angol életrajzírója kérdezte komoran önmagától 1987-ben: „Az érzékeny, álmodozó zseni, aki gyönyörű szerelmi történeteket alkotott, ... lehetett-e valóban náci?” E félénk írók szerencsétlenségére a válasz egy hangos „igen”. Knut Hamsun nemcsak személyében volt Adolf Hitler és a nemzetiszocialista európai Új Rend elkötelezett támogatója, hanem legjobb írásai is - számos írása a tizenkilencedik század legvégén - telve vannak a nemzetiszocialista szellem és életfilozófia lényegével. A Knud Peterson néven, 1859- augusztus 4-én született Hamsun korai gyermekkorát Norvégia messzi északi részén lévő kis városban, Hamaroyban töltötte. Később ezt az időszakot mint idilli boldog kort jellemezte, amelyben ő és a többi gyermek a farmon lévő állatokkal szoros harmóniában éltek és leírhatatlan egységet éreztek a természettel, valamint a körülöttük és felettük lévő kozmosszal. Már korán kialakult benne az a megszállott elhatározás, hogy író lesz, és fanatikus bátorsággal és kitartással törekedett álma megvalósítására a rettentő akadályok ellenére is. Meg volt győződve a művészi tudatosságáról és érzékenységéről; eltöltötte a bizonyosság, hogy megkísérli elérni a kreativitás és tudatosság soha nem látott szintjeit. A természet magasabb céljával összhangban tevékenykedett. Az önfelfedezés fausti keresése Hamsunt 1882 januárjában első utazása alkalmával Amerikába vitte. Egy barátja abban az időben így jellemezte őt: „... magas, szélesvállú, lépése ruganyos, mint a párducé, izmai acélosak. Szökés haja a ... markáns, klasszikus vonásokat mutató arcába lóg”. Az amerikai tapasztalatok megszilárdították Hamsunban a faji identitás érzését, mint a felismert művészi és szellemi küldetésének alapját. Egy indián táborban tett látogatása megerősítette hitét a fajok közötti örökletes különbségekben, és abban a meggyőződésben, hogy elkülönítve kell tartani őket; de elég jó szeme volt ahhoz, hogy felismerje: Amerika vetette el a faji káosz magjait. Elítélte azt a tényt, hogy a feketékkel való együttélést rákényszerítették az amerikai fehérekre. Hamsun „A modem Amerika kulturális életéről’ című, 1889 márciusában közzétett könyvében arra figyelmeztetett, hogy egy ilyen helyzet egy amerikai „mulatt tenyészfarm” lidércnyomásos vízióját okozza. Szerinte ezt minden áron meg kell akadályozni a „fekete fél-majmok” Afrikába való visszatelepítésével, ami lényeges Amerika jövőjének biztosításához. Hamsunban hamar kialakult a zsidókérdés tudata is. Meggyőződése volt, hogy az „antiszemitizmus” kiküszöbölhetetlenül létezett minden országban, ahol zsidók éltek - követvén a szemitizmust, „ahogy az okozat követi az okot”. Úgy gondolta, hogy „a zsidók távozása Európából és a fehér világból lényeges ahhoz, hogy a fehér fajok elkerüljék a további vérkeveredés f. Amerikai tapasztalatai is megerősítették Hamsun ellenszenvét a demokrácia úgynevezett „szabadsága” iránt, amelyről felismerte, hogy minden magasabb rendű dolgot a legalacsonyabb szintre süllyesztett, és a pénzügyi materializmust tette meg legmagasabb erkölcsi mércévé. Hamsunra nagy hatást gyakoroltak Friedrich Nietzsche művei. Önmagát egy európai szellemi arisztokrata elit részének tekintette, amely el akarja utasítani ezeket a hamis értékeket és ki akarja kutatni a természet rejtett titkait - kialakítva egy magasabb rendű erkölcsiséget és értékrendszert, amely az organikus természettörvényen alapul. „A lélek tudattalan életéről' című esszéjében, amelyet 