Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-09-01 / 5. szám
2005. szeptember-október «lîîVAKÔttî 7. oldal Mark Weber: Simon Wiesenthal, a hazudozó „nácivadász” elismerte, hogy a háború utáni nürnbergi perekben elhangzott állítások, miszerint Buchenwald, Dachau és a többi táborok Németországban megsemmisítő táborok voltak, nem igazak. „Kitalálások” Eichmannról Több mint 40 éves „nácivadászat” után Wiesenthal legnagyobb eredményének gyakran Adolf Eichmann elrablását tartják. Adolf Eichmann volt a háború idején az SS zsidó ügyeinek vezetője. 1960 májusában izraeli ügynökök rabolták el Argentínában, és egy világszerte figyelemmel kísért per után fölakasztották. De Isser Harel, az izraeli hivatalnok, aki az Eichmannt elfogó csapatot vezette, egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy Wiesenthalnak az égvilágon semmi köze nincs Eichmann elfogásához. Wiesenthalnak nemcsak hogy semmiféle szerepe nem volt a letartóztatásban, mondta Harel, de valójában veszélyeztette az egész Eichmann-müveletet. Egy 278 oldalas kéziratban Harel gondosan megcáfolta Wiesenthal minden állítását az ő állítólagos szerepéről Eichmann azonosításában és elfogásában. Wiesenthal és barátai állításai, mondta Harel, teljesen alaptalanok. A Wiesenthal könyvében leírt számos állítás és esemény, mondta az izraeli tisztviselő, teljesen hamis. „Wiesenthal jelentései és állításai abból az időből kétséget kizárva bebizonyítják, hogy fogalma sem volt Eichmann tartózkodási helyéről” - mondta Harel. (Például Eichmann argentínai elfogása előtt Wiesenthal őt Japánba és Szaúd-Arábiába tette). Harel Wiesenthalt undorítóan megalkuvónak tartja, és így jellemzi: „Minden információ, amelyet Wiesenthal az Eichmann-akció előtt adott, rendkívül értéktelen volt, sőt néha félrevezető és így értéke negatívnak mondható.” Fölösleges kiadások a Walus-ügyben Wiesenthal egyik leglátványosabb esete a Lengyelországban született chicagói Frank Walus ügye volt. Egy 1974. december 10-én írt levélben azzal vádolta Walust, hogy „zsidókat adott ki a Gestapónak” Czestochowánban és Kielcében a háború alatt. Ez a levél váltotta ki, hogy az US kormánya vizsgálatot indított. A Washington Post egy 1981-es cikkében így emlékezett meg az ügyről („A náci, aki sohasem volt az: hogyan bélyegzett meg az igazságszolgáltatás, a sajtó és a nyomozók egy ártatlan embert háborús bűnnel?” címmel). Az American Bar Association által jegyzet írás a következőről számol be: „ 1977 januárjában az Egyesült Államok kormánya megvádolt egy chicagói lakost, Frank Walust, hogy atrocitásokat követett el a második világháború alatt Lengyelországban. Az azt követő években ennek a nyugdíjas gyári munkásnak több mint 60 000 dollár adósságot kellett felvennie azért, hogy védelmét kifizesse. A tárgyalóteremben ült, mialatt a náci megszállás tizenegy zsidó túlélője Lengyelországban azt vallotta, hogy látták őt, amint gyerekeket, egy idős asszonyt, egy fiatalasszonyt, egy púpost és másokat meggyilkolt... Elsöprő tények mutatják, hogy Walus nem volt náci háborús bűnös, sőt nem is volt Lengyelországban a második világháború alatt. Gyűlöletes és undorító, hogy hisztériával határos légkörben a kormány egy ártatlan embert vádolt.” A chicagói Reader hetilap szintén beszámolt az esetről egy részletes cikkben 1981 -ben, „Frank Walus üldözése: egy náci elcsípése” címmel. Az US kormánya egy háborús bűnöst akart elfogni Simon Wiesenthal, az izraeli rendőrség, a helyi sajtó és Julius Hoffman bíró segítségével. A cikk ezt írta: „(...) Logikus azt föltételezni, hogy a jelentések, amiket Wiesenthal kapott [Walus ellen], valójában csak szóbeszédek voltak... más szóval, Simon Wiesenthalnak nem