Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-03-01 / 2. szám
2006. március-április «lîîVAKÔfcî 3. oldal Major Tibor „FELSZABADULÁSUNK” MARGÓJÁRA! 1945. április 4-én teljessé vált az ország területének szovjet katonai megszállása. Leigázott ország lettünk. Ez az alapvető tény és ez a mérce. Ez a nyers igazság! Minden más rege a „felszabadulásról” csupán takargatása, elkendőzése ennek a nyers igazságnak. A szovjet haderő, amely ötven esztendővel ezelőtt, 1956-ban egy felkeléssel megnyilvánuló népakaratot torolt meg véres leverésével, 1945-ben nem a felszabadítás, hanem hódítás szándékával jött és maradt a magyarok országában. E P. Iszakov - J. Ny. Kulkov „A Szovjetunió külpolitikája a Honvédő Háború éveiben” című tanulmányukban az olvasható, hogy a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottságának 1944. október 27-i határozata kötelezték a II. Ukrán Front Katonai Tanácsát, hogy világosítsa fel a magyar lakosságot, hogy a szovjet hadsereg „Magyarország területére nem azzal a céllal lépett, hogy valamilyen részét elcsatolja, vagy a fennálló rendszert megváltoztassa, hanem csupán a katonai szükségszerűség miatt, nem mint hódító lépett be, hanem mint a magyar népnek a fasiszta német iga alóli felszabadítója. ” A tanulmányból az is kiderül, hogy a II. Ukrán Front politikai vezetése a magyar lakosság számára 12 millió 345 ezer 6OO példányban terjesztette a Szovjet céltudatos hazugságait. A Szovjetunió minden világpolitikai hadmozdulata, diplomáciai vagy propaganda-erőfeszítése csak arra irányult, hogy a legigázott százmillió közép-kelet-európai ember és egész sor valamikor független állam felett fenntartsa uralmát. A cél érdekében gyilkolt és rabolt. Öntötte az emberi vért, pusztította az emberi életet. Tiszta meggyőződéssel még az sem beszélhet felszabadulásról a magyarok országában, aki ilyen vagy olyan okból a Vörös Hadsereget mint felszabadítót várta. Aki 1945. április 4-ét felszabadulásnak nevezi, az sem erkölcsileg, sem politikailag nem beszámítható. Ha egy népről - mint olyanról, amely a kommunizmust elutasítja magától - beszélni lehet, az csak a magyarság lehet, amely nemcsak 1919-ben, 1945-ben, de 1956-ban is a legmerevebb álláspontot foglalt el a bolsevista barbársággal szemben. Valamikor a kohnbélai zsidó terror idején egy törékeny, de erős lelkű magyar hölgy, Tormay Cecília írta: „ Terror nincs, csak gyávaság van!” Idekint a nagy szabadságban terror nincs, csak gyávaság van mégis. „Az Isten szerelmére” - szajkózza a gerincét tört magyar -, „ne védjétek szüntelen a magyarságot, az 1945 előtti időket. Bele kell nyugodni Trianonba, éppen úgy, mint a magyarság háborús bűnösségének elméletébe.” Körülbelül ez a szellemi és erkölcsi skálája azoknak a megnyilatkozásoknak, amelyek némelyek erkölcsi és magyar nívóját jelzik. A magyar emigráció túlnyomó részének az a végzete, hogy a világtörténelem legnagyobb emigránsától, Kossuth Lajostól nem tudta megtanulni, hogy az emigráció nem talpnyalás, hanem oppozíció. Ellenzék az otthoni uralkodó rendszerrel, de oppozíció a befogadó haza külpolitikájával szemben is - mindaddig, amíg az érdekből vagy önzetlenül nem kényszerül abba a helyzetbe, hogy megsegítse a magyar ügyet, amelyért - gondoljunk a két trianoni békediktátumra - sokkal nagyobb mértékben felelős, mint saját magunk. El kell olvasni Kossuth Lajos „Iratai”-t, hogy valaki megértse, hogy csak az elvek szilárd megvallása alapján lehet az idegen hatalmakkal tárgyalni. Kossuth Lajos kertelés nélkül megmondta nézeteit Louis Napóleon hercegnek, az olasz királynak, Cavournak, cikkeiben a nagyhatalmú Bismarcknak is, mert a jellemes nagy magyar tudta, hogy csak így