Szittyakürt, 2006 (45. évfolyam, 1-6. szám)
2006-03-01 / 2. szám
4. oldal «lîîVAKÔfcî 2006. március-április Dobszay Károly MÁRCIUS ÜZEN! Forradalom, nagyszerű nemzeti forradalom volt ebben az országban 158 évvel ezelőtt. Szélsőséges, jobboldali fiatalemberek csinálták, éhenkórász, foglalkozásnélküli tekergő jogászok, lakatosok, péksegédek és katonák. Grófok és parasztok. Csavargó diákok és dilettáns politikusok, akik képesek voltak tüntetőleg zsinóros magyar ruhát ölteni, szakállt és bajuszt viselni csak azért, hogy magyar voltukat külsőségekben is megmutassák. Idegen nyelv és idegen akarat uralkodott, idegen magtárakba gyűlt minden magyar termés és minden munka hasznát idegenek tették zsebre. Ezek a megrendszabályozhatatlan izgága emberek - köztük valami Petőfi, meg Vasvári s hasonló alakok - nem tudták tétlenül nézni, hogy a fajtájukhoz tartozó csak másodrendű állampolgár lehet saját hazájában. Nem tudták tétlenül nézni, hogy a magyar munkás és a magyar paraszt élete, ereje, becsülete, asszonya és minden kis vagyona védtelenül kiszolgáltatott játékszer, szabad zsákmány legyen telhetetlen étvágyú idegenek szemében. Ezek a hóbortos álmodozók felzaklatták az ifjúság nyugalmát, napról napra lázítottak, tűntettek, fegyvert fogtak s a végén meghaltak a hazájukért. Forradalom, ragyogó nemzeti forradalom volt ebben az országban 50 évvel ezelőtt. Szélsőséges, jobboldali fiatalemberek csinálták, éhenkórász diákok, lakatosok, segédmunkások, mert nem tudott belőlük janicsárt nevelni a világtörténelem leggonoszabb terrorhatalma. Ezek a megfélemlíthetetlen sihederek - köztük valami Pongrátz meg Dudás nevű lumpen elemek (így mondták harminc éven keresztül) - nem tudták tovább tétlenül nézni, hogy rabszolgát csinál belőlük az elnyomó idegen hatalom, karöltve a gyakran még brutálisabb, magát magyarnak hazudó idegenlelkű kiszolgáló siserehaddal. Ezek a pimasz kamaszok puszta kézzel vagy benzines palackokkal nekimentek a világ legnagyobb hadseregét reprezentáló páncélszömyeknek és a végén jeltelen sírokban kötöttek ki, arccal lefelé fordítva. De nem alkudtak! Ezelőtt tizenöt évvel nem volt forradalom ebben az országban. „Tetszettek volna forradalmat csinálni az urak!” - de urak sohasem csinálnak forradalmat. Tősgyökeres kommunisták vagy azok leszármazottjai összeültek egy kerékasztalhoz és megtervezték az évszázad legnagyobb szélhámosságát, amit aztán rendszerváltozásnak neveznek azóta is. Ezek az elvtársakból hirtelen urakká vedlett gazemberek a magyarság háta mögött újraosztották a lapokat és az összeharácsolt vagyonokat, szétültek különböző pártokba - elvégre demokrácia van -, s azóta is az ő zsebükben csörög a magyarság verejtékének aranya. Először valami Antal nevű hétpróbás úriembert tettek meg kirakati bábunak. Őt aztán már nyíltan követhette a régi jó vörös világ törpelelkű verőlegénye, természetesen népakaratból. Aztán ismét nemzeti színekben bohóckodó társaság intézte az ügyeinket, az önjelölt, ezerszer lelepleződött, de magukat nélkülözhetetlennek tartó álnemzeti percemberkék kedélyes asszisztálásával, majd a változatosság kedvéért jöhettek vissza megint a kommunisták. És ez így fog menni az idők végeztéig ... gondolják... Idegen akarat uralkodik most is ebben az országban. Egy láthatatlannak tűnő, de nagyon is körülhatárolható kisebbség gátlástalan tobzódásának vagyunk kiszolgáltatva. Minden más csak szemfényvesztés... És most figyeljenek ide mindazok, akik az utóbbi tíz esztendőn keresztül hazafiságot hazudtak különböző hazafias szobrok talpazatairól. Figyeljenek ide mindazok, akikből zápor módjára fröcskölt széjjel a nemzeti gondolat, terebélyes nemzeti lobogók árnyékában, miközben vörös nyál csordult a szájuk szélén: Március üzen! Azt üzeni, hogy ebből a zászlólobogtatásból, ebből az alkalmi magyarkodásból, ebből a narkotizáló, puha, üres és nyúlós hazafiságból elég volt! Hallgassanak ide azok, akik a dolgozó magyar nép felszabadításáért küzdő Kossuth Lajosból szabadkőműves szentet, a fajtájáért lángoló Széchenyi Istvánból világpolgárt, s a szabadságharc élethalálküzdelméből csiklandós operettet hamisítottak. De hallgassanak ide azok is, akik 1956-ból valami reformkommunista próbálkozást akartak itt fabrikálni az utóbbi években, a szentekké maszkírozott Nagy Imrével, Maiéterrel meg a Sztálin-díjas írócskáikkal. Hallgassanak ide, mert október is üzen. Azt üzeni, hogy egyszer és mindenkorra - takarodjanak! Mert itt állnak újból ugyanazok: éhenkórász, foglalkozásnélküli tekergő jogászok, lakatosok, péksegédek, munkanélküliek és diákok. Ezerszer becsapott nincstelenek... Itt állnak megöregedve és becsapva a valódi forradalmárok, az egykori pesti srácok. Itt állnak és számonkérik az utóbbi tizenöt esztendőt. Számonkérnek minden elkótyavetélt magyar életet. Minden letagadott, elárult tehetséget, minden darab elcsalt, ellopott földet, minden megfertőzött, szétzüllesztett családot, minden meghasonlott, kettévált lelket... A föld alól kísérteties dörömböléssel kérdezik a jeltelen sírokba taszított magyarok ezrei: bennünket mikor fognak végre a minden ember fiának kijáró tisztelettel eltemetni? Ne papoljon itt addig senki megelégedve, amíg ugyanaz a önkiválasztott réteg dönt jó és rossz, élet és halál fölött... Számonkérünk és számbaveszünk mindent, hogy tisztán lássuk: ki tartozik s kinek tartozunk ...! A múltba szédítő hazafiság iparengedélyes ünneplői és bérszónokai takarodjanak! Takarodjanak a nemzeti érzést üzletnek tekintő kufárok. Mert - szégyen és gyalázat - a 158 évvel ezelőtti követelésekből ugyanúgy nem valósult meg semmi, mint az 50 évvel ezelőtt vérrel megpecsételt óhajokból. Mindössze annyi történt, hogy a géppisztoly terrorját a csekkönyv terrorja váltotta fel... Mindkettő mögül ugyanazon arcéi vigyorog a megbénított magyarság szemébe - mert teheti... Ezt üzeni március! És figyelmeztet: „...lészen csillagfordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat... ” Marschalkó Lajos A RÓMAI SZÁZADOS A Magyar Március 1946 óta nemcsak a szabadságharcot jelenti nekünk, hanem miként az 1849-es és 1956-os október, a mártíromságot is. 1946 március 12-én végezték ki Szálasi Ferenc Nemzetvezetőt. 1944. október 15-ig, a Horthy-árulás napjáig voltunk, akik bár jobboldalon álltunk, nem tartoztunk se fanatikus, se lelkes hívei közé. Ha mindenben egyet is értettünk Vele és mozgalmával, a stíluskülönbség árnyalatai itt-ott tartózkodásra kényszerítettek. Igaz, nem tartoztunk azok közé sem, akik a hatalomátvétel után vadul törtettek a Mozgalom felé, hogy túlkiabálják magát a Nemzetvezetőt is és letapossanak, kikönyököljenek minden régi hungaristát, minden sokat áldozott és szenvedett mozgalmi harcost. Az emigrációban is sokszor akadnak ilyen neofiták, akik ki akarják sajátítani Szálasi Ferenc nevét és elő akarják írni mindenkinek, hogy milyen mértékben legyen hungarista, jobboldali, kivel barátkozzék, kivel levelezzék, mit írjon, mit mondjon. Vagyunk azonban sokan, akik a római századossal tartunk, aki már csak a keresztfa alatt mondhatta el: „Bizony, Istennek fia vala ez!” És én úgy hiszem, ez volt a legőszintébb megtérés. Mert a névtelen római centurió nem akkor állt Krisztus követői közé, amikor még a pálmaágak lengedeztek és a nép örömujjongása s az égi hatalomátvétel reményei kísérték a jeruzsálemi utcákon, hanem akkor, amidőn meglátta Őt a halál dicsőségében. Sokan mi is csak 1946 március 12-én mondottuk el: „Bizony, igaz magyar vala ez”, s azt hiszem, ez nagyobb csoda, mintha valaki azért követte, mert állást, hatalmat vagy bármit kapott tőle. A római impérium büszke katonája, a hatalom részese és hordozója, akkor térdelt a keresztfa elé, amidőn már a Megfeszített palástjára is kockát vetettek, amidőn már nem volt hatalma és nem adhatott semmit. Szálasi Ferenc életének és mártíromságának az a legtisztább csodatétele, hogy halálában egyesíteni tudta maga mellett a régi ellenfeleit, az otthoni nemzetet, a száműzötteket, legalábbis az idealistákat. Magát a Nemzetet. És még azt az idegen, francia újságírót is, a modem kor római századosát, aki azt írta a mártírhalál nagy drámájáról: „ Gránit! Maga az emberré lett gránit. Gránit marad akkor is, amikor elhalad három kivégzett miniszterének holtteste előtt. Egyenletes biztos léptekkel megy a halál felé. Azután csak egyetlen gesztus, egyetlen mozdulat: odahajol a feszülethez, amit a fiatal pap nyújt fel ajkaihoz, hogy megcsókolja. És meghal anélkül, hogy egyetlen izma is megrezzenne, vagy a szemében ott ülne a félelem, vagy hogy nyelvével megérintené ajkait. A hóhér feltépi mellén a zöld inget és egy érem reszket a mellén néhány pillanatig. 15 óra 30 perc...” S a római centurió már az ő szavaival mondja: „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!... ”