voltak bizonyítékai Walus ellen. Mégis megrágalmazta. Ugyanebben az időben, 1978 áprilisában Wiesenthal Chicagóba jött, ahol interjúkat adott a Walus-ügyben. ‘Hogyan segített a nácivadász Walust megtalálni’ - volt a Sun-Times címe Bob Olmstead történetének. Wiesenthal azt mondta a Sun-Times dolgozójának, Abe Pecknek, hogy ő ’sohasem azonosított senkit tévesen’. - ’Tudom, emberek ezrei várnak arra, hogy hibát kövessek el.’” Egy kimerítő jogi csata után az az ember, akit rágalmaztak és testileg bántalmaztak, mint a ’kielcei mészárost’, be tudta bizonyítani, hogy a háború alatt békés mezőgazdasági munkásként dolgozott Németországban. Frank Walus 1994. augusztusában halt meg megtört és keserűen csalódott emberként. Wiesenthal figyelmetlenségének a Walus-esetben elegendőnek kellene lenni ahhoz, hogy örökre hitelét veszítse mint megbízható nyomozó. De acél hírneve még ezt is túlélte. Téved Mengelét illetően Wiesenthal mítosza nagyrészt Josef Mengele vadászatán alapul, aki a háború alatt Auschwitzban orvos volt, és a ’halál angyalaként’ is emlegették. Időről időre Wiesenthal azt állította, hogy Mengele sarkában van. Azt jelentette, hogy a nehezen megfogható orvost informátorai „látták” vagy „épp kicsúszott a kezükből” Peruban, Chilében, Brazíliában, Spanyolországban, Görögországban és fél tucat helyen Paraguayban. Legközelebbi kapcsolata 1960 nyarán volt vele. Wiesenthal azt jelentette, hogy Mengele egy kis görög szigeten rejtőzködik, ahonnan csak egy pár órája menekült el. Wiesenthal tovább kerekítette történetét, pontos részletekkel egészítve ki, még azután is, hogy egy általa az ügy vizsgálatára szerződtetett riporter tájékoztatta, hogy a mese elejétől végéig hazugság. Egy másik Wiesenthal-jelentés szerint Mengele 1960-ban egy gyilkost szerződtetett egy korábbi nő áldozata meggyilkolására, akit állítólag Auschwitzban sterilizált. Miután megtalálta és tábori tetoválását azonosította egy argentínai szállodában, Mengele állítólag megbízta emberét azzal, hogy gyilkolja meg, mert félt, hogy följelenti. Kiderült, hogy a nő sohasem volt koncentrációs táborban, nem volt tetoválva, sohasem látta Mengelét, és halálát egyszerű hegymászóbaleset okozta. Mengele rendszeresen Asuncion, Paraguay fővárosának legelőkelőbb éttermeiben étkezett, mondta Wiesenthal 1977-ben, és állítólag a városban autózott egy sereg fölfegyverzett kísérővel fekete Mercédeszén. 1985-ben Wiesenthal közhírré tette, hogy „100 százalékig biztos abban”, hogy Mengele legalábbis 1984 júniusáig Paraguayban rejtőzködött, és állítása szerint a Németországban élő Mengele-család pontosan tudta, hogy hol. Amint kiderült, Wiesenthal tévedett. Mengele 1979-ben Brazíliában halt meg, ahol évekig élt névtelen szegénységben. Izraelt 1968-tól 1972-ig szolgáló paraguayi követe, Benjamin (Benno) Varon 1983-ban megjegyezte a Mengele-kampány kapcsán: „Wiesenthal rendszeresen kinyilatkozza, hogy éppen a sarkában van, talán mert pénzt keres tevékenysége fedezésére, és a Mengele név mindig jó egy adagra. Wiesenthal nyomorúságosán megbukott a Mengele-ügyben, mondta a diplomata máskor. A Mengele-ügyben a korábbi Moszad-főnök, Harel megjegyezte, hogy Wiesenthal a bűnözés határán van. Valójában a felfújt Mengele-dosszié Wiesenthal bécsi „dokumentációs központjában” haszontalan információknak olyan halmaza volt, hogy a London Times szavai szerint „csak az önigazoló mítoszait tartotta fönt és azoknak adott gyatra kielégülést, akik Mengele sorsára kerestek választ”. Gerald Posner és John Ware szemében, akik a „Mengele, a teljes történet” társszerzői, Wiesenthal éveket töltött azzal, hogy kitartóan építse egy fáradhatatlan, kitartó nyomozó mítoszát, aki egy ’mindenható