lehet szavukon fogni a nagyhatalmakat és belekényszeríteni őket abba, hogy tettekkel is bizonyítsák mindazt, amit a fórumokon hirdettek, hazudtak, farizeuskodtak. A közvéleményt formáló intézményekben, sajtóban, televízióban, rádióban világszerte soha nem látott propaganda folyik ma is a meghalt és régi formájában feltámaszthatatlan hitlerizmus, főként annak kommunistaellenes jellege ellen. Mintha a nemzetiszocializmus vezére ma is élne, ő az első számú közellenség. Ő üvöltöz a filmekben, az ő KZ-jeiről jelennek meg könyvek, regények és úgynevezett „dokumentációk”. De ki beszél a sztálini KZ-kről amelyekben legalább tízszer annyi embert pusztítottak el a bolsevisták? Ki szól Rákosi Mátyás és Kádár János kommunista diktatúrájának magyar véres börtöneiről, a kivégzett „háborús bűnösök”-ről, az 1956-os szabadságharcos ifjúság akasztófáinak erdejéről?Mintha a földgolyóbis tengelyévé vagy a mérleg nyelvévé változott volna egy idegen világkisebbség diktatúrája. A núbiai magyar nyúl, előttük hasra esett emigráns, a gerinctelen ember az ő legjobb szövetségesük. Elég volt abból a Free Europa-szellemű emigráns talpnyalásból, lapulásból és idiotizmusból, amely a néphalál, a tömeggyilkosság, jogtiprás láttán mindig azzal vigasztalta magát, hogy majd az Egyesült Államok odaüt az asztalra! ígérték a nagy leszámolást, a Voice of America és a Free Europa üres rikoltozásait a drótsövényeken és aknamezőkön át. Uszították népünket ellenállásra, forradalomra és csalták meg a magyarságot még az 1956-os szabadságharc vérbefojtásának napján is, amikor Árpád fejedelmünk késői gyermekei véresen rogytak össze a pesti aszfalton! Az 1956-os népfelkelés, a magyarok szabadságharca a két nagyhatalmi pólusra épített világpolitika Európaellenes magatartása miatt elvérzésre volt ítélve. Azok a nagyhatalmak, amelyek a második világháború után a maguk győztes helyzetében elvették Európától a „minden nemzetet megillető” önrendelkezést és szabadságot, és darabokra törték az előző évszázadok egységképződményeit, sem az egyiket, sem a másikat nem fogják visszaadni. A magunk kárpát-medencei helyzetében, a békediktátumok igazságtalanságai elleni kemény küzdelmünkben, ma sem ismerünk alkalmasabb közjogi tanítást, mint amit erre a tájra vonatkoztatott érvénnyel a Magyar Szent Korona tana mond mind közhatalom, mind pedig a szervezett államhatalom uralmát erkölcsi tartalommal megtöltő jog eredetére. Az 1956-os szabadságharc óta a magyar ügy iránt a világ közvéleményének osztatlan szimpátiáját láttuk megnyilatkozni, de csalódással tapasztaltuk, hogy a szabad világ hatalmainak diplomáciai akciói soha nem irányultak a Szovjetunió illegális kelet-európai hódításának eliminálására, a leigázott nemzetek - köztük a magyar nemzet - önrendelkezési jogának visszaállítására. A magyar szabadságharc cserbenhagyásával azokat a történelmi alkalmakat, amelyek lehetőséget nyújtottak volna a keleteurópai kommunista diktatúrák felszámolására, elmulasztották. „ Visszatekintve az eseményekre, ma is csak azt mondhatjuk, bogy Magyarország elleni szovjet agressziót a világ nem fogadja el, ez ma is elképzelhetetlen. Mert álnok hitszegés történt egy szabadságra vágyó bátor nép könyörtelen elnyomására. Magyarország örökre a szabadságvágy klasszikus szimbóluma lesz. A történelem talán bebizonyítja, hogy a szabad világ igenis beavatkozhatott volna és megszerezhette volna a magyaroknak a bőn áhított szabadságot. De itt nálunk a Külügyminisztériumban senkinek sem volt meg a tehetsége vagy fantáziája arra, hogy utat mutasson. ” - írta Robert R. Murphy a „Diplomat among Warrios” (Doubleday and Co. N. Y 1964) című emlékiratában, aki az 1956-os szabadságharc