1890-ben tett közzé, fejtette ki a hitét. „Egyre több ember,, aki nagy intenzitású lelki életet él és érzékeny a természetre, veszi magában észre egy nagyon különös lelkiállapot egyre gyakoribb jelentkezését, az extázis szavakban ki nem fejezhető, irracionális érzését; vagy a lelki fájdalom leheletét; azt az érzést, hogy távolról szólnak hozzá, az égből vagy a tengerből; egy gyötrelmesen kialakult hallás-élményt, amely azt okozhatja, hogy valaki összerándul a láthatatlan atomok morajára; egy irracionális bámulást egy hirtelen, rövid időre feltámlt, addig zárt ország szívébe.” Hamsun ezt a filozófiát a „Éhség’ című, első nagy regényében fejtette ki, amely megkísérelte bemutatni, hogy az emberi tudatosság ismert területe kiterjeszthető a kreativitás magasabb rendű formáinak elérése végett, és ilyen eljárás által egy társadalom értékei, amelyek Hamsun meggyőződése szerint egyre betegebbek és torzabbak, újrafogalmazva tökéletesebbé tehetők. Ez a téma folytatódott következő könyvében, a „Rejtelmek’-ben, és az 1894-ben közzétett „Pán”ban, amely Hamsunnak a kozmosszal való panteisztikus azonosulási érzésén és azon a meggyőződésén alapult, hogy a nyugati ember életben maradásának feltétele a természethez fűződő kapcsolatának helyreállítása és egy organikusabb, egészségesebb életmód. Hamsun 1911-ben visszatért Hamaroyba és egy farmot vásárolt. A családon és fajon belüli szaporodás meggyőződéses híveként undorodott a modern nyugati társadalom képmutatásától és torz erkölcsétől, amely eltűri és bátorítja az abortuszt és az egészséges gyermekekről való lemondást, miközben támogatja és meghosszabbítja a bűnöző, nyomorék és elmebeteg életét. Erőteljesen küzdött azért, hogy az állam alapítson gyermekotthonokat, amelyek befogadhatják és gondozhatják a nem kívánt gyermekeket. Nyíltan megvallotta, hogy őt egy magasabb rendű erkölcsiség motiválja, amely célul tűzi ki „a reménytelen életekről való lemondást az olyan életek érdekében, amelyek értékesek lehetnek”. Hamsun 1916-ban kezdett dolgozni legnagyobb és legidealistább regényén az „Az anyaföld áldásán”, amely 1921-ben irodalmi Nobel-díjat nyert. Ez lefestette Hamsun elgondolását egy szolid, mezőgazdaságra alapozott kultúráról, ahol az emberi értékek nem a modern társadalom által divatosnak vélt átmeneti mesterséges dolgokra, hanem az évszakok állandó körforgására alapulnának, sértetlenül megőrizve azt az örökkévalóságot, amelyben az ember és a természet harmóniában létezett. „Sellanraa-ban megadatott nekik a szerencse, hogy minden tavasszal és ősszel láthatták a szürke libákat rajokban repülni a puszta felett, és hallották gágogásukat fenn a levegőben - mámoros beszéd volt az. És mintha a világ megállt volna egy pillanatra, amíg a vonulatuk áthaladt. És alant az emberi lelkek nem éreztek-e gyengeséget, ami most rajtuk átsuhant? Mentek aztán a dolgukra ismét, de először lélegzetet vettek, mert szólt hozzájuk olyan valami, ami rajtuk túl volt. ” „ Az anyaföld áldása" Hamsunnak azt a meggyőződését tükrözte, hogy a nyugati ember csak akkor lesz képes kiteljesíteni önmagát és előrehaladni a létezés magasabb szintje felé, ha teljesen elfogadta, hogy bensőleg össze van kötve a természet örök törvényével. Ennek alapján rávilágított, hogy a faj szaporodását vissza kell helyezni a faji lét középpontjába. „ Nemzedékről nemzedékre mindig újra szaporodtok, és amikor meghaltok, az új nemzedék a nyomotokba lép. Ez az örök élet jelentése.” ►
