Szittyakürt, 2005 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2005-01-01 / 1. szám
_________________________REGI mnCYflR MIDIT______________________________ Radies Géza ISTEN KARDJA (2.) Ősnyelvek új látószögből A tudomány már mintegy másfél évszázada küszködik azzal, hogy megállapítsa és rögzítse a különböző nyelvek kialakulásának helyét, vándorlásának útvonalát. E nemes igyekezetben, természetesen a nyelvészek érdemelték ki a babért, akik felállítottak egy sereg szabályt, amelynek alapján elvégezték a nyelvek rokonítását, és a nyelvcsaládokba való besorolását. Ez idáig rendjén is lenne. De ezen buzgó, talán túlbuzgó nyelvészek nem elégedtek meg ily szerény eredményekkel. Tovább mentek. Úgy vélték, a különböző nyelveket hordozó népek történetét ők, csak is ők hivatottak megírni. Ahhoz, hogy egy nép történetét meg lehessen írni, meg kell találni kialakulásának helyét, azaz őshazáját. De hát hogyan állapíthatja meg egy nyelvész valamely nép őshazáját? Nagyon egyszerű. Meg kell keresni a rokon nyelvekben az azonos szavakat, főleg növényvagy faneveket, amelyek vagy amely megvan minden, vagy a legtöbb rokon nyelvben. Az őshaza ugyanis ott volt, ahol ezen növény vagy fa megtalálható, vagy valamikor létezett. Ezen ragyogó logika valóságához aligha férhet kétség, gondolják a nyelvészek. Nemrégiben került a kezembe Grover S. Krantz az Európai nyelvek földrajzi kialakulása (Geographical Development of European Languages, Péter Láng, New York, Bern, Frankfurt am Main, Paris, 1988) című könyve, amelyben a szerző új szempontok figyelembe vételének segítségével kívánja a kérdést egy esetleg gyümölcsöző irányba terelni. Krantz a Washington Állam Egyetemének antropológus tanára, aki az általa kidolgozott módszerrel elsőnek az északnyugat-amerikai indiánok nyelvét vizsgálta meg. Krantz módszerének gerincét a következők tényezők képezik: 1. A népek miért költöznek el lakhelyükről, miért nem maradnak helyben? 2. Miért oda, s miért nem más helyre költöztek? 3. Miért akkor, miért nem máskor költöztek? 4. Miért ők költöztek oda és akkor, s miért nem más nép? 5. Hogyan oldották meg a letelepedést a már helyben lakók ellenében? Krantz írja, ha ezen alapkérdések bármelyikére nincs kielégítő válasz, úgy az előterjesztett megoldást nem lehet komolyan venni. A népek ugyanis nem kedvtelésből költöztek el lakhelyükről, hanem azt mindenkor a létfenntartás, a megmaradás követelményei határozták meg. Éppen ezért, valóban nagy lélekszámúnak ismert népvándorlásokat újra kellene vizsgálni. A népvándorlás nem tévesztendő össze az ilyen-olyan, kiseb-nagyobb katonai vállalkozással, hódítással, amelyeket korábban, egyesek talán továbbra is népvándorlásoknak tartanak. Ilyenek esetében az alaplakosság, főleg a földművesek nem mozdultak. A meghódított nép pedig rendszerint sem fajilag, sem nyelvileg nem volt azonos a hódítóval. Szigorú követelmény a kidolgozott módszer, szabályok következetes alkalmazása minden népmozgás esetében. Krantz írja, hogy ezen szabályok kidolgozásánál az ismert történelem irányadó volt ugyan, de nem tekinti csalhatatlannak sem a történetírást, sem saját módszerét. Az első követhető népvándorlás az újkőkor hajnalán, Kr.e. 8.150 táján Palesztinából indult el a szélrózsa minden irányába, amelynek okozója a túlnépesedés volt. Krantz afro-ázsiainak nevezi e népet. Jelek szerint a túlnépesedést élelemtöbblet tette lehetővé, amely egy vadbúza (Emmer wheat) fajta termesztése eredményezett. Tudni kell, hogy a kezdetleges gazdálkodás korában a népsűrűség átlaga 1 (egy) volt knr-ként. Ezzel szemben az évezredekkel később kifejlődött nagyállattartás területein 0,25, míg a kezdeti halász-vadász-gyűjtögető életmód korában 0,1 volt a népsűrűség knr-ként. Ezen adatok ismerete alapvetően fontos, mert a népvándorlás, helyesebben terjeszkedés esetén a népsűrűség meghatározó tényező lehet mind faji, mind nyelvi kérdésekben. Kérdés: Számszerűleg milyen arányban voltak a jövevények a helyben találtakkal szemben. Az elvándorolni vagy terjeszkedni kényszerült nép nem telepedhet le olyan területre, ahol a népsűrűség már elérte vagy megközelítette a felső határt. Legfeljebb elűzhette egy kiszemelt terület népességét, ha ehhez meg volt a fizikai ereje. A gazdálkodás kezdetén erre nem is volt szükség, mert az emberi létfenntartás követelményeire alkalmas területek népsűrűsége 0,1, vagy az alatt volt. Először tehát saját környezetüket kellett feltölteni, s miután a népsűrűség elérte az 1,0 km2, akkor kényszerültek a fokozatos terjeszkedésre. A szaporulat, azon keresztül a terjeszkedés gyorsaságát számos tényező befolyásolta. A megmunkálásra alkalmas új területek mennyisége és minősége. Az éghajlati viszony. A hőmérséklet. A nappali órák száma. A termőévszak hosszúsága, csakhogy a legfontosabbakat említsem. Krantz számításai alapján arra az eredményre jutott, hogy egy bizonyos irányban átlagban 150 évre volt szükség 200 km benépesítésére, de Európa északibb vidékein elérhette az 500 évet is. A legészakibb vidékek, ahol a termőévszak a 120 nap alá süllyed, gazdálkodásra már nem alkalmasak. Ott már csak az állat-, majd pedig a rénszarvastartás biztosíthatja a megélhetést. Az afro-ázsiaiak Kr.e. 5.150 táján érték el a Gibraltárt, de mert nem volt hajós nép, nem tudtak átkelni a tengerszoroson. A túloldalon viszont létezett ebben az időben egy pásztornép, akik értettek a hajózáshoz is. Krantz ezeket tengeri-pásztoroknak (Sea Shepherds) nevezi. Véleménye szerint ezek szállították át az afro-ázsiaiakat, akik Kr.e. 4.550 tájára benépesítették Ibéria földművelésre alkalmas területeit. Krantz bennük látja a baszkok őseit. Anatólia, a mai Törökország délkeleti részéből Kr. e. 8.000 táján, tehát 150 évvel a palesztin kiáramlás kezdete után, elindul egy másik hullám, amely viszont Európa irányába terjeszkedett. Krantz ezeket indoeurópaiaknak nevezi, akik megakadályozták az afro-ázsiaiak északi irányú terjeszkedését. A túlnépesedést, pontosabban a bőségesebb élelmezést itt is ugyanazon vadbúza (Emmer wheat) fajta termesztése eredményezte. Palesztina és Délkelet- Anatólia 400 km-re van egymástól, a százötven év nem mutatkozik elég időnek ahhoz, hogy a Palesztinából elinduló népesség elérje Anatólia ezen területét, de nem lehet kizárni. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy az eredményesebb búzatermesztés módjának híre jutott el Anatóliába, vagy azt helyiek ismerték fel. A szóban forgó vadbúza harmadik központja a Kaukázus alatti, míg a negyedik a Fekete-tenger északkeleti partvidéke feletti térségben található. Ezen területekről is elindultak a terjeszkedések, nem sokkal az előző kettő után. Magyar szempontból azonban a Délkelet-Anatóliából elinduló indo-európai népesség terjeszkedését kell követnünk, akik a Boszporuszon és a Dardanellákon átkelve Kr. e. 7.100 táján léptek Európa földjére. Innen terjeszkedtek tovább a Balkán és Ukrajna vidékeire. A két középső főág a Kárpátmedence irányába vonult. Erdély területét Kr. e. 6.400, míg Dunántúlt Kr. e. 6.050 táján érték el. A Nagyalföldet, néhány kezdetleges gazdálkodásra alkalmas területet kivéve, kemény talaja miatt kikerülték. A Balkánon az indo-európaiak megjelenésével kezdetét vette az állatok háziasítása, ami rövid időn belül a magyar Nagyalföldön élő halász-vadász őslakók körében is elterjedt, ez viszont lehetővé tette a fokozatos népszaporulatot. Krantz nem foglalkozik a Nagyalföld népsűrűségével, de e sorok írójának az a gyanúja, hogy lényegesen magasabb lehetett az átlag állattartó vidékek népsűrűségénél. Ha nem így lett volna, a jövevények között biztos akadtak volna olyanok, akik felcserélték volna a nehéz földművelést a könnyebb pásztoréletért. Krantz a Nagyalföld pásztomépét 12 törzsbe, vagy nemzetségbe sorolja. Északon, ahol a Nagyalföld a legszélesebb, négy nemzetség él. Alattuk, bár keskenyebb területen szintén négy, azok alatt három és legalul egy nemzetség helyezkedett el, egy délfelé szűkölő háromszögben. Nyelvüket Krantz uráli, azaz magyar nyelvnek nevezi. Krantz az általa felállított, és minden európai nyelv kialakulására következetesen használt szabályok alapján arra az álláspontra jutott, hogy az urálinak nevezett nyelvek kialakulásának helye nem a Ural vidéke volt, hanem a Kárpát-medence, azon belül pedig a magyar Nagyalföld. Meg is jegyzi könyve 72. oldalán, amennyiben ezen új felismerés megállja a helyét, úgy „a magyar nyelv Európa legó'sibb helyhez kötött nyelve” (,,Hungarian (Magyar) is actually the oldest in-place language in all of Europe” ), kialakulása az átmeneti kőkorba (mezohtikum) vezethető vissza. A rokon nyelvű népek innen vándoroltak ki, és nem fordítva. A terjeszkedés Kr. e. 6.200 táján kezdődött északnyugat, észak és észak-keleti irányban. Miután az északnyugati ág elérte a Balti-tengert, ők is északkeleti irányba folytatták útjukat, mígnem elérték mai elhelyezkedésüket. Nos, a kárpátmedencei őshaza emlékét őrizte volna meg a csodaszarvas monda? Hunor és Magyar őseik földjére igyekeztek vissza, ahol velük azonos nyelvű népet találtak. Elgondolkoztató! Kr. u. 200 táján a csoroszlyás vaseke forradalmasította a földművelést. Korszakváltónak számít. Krantz ezen ekének a feltalálását az Északkeleti-Kárpátokon belül a magyar és szláv nyelvterület határvidékére, de inkább a magyar nyelvterületre teszi. Ezen ekével kapcsolatos szavak viszont szláv eredetűek - pl. caruca —, ezért úgy gondolja, egy szláv közösség lehetett a feltaláló. A korábbi ekét aratumnak nevezték. Bárhogy legyenek is a dolgok, ezen vaseke elindult hódító útjára. A korai fa-, esetleg csontekékkel csak egy árkot lehetet húzni a földbe, s nem voltak alkalmasak a kemény talaj megmunkálására, míg a vasekével átlehetett és lehet fordítani a földet, és alkalmas a mélyszántásra, a kemény talaj feltörésére is. Krantz úgy gondolja, hogy ezen ekét a magyarok kezdték először szélesebb körben használni, mert észak és északkeleti irányba kibővítették a magyar nyelvterület határát kb. 40 kilométerrel. A szlávoknál mintegy 30 évvel később kezdődött el a széleskörű használata, de sokkal nagyobb lendülettel. Valószínű ennyi időre volt szükség, hogy az új találmány átjusson a Kárpátokon. Az eke használata rohamosan terjed a Kárpátok koszorúján kívül. A szlávoknál népesedési robbanás állt be. Az elkövetkező öt-hatszáz évben körül vették a Kárpát-medencét, kivéve nyugaton. Benépesítették a fehérorosz és orosz területeket a Ladoga-tó vonaláig. Délen, a magyar nyelvterület háromszögének csücskét is ők hódították meg. Ebben Krantz valószínű téved. Nem vette figyelembe, hogy ezen terület a török időkben eléggé elnéptelenedett, s miután a török kiszorult Magyarországból, a Habsburgok még a helyben maradt magyarokat is kiűzték, és 40.000 szerb családot telepítettek helyükre. Igaza lehet viszont Krantznak, hogy a harminc éves előny ellenére a magyaroknál lényegesen lassabban terjedt ezen eke használata, mint a szlávoknál, így a népsűrűség mérsékeltebb emelkedése nem okozott oly rohamos arányú terjeszkedést, mint a szlávoknál. A könnyebb pásztoréletet ugyanis nem szívesen adják föl az emberek a nehezebb földműves életért. Miután a szlávok körülzárták a Kárpát-medencét, a magyarok csak nyugati irányba terjeszkedhettek. El is érték a Bécsi-medencét, de nem elégséges számban ahhoz, hogy az ott élő népek nyelvét betudták volna olvasztani. E vidékeken az indo-európai földművesek éltek, s miután megismerték a jövevények ekéjét, ők maguk is használni kezdték, tehát a szaporulat náluk is emelkedett. Ezzel szemben Dunántúl ősi földműveseit - Krantz térképe szerint indo-európaiak - ellepték elég nagy számban, így az uralkodó nyelv itt a magyar lett. Krantz egyes véleményéből, megállapításából kiérződik, hogy nem ismeri a magyarság vagy a Kárpát-medence részletes történetét, ezért következtetései is részleteiben tévesek lehetnek, de ez nem változtat a lényegen, az egészen. Nem érti például, hogy Románia szívében, hogyan, mikor telepedett meg egy olyan nagy számú magyar nyelvű népesség? A székelyek. Nem szól a dákoromán származáselméletről, de vonalvezetéséből az tűnik ki, hogy helytállónak tartja. Nincs munkájában említés a sumerokról. Pedig a Nagyalföld és Erdély újkőkori leletei szoros kapcsolatot mutatnak Mezopotámia ősnépével. A nyelvészek pedig a sumer és magyar nyelv közeli rokonságát, ha nem azonosságát mutatták ki. Krantz egyik legsarkalatosabb, leglényegesebb álláspontja, mely szerint határozottan visszautasítja a katonai jellegű hódításokat, mint „népvándorlásokat”. Népvándorlást csak az ősi halász-vadász és kis lélekszámú csoportokra fogad el. Népmozgásokra a helyesebb kifejezés a terjeszkedés, a fokozatos terjeszkedés. Ennek figyelembe vétele nagyon fontos a Kárpátmedence népi és nyelvi történetének alakulásában. Téves, sőt félrevezető az a felfogás, hogy például a rómaiak, gótok, gepidák, vandálok, stb., de Árpád népének hódítása idején is a Kárpát-medence alaplakosságát is ezen hódító népek adták volna. Érdemes megjegyezni, hogy Krantz határozottan visszautasítja az altáji népek, mint például a szittyák indo-európaiasítását. Krantz munkája mindenképpen alátámasztja Magyar Adorján, Marjalaki Kiss Lajos és mindazok álláspontját, akik a magyarság és a magyar nyelv kialakulását a Kárpát-medencébe helyezték. A Szittyakürt világhálózati ja elérhető: http://web.cetlink.net/-szittya (email) címe: szittya@cetlink.net s olvasóinkat, akik számítógéppel email-lel rendelkeznek, műket a SZITTYAKÜRT email-jére.