idején az Egyesült Államok Külügyminisztériumának harmadik számú embere volt. A szabad világ vezető hatalmainak, elsősorban az Egyesült Államok programtalansága és a politikai akciókra alkalmat adó történelmi pillanatok elmulasztása és gyáva meghátrálása csökkentette a magyar szabadságharc ügyét lelkesen támogató kis- és középhatalmak akciókészségét. A spanyol katonai segítség megakadályozása az 56-os szabadságharc történelmének legnagyobb szégyene. így történhetett, hogy a magyar ügy gyakorlatilag megszűnt az Egyesült Nemzetek állandó napirendi pontja lenni, és hogy a kommunista kormány delegációját is ellenkezés nélkül elismerték az Egyesült Nemzetek szervezetében. Pedig a világ felrázott lelkiismerete hajnaltól éjszakáig felrajzott izgalommal leste, mi lesz ebből az ’56-os égig csapó lángolásból. Egy évre rá, 1957-ben, a világ minden vezető lapja és rádióállomása cikkekben, TV-adásokban idézte az októberi eseményeket és emlékezett a letiport szabadságharc 27 000 főnyi áldozatára: újabb 2 év múlva már csak 1-2 nyugat-európai napilap szentelt vezércikket a magyar csodának. A TV-adók már kihagyták műsorukból a körúti harcok megrázó képeit. 1960-ban már csak a bécsi Die Presse, a párizsi Figaro és a londoni Daily Mail emlékeztek vezércikkben a szabadságharcról, egyéb komoly amerikai és európai orgánumok megelégedtek néhány sornyi glosszával a napi hírek rovatában. 1970-től már egyetlen nagy európai vagy észak-amerikai lap sem közölt vezércikket a magyar október emlékezetére. Az idő tovarobog felettünk. A történelem útja is ez. Világesemények rétegződnek egymásra az idő folyamán. A legalsó rétegek sorsa az elfeledés. Mi nem akarunk felejteni! Nem felejtjük az UNO különbizottsága megállapítása szerint is azt a 27 000 hősi halottat, 193 000 menekültet és 50 000 Szibériába hurcolt fiatal magyart, akiknek fele se tért vissza. Az 1945-ös „felszabadulást” követő nemzetirtás hajnalán, amikor a patkányok forradalma lett úrrá Magyarországon, a magyar nép az 1945-ös választáson ország-világ előtt világossá tette, hogy nem kér az ilyen Jelszabadulásból”, és 5 millió szavazópolgárának 83 százaléka nem kívánja a kommunista párt uralmát. Ez a 83 százalékos antibolsevista akaratnyilvánítás volt a válasz arra, ahogy a „felszabadítók” és a kommunista pár zsidó négyes fogata bemutatkozott a magyarok országában. Az idegen söpredéken kívül, amelyet a szovjet megszálló hozott magával s ültetett mint végrehajtót a nemzet nyakára, nem akadt védelmezője ennek a „felszabadulásinak. Ez volt az első népfelkelés, hogy a moszkvai kommunista diktatúrát lerázza magáról. E tény volt a legnagyobb érték az 1945-ös népfelkelésben. Kerecseny János Az én zászlóm Jelképére e szörnyű kornak: Rongyokból varrtuk tricolornak Piros-fehér-zöld rongya mégis Felmagasló, hatalmas Égig... Egekbe rontó büszke fáklya Egy egész ország: Mátra, Tátra, Dunántúl és Erdély határa: Szent István Urunk koronája. Keresztény hitünk tüze-lángja És büszke múltunk hős szablyája, Mit most gazok temettek a sírba Mind, mind e szent rongyokra írva... Ha nézem: szilaj erőt kapok: Nyomban csatakürtöt kongatok! És mikor magasra emelem Érzem: népem összeterelem. E zászló hívja, inti őket: Az esküt bontó pártütőket. Hazát és királyt tagadókat, A szent Keresztet elhagyókat. E zászló: az én hazám maga. E zászló: az Úristen szava, Amely betölt Földet és Eget, Dicső lobogónk! Győzünk Veled! A föld hiába nagyot forgott: Én nem hagyom el e szent Rongyot! Nem hagyom el! Csak vele Élek! Halok. Csak érette zenélek... Mert tudom, hogy egy fennkölt napon Diadallal lobogtatom És Égi-jelre, szent Hívásra Hazaviszem - Feltámadásra! (Stuttgart, 1948 január)