és sötét náci hálózat és Mengele’ ellen harcol. Mert mindenáron a nyilvánosság előtt akart maradni. Posner és Ware összefoglalója szerint Wiesenthal végképp elvesztette hitelét. „Tudatlanság és arrogancia” Eli Rosenbaum, az US kormány „nácivadász” osztályának hivatalnoka és a Zsidó Világkongresszus vizsgálóbiztosa, 1993-ban egy könyvben, amelynek címe: Árulás, részletesen foglalkozott Wiesenthal gondosan ápolt „nácivadász” elismerésével. Rosenbaum például megemlítette, hogy Wiesenthal jelentéseiben Mengele tartózkodását minden latin-amerikai országba helyezte, kivéve abba az egybe, ahol élt, Brazíliába. „Wiesenthal” - írta Rosenbaum - „betegesen hatástalan nyomozó volt, aki az utóbbi években messze a túllépte a bohóckodás határát. Karrierjének nagy részét a tudatlanság és arrogancia fémjelezte.” Bruno Kreisky egyszer így foglalta össze véleményét a „nácivadász”-ról: „Wiesenthal mérnök, vagy bármi is a rangja, gyűlöl engem, mert tudja, hogy megvetem tevékenységét. A Wiesenthal-csoport majdnem politikai maffiaszervezet, amely Ausztria ellen harcol sötét módszerekkel. Wiesenthal olyan valakiként ismeretes, akinek az igazság nem erőssége, és aki nem válogatós módszerei kiválasztásában. Magát ’Eichmann-vadásznak’ mondja, pedig mindenki tudja, hogy ez a biztonsági szervek munkája volt és Wiesenthal csak a babérokra vadászik.” A holocaust kommercializálása A Los Angeles-i Wiesenthal Központ a bécsi „nácivadásznak” évente 75 000 dollárt fizet nevének használati díjaként, mondta az israeli Yad Vashem Holocaust Központ igazgatója 1988-ban. Mind a Központ, mind Wiesenthal ’kommercializálja’ és ’trivializálja’ a holocaustot, tette hozzá az igazgató. Wiesenthal kitalált egy történetet, miszerint „11 millió ember halt meg a holocaustban, hatmillió zsidó és ötmillió nem-zsidó” - mondta a Yad Vashem-i tisztviselő. Amikor megkérdezték, hogyan jutott ezekhez a számokhoz, Wiesenthal így válaszolt: „A gójok nem figyelnek föl, ha az ő áldozataikat nem említjük meg.” Az „ötmillió gój áldozatot” „diplomatikus” úton választotta ki úgy, hogy „legyen elég nagy, de semmi esetre sem nagyobb, mint a zsidó áldozatok száma...” „Wiesenthal és a nevét viselő Los Angeles-i Központ trivializálja a holocaustot” - kommentálta a The Jewish Press. Az utóbbi években Wiesenthalt aggasztotta a holocaust-revizionizmus terjedése. A nevét viselő Központ egy „Simon Wiesenthal üzenete” című cikkben azt írta, hogy „ma, amikor itt Európában a növekvő antiszemitizmust, (...) Le Pen, David Duke, és a holocaustrevizionisták népszerűségét látom, akkor jobban meg vagyok győződve, mint valaha, hogy szükségünk van az új Wiesenthal Központra, a Beit Hashoah Tolerancia Múzeumra Los Angelesben.” Wiesenthalt gyakran megkérdezték, hogy miért nem bocsát meg azoknak, akik fél évszázaddal ezelőtt zsidókat üldöztek. Standard válasza erre az volt, hogy neki ugyan joga van a maga nevében megbocsátani, de nincs joga mások nevében megtenni ezt. E hamis logika értelmében azonban neki sincs joga másokat vádolni és üldözni mások nevében. Wiesenthal sohasem korlátozta „vadászatát” azokra, akik őt üldözték. „Gyűlölet hajtja” Nehéz megmondani, hogy mi hajtja ezt a furcsa embert. Híres és elismert akar lenni? Vagy múltjának egy szégyenteljes korszakáért vezekel? Wiesenthal nyilvánvalóan élvezi a kapott dicséreteket. „Figyelemre méltó egyéniség, aki büszke a bizonyítványokra és a rangokra” - írta a Los Angeles Times. Bruno Kreisky magyarázata egyszerűbb. Azt mondta, hogy Wiesenthalt a „gyűlölet hajtja”. Jól dokumentált csalásai, hazugságai és tudatlansága, az erre a hitvány emberre vetítődő dicsfény visszaadja korunk haszonleső korruptságát és elvtelen öncsalását